182. JÓKAI MÓR – MK-NAK [Budapest, 1890. november. 26.]
182.
JÓKAI MÓR – MK-NAK
[Budapest, 1890. november. 26.]
JÓKAI MÓR – MK-NAK
[Budapest, 1890. november. 26.]
Kedves pajtásom [!]
A múltkor azt kérdezted tőlem a klubban: »ugyan bátyám honnan pokolbul veszed az ideát azokhoz a leaotungi emberkékhez?«
Hogy én erre a kérdésedre mért nem feleltem neked ott mindjárt a klub helyiségében, azt rögtön meg fogod érteni, amint a kútforrásra átutalok.
Hát biz az úgy van a mi sportunknál: hogy a k i d o l g o z á s – az a p u s k a: kinek milyent adott az úristen, olyannal puskázik; hanem az e s z m e az már a v a d: azt magunknak kell cserkészni, lesbe venni, felhajtani. A historikus poéták ugyan készen veszik az e s z m é t a nagy magazinban; hanem olyan is az aztán, mint mikor a birkából csinálnak vadlére őzderekat.
Hát lássad, én ennek a mesének az eszméjét egy olyan könyvben találtam, amelyet te is mindennap forgatsz a kezedben (miként én is és minden szolid ember). De nemcsak hogy lapozgatsz benne, de o l v a s o d is, … nagy figyelemmel olvasod, újra meg újra olvasod és minden újabb olvasásnál feszült érdekkel lesed, hogy mi lesz a történetnek a vége. Mert ennek a könyvnek a története minden újabb olvasásnál változik. Néha napóleoni aplombbal kezdődik, s végződik egy Szedánnal. Máskor pedig egy véletlen non propria virtute, diadalra segíti az üldözött ártatlanságot. A Nemezis sem várat magára egyszer-egyszer; de ellenben gyakran eltiportatik a világos igazság; fordulnak elő shakespeare-i katasztrófák. Zseniális gondolatok! Máskor pedig átkozottul unalmassá laposodik el az egész história. – És mi azt újra meg újra nagy figyelemmel olvassuk: lélegzetünket visszafojtva, térdeinket összeszorítva, lábunkat a szék alá húzva: – s nagyot dobban a szívünk, mikor az olvasás azon végződik hogy
»Dráj und drájszig«!
Most már tudod, hogy micsoda könyvről beszélek.
Hát egyszer – kínomban – mikor nagyon vertek a mamelukok, arra a gondolatra jöttem, hogy milyen derék dolog volna, ha ezek az apró emberkék, akik erre a tarokkra vannak festve, megelevenednének, s elkezdenének egymással a maguk eszétől úgy játszani és verekedni, ahogy mi játszatjuk és verekedtetjük őket, ezek a bolerót táncoló senorák, szerenádozó Romeók, aludttejivó pifferárik, citerázó tyrolok, halászó olaszok, cérna gombolyító toreadorok, mazurkázó krakuzok, pipázó basák, szüretelő magyarok, arató svábok és más egyéb khinézerek: mind megannyi jó ismerőseink, akik mindannyian üldözik a legifjabb testvérüket, a bohócmesterséget űző pagátot, de akik fölött ismét magasan emelkedik ki az egyedül dönthetetlen potentát, a minden tarokkok uralkodója, a »skiz«. Bukhatnak császárok és királyok a földtekén, de a skiz nem bukhatik meg soha. Csak egy olyan esetet jegyzett fel a világkrónika, amikor még az »excuse«-t is elütötték. Volt egy erdélyi képviselő kollégánk, M. Laci, akinek egy aufgelegt Soloban a skizét egy kópé játszótárs egy más játszmából kikölcsönzött skizzel felyülütötte; amire a mi barátunk bámulatterhes indignációval kiálta fel: »no, ez is csak énrajtam történhetett meg!« Hanem hát ez csak l e g e n d a. Az excuse a mennyei birodalom ura! Ez a kínai császár.
Kínai császár? Íme megvan az eszme a meséhez.
Csak egyszer a főalak meglegyen, a többi aztán jön magától. A mellékszemélyek készen vannak. A négy királyok. Hát hiszen tudjuk jól, hogy mit jelképeznek ezek a koronázott alakok a – játékban. Ezek a jámbor férjek. Ezek is elénekelhetik Petőfivel: »Király vagyok ma minden alkonyon.« (Csakhogy más indoklással.) Hát nem kész operett-e, mikor a s p e k u 1 a c i o n s z d á m a a király szundikálása közben elhódítja a lovagot is, meg az apródot is? Hát még egy lázadó lovag, aki hűtlen rebellis merénylettel egészséges c a v a l l ü t é s t csinál?
Az meg éppen kész vígjáték-tárgy, mikor orszlánképpel mosolygó Palya bátyánk (az az hogy »nektek« b á t y á t o k: nekem d r u s z á m ) kimondta a solot négy dámával a kezében, – és meg is nyerte. Két hölgynek a királya feküdt a talonban, kettőét meg elsmirolták. Négy pajkos menyecske és elsmirolt férjek! Száz aranyos eszme!
Nem is mondom, hogy meg nem írom ennek a vígjátékát, csak arra várok, hogy az akadémia kiadja a t a r o k k m ű s z ó t á r t, aminek az idegen technikus terminusait idezárom egyes vessző alatt…, bárha Szarvas Gábor és Ballagi Mór kapnának rajta!
Mármost tehát elárultam, kedves pajtásom, hogy honnan puskáztam le ezt az ideát? »Hajtsuk! hajtsuk!« van abban az erdőben még több is!
Áldjon meg a magyar Apolló! Maradok igaz híved
J. M. [Jókai Mór]
[Utána]: Tarokk műszavak gyűjteménye, melynek megmagyarosítása legégetőbb szükséget képez.
