135. Ifj. ÁBRÁNYI KORNÉL – MK-NAK [Budapest, 1882. december 3.]
135.
Ifj. ÁBRÁNYI KORNÉL – MK-NAK
[Budapest, 1882. december 3.]
Ifj. ÁBRÁNYI KORNÉL – MK-NAK
[Budapest, 1882. december 3.]
Kedves Kálmán!
Beléptél hát te is a »becsületes emberek« sorába, mint ahogyan mondani szokás azokra, akik valami nagy bolondságot vettek a nyakukba. Most már vége van a szép legényéletnek, mikor csak az olyan menyecskére vet szemet az ember, aki tetszik; azaz, hogy csak olyasmit olvas el, ami gyönyörködtet, vagy legalább is nem untat. Vége már ennek! Mert nincs az a nekirugaszkodott borbélyinas vagy öngyilkosjelölt, aki el ne olvastassa veled összes szerelmi dalait és naplótöredékeit, ha foga van rád. Megtanulhatod a szó és betűrejtvények titkait, és megismerheted, kik a legkövetkezetesebb rébusz-fejtők. És ha mindezeken kívül nem tudnád még, mi az élő kalendáriumnak lenni: azt is megtanulod. Eddig, ha kérdezték tőled: hány hét a világ, azt felelted: mával is kevesebb. De bezzeg, ha ezután kérdezik, azt feleld: mával is több. Mert minden istenáldott héten ki kell rukkolnod a képeiddel, meg a rébuszaiddal, ha törik, szakad. Lőjék csak agyon a muszka cárt, ezentúl majd nem örülsz neki, hanem kétségbe dűlsz, mert nem a világszabadság lesz első gondolatod, hanem a xilográfia. Jöjjön el csak a szép május nővére, a szeszélyes április, nem a virágok jöttét fogod lesni, hanem a prenumeransokat. Mert hát ez a regula! Ezért szép dolog az, »becsületes embernek« lenni, de nagyon nehéz. Kivált amikor az ember nemcsak szerkesztő, hanem maga is író. No, de mindegy. Megtörtént a nagy elhatározás. És te ebben is kivételes szerencsének örülsz. Még el sem kezdted a szerkesztői pályafutást, már is borostyáni felelősségben osztozol. Burokban születtél.
De hát mármost mi hogy leszünk egymással? Mert hát én is lennék olyan becsületes ember, mint amilyenné te lettél. Eddig gyönyörűen megvoltunk. És az emberek, ha nem is találták valami természetesnek azt, hogy írótársak olyannyira beleszeressenek egymásba, mint mi nekiindultunk egynéhányan, de eltűrték valahogy. Mert gondolták: bolondok! nem lesz belőlük semmi! mert szeretik egymást, ahelyett, hogy – mint magyar írókhoz illik – szidnák, gyaláznák, üldöznék, szemtől szembe és háta megett. Hanem már ezután vajon el fogják-e tűrni, hogy mi még ezután is csak úgy nézzünk egymásra, mint eddig? vajon nem fogják-e megkövetelni, kötelességünkké tenni, hogy mint a mesebeli két oroszlán, egymásba harapjunk, és mint szabó a szabót, kefekötő a kefekötőt, muzsikus a muzsikust, piktor a piktort, kritikus a kritikust, úton útfélen dehonesztáljuk, ha nem is az egymás képét, de minden esetre az egymás képeslapját? Mert hát megélhet-e egymás mellett két rokon irányú magyar képeslap anélkül, hogy egymásnak a leghalálosabb ellensége ne lenne?
Én nem tudom. S én azt hiszem, még eddig te sem tudod. Hanem azért úgy gondolom, meg lehetne próbálni ezt is.
Jártam én már nemcsak Országot Világot, hanem jártam Magyarországot és Nagyvilágot is: és mit tapasztalék?
Azt tapasztaltam, hogy a Nagyvilágban be ritkán találtam Magyarországot úgy, amint találni szerettem volna: ellenben Magyarországon be sokszor megtaláltam a Nagyvilágot úgy, amint találni nem szerettem.
Akárhány magyar városban, akárhány magyar családnál nyoma sincsen sem Ország Világnak, sem Magyarország és Nagyvilágnak; hanem van nyoma Gartenlaubenak, Mode Zeitungnak, Illustrierte Ztg-nak, Heimatnak, Frauen Ztg-nak és az isten tudná még, miféle németnek. Hát aztán ezekben a sok magyar városokban, és sok magyar családok körében ne férnénk el a képeslapjainkkal mind a ketten? Mit gondolsz? Én azt gondolom, hogy el. És sokkal inkább, ha kezet fogunk ebben is, mint akkor, ha ebben sem fogunk kezet!
Sok dolog van ebben a dicsőséges magyar irodalomban, ami ferde irányt vett. A napilapok elkezdték egymást enni; s viszik a kenyérkonkurrenciát egészen az őrültségig. Most még csak az van hátra, hogy ez a nemes darwinizmus belevegye magát a szépirodalomba is. Akkor aztán nemsokára odajutunk, hogy könnyebb lett muszka cárnak lenni, mint magyar írónak. Mert a muszka cárt nem fenyegeti több nihilista, mint a magyar írót, ha csak annyi neve van is, mint Posner Károly Lajosnak.
Hát én azt gondolnám, amennyire tőlünk telik, ne essünk bele ebbe az élelmes hibába, és habár a világ, az eddigi szokások szerint el is várja, sőt talán megköveteli tőlünk, se ne üssük, se ne hallgassuk egymást agyon. És ha már minden áron hajba kellene kapnunk, inkább kapaszkodjunk meg, vagy nyírassuk le a hajunkat tövig, hogysem ez valaha megtörténhessék velünk. Igaz, hogy ez az utóbbi föltétel nagy feladat, mert te még mindig rettentően sokat tartasz a hajadra. Pedig akármennyit tartasz, ritkul az bizony már, az enyémmel együtt, gyönyörűen.
Ezek után pedig isten áldása legyen újabb gondjaidon – s akármi történjék, el ne veszítsd a jó kedvedet.
Engem pedig, hogy még abban is szolidárisak legyünk, amiben az emberek ellenfeleknek tartanak, végy be munkatársaid közé.
Hanem egyet kikötök.
Én, ha előfizetőid zúdulni fognak, sohasem fogom hinni, hogy ebben nekem is van részem.
De ellenben, ha nem zúdulnának úgy, mint te kívánod, sohase támadjon föl benned sem az a gyanú (mely egyébiránt lehetne alapos), hogy a Te hajódon én vagyok a Jónás.
Nem kívánkozom a cethal gyomrába. Inkább a Makkhetesbe. Tollastól a tied
ifj. Ábrányi Kornél
