113. MK – ZSÓTÉR MARISKÁNAK [Budapest, 1882. augusztus 17.]
113.
MK – ZSÓTÉR MARISKÁNAK
[Budapest, 1882. augusztus 17.]
MK – ZSÓTÉR MARISKÁNAK
[Budapest, 1882. augusztus 17.]
Kedves Mariska!
Már régen megköszöntem volna a két képet, de elhányódott a levele: nem tudtam hát válaszolni rá. A női leveleknek, kivált a magáénak, megvan az a becse, hogy hangulatot teremt, választ arra csak úgy lehet adni igazat, ha annak a hangulatnak befolyása alatt áll az ember.
Hanem hát iszen nekem nincs valami sok írnivalóm. Közös ismerőseink itt nincsenek, akikről pletykázhatnék. Borcsám borzasztó rosszul néz ki már; annyira lemondtam róla, hogy már nem is szoktam neki köszönni.
A Klémi lenne még itt, s azt látom is gyakran az »Angol királynéban«, ahová járni szoktam… de azzal se igen beszélek.
Borcsával már azért nem, mert nagy úrnak tartom magam, Klémivel még azért nem, mert még nem vagyok elég nagy ember ahhoz. (Apponyi Albert szokott vele diskurálgatni a »Hangli«-ban.)
Hanem most a svéd király levele óta kinövöm magam, odáig. Általában unalmas életem van; kivált, mióta kezd az ünneplési láz megcsappanni. Sokan irigyelnek, s dühösek rám. Pedig inkább óhajtottam volna a szeretetet, mint a nagyságot.
De legjobban szeretném persze mind a kettőt. Elég azonban magamról ennyit; most engedje, hogy magáról írjak.
Dehogy küldöm vissza a képeit, dehogy… Nem unom én el azokat <sohasem>. Még tán magát sem unnám meg sohasem – hát még a képeket, melyek sohasem fognak engem megbosszantani!
Most sajnálom csak igazán (miután vesztett fogadását kiegyenlítette), hogy nem nyertem a »charta biancát«, a fehér lapot. Ki tudja, hátha betartotta volna, amit ráírtam volna?
Ámbár a nők ígéretére nem adok sokat.
Volt Szegeden egyszer egy botom egy csont-órával a végiben, amit le lehetett srófolni is, nem tudom látta-e? Az óra megtetszett egy szépasszonynak, és azt kérdezte tőlem:
– Hogy adja nekem azt a csont-órát?
– Olcsón: egy pásztor-óráért!
Sosem kaptam meg sem az egyiket, sem a másikat, sőt a menyecske azóta került, mert a nagy adósságok elidegenítik egymástól az embereket.
Magánál is ettől az elidegen[ed]éstől féltem volna, ámbár én sokkal kevesebbet kértem volna a »fehér lapon« és mégis sokkal többet.
…Jól teszi, hogy német könyveket olvas. Már én is csak félig vagyok magyar író. Négy hónap óta tanulok franciául, s már vittem is annyira, hogy megértem, amit olvasok. (Megjegyzendő persze, hogy a »Jó palócokat« olvasom franciában), s ezeken tanulok legtöbbet, mert ha a szavakat nem is mindenütt, de az értelmet tudom. Egyszóval, ha valamelyik hónapban, talán szeptemberben hazamegyek, maga már egy tökéletes európai művelt embert fog látni bennem. <Mert okvetlenül meglátogatom, ha a környezete nem teszi lehetetlenné, mert az ember kezd már ideges lenni az én koromban, s vannak környezetek stb.>
Most még a halálunkról valamit.
Én már azon a stádiumon állottam július elején, s azon hitben voltam, hogy valami gyógyíthatatlan bajom van, s talán még ma is beteg lennék, ha az Akadémia és Trefort meg nem ijedt volna, hogy a »Kedvenc gyerekük« meghal, s el nem határozzák, hogy Svájcba küldenek egy esztendeig. Erre úgy megijedt bennem a betegség, hogy magamtól gyógyultam meg, most semmi bajom.
Remélem maga is egészséges. Isten ments, hogy most haljon meg – mert megígértem, hogy olyan könyvet írok a maga halála emlékére, mely a Jó palócoknál is hamarabb befutja Európát: fájni kell akkor az egész világ szívének attól – de én most nagyon lusta vagyok, hát vigyázzon kérem az egészségére.
Soká azonban mégse éljen, ha örökké élni akar – mert én csak akkor tudok melegen írni, ha melegen érzek.
S ki tudja, nem-e megint átcsapok a barnákhoz? S akkor is írok ugyan még könyvet magáról, mert megígértem, de kérdés, lesz-e benne már meleg élet?
Enélkül pedig nincs meg az emberi szellemnek az a hatalmas suhogása, mely hódít és uralkodik.
…No, de ne bolondozzunk a halállal! Mert még amilyen bolond, vérszemet kap ránk.
Üdvözlöm Sárikát, no meg Olaynét is. Bár már én nem tudnék vele szemben olyan udvarias lenni, mint velem volt egy fiatal ember (Tóth Kálmánnak a fia), aki a születésnapomra egy ilyen aláírású névjegyet küldött: »Tóth Béla« aláírva címnek »Mikszáth Kálmán kortársa«.
Tudja, Olayné már a »régibb nemzedékhez« tartozik. De azért tiszteljük az öregeket is!
Maradok holtig (ti. a maga holtáig) hűséges híve
Mikszáth Kálmán
A kalap kép nagyon kedves, nagyon örülök neki. Ami a maga arcát illeti, az se semmi.
Budapest, aug. 17, 1882.
