II. A HALÁL MINT CSALÓ
II. A HALÁL MINT CSALÓ
Sok mindenféle alakban szerepelt már a halál, melyet kaszával kezében rémletes szemüregekkel képzelünk, de mint csalásnál bűnrészest talán most először állítjuk a vádlottak padjára.
De hogy sorjával menjek, azon kell kezdenem, hogy Budán lakom, s többnyire éjjel járok haza Pestről.
Tessék elhinni ilyenkor százszor szebb a Duna idres-bodros, titokzatos vizével. Ámbár nem állítom, hogy a Duna szépségeért maradok oly soká Pesten.
A méltóságosan hömpölygő folyam, úgy látszik ilyenkor, mintha az égből kihasított széles, haragos kék pántlika lenne. Ha összehasonlítom színét a mennyboltéval, néha egészen egy szövet. Csakhogy a felsőnek csillagai vannak.
Így elábrándozva megyek a Lánchídon a múlt hónapban egy éjjel, midőn körülbelül a híd közepén valami fehér tűnik a szemeim elé. Amint közelebb érek hozzá, látom, hogy egy öreges férfi vetkőződik ott, s ruháit, előbb a blúzát, majd a mellényét lassú flegmával lerakja a hídkarfára.
Körülnéztem… egész hosszában néptelen volt a híd, senki sem jött, sem ezen, sem a másik oldalon, csak messze, a budai hídfőnél derengett egy kis világosság.
Ez bizonyosan öngyilkos – gondoltam, és szívem háborogva nagyot dobbant.
A férfi ezalatt mélyen sóhajtott, s egyik lábát keresztültette a karfán…
E pillanatban rohantam oda, s visszarántottam.
– Mit akar tenni, szerencsétlen!
Rám nézett dühösen, s aztán megrázta magát, s makacsul kirántotta piszkos ingét kezemből, mert az ingénél fogva tartottam.
– Hagyjon engem! – szólt elkeseredetten.
– Mit akar tenni?
– Meg akarok halni.
Megfogtam a kezét barátságosan.
– Ne tegye ezt. Meghalni mindig ráér. Hiszen ön még erős, munkabíró férfi. Ne okoskodjon, no, húzza fel a mellényét és a kabátját, aztán menjen haza.
– Haza? – mondá, s a kétségbeesés tompítá el hangját. – Ahol egyetlen gyermekem fekszik halva. Nem, én a gyerekkel megyek…
S újra nekirohant a karfának.
– Istenemre mondom, nem engedem. Hej, rendőr, rendőr! – kiáltám, s teljes erőmből megfogtam a szerencsétlent.
Rendőr természetesen nem jött, s az én szerencsétlen emberem most már rimánkodásra fogta a dolgot, hogy az isten is megáld, ha én most a vízbe hagyom ugrani; neki csak teher az élet, már két napja nem evett, s gyönge az éhségtől velem küszködni.
– Lássa uram, nekem nincs revolverre pénzem, se arzenikumra, ez az egy Duna van itt, amihez ingyen jutnék, s ön abban is megakadályoz. Hát már a szegény embernek nemcsak élni, de meghalni is lehetetlen?
– Ha éhes ön, jöjjön, még találunk valahol kocsmát nyitva, ahol jóllakhatik.
– Mit ér az? Holnap megint éhes leszek.
– De hát mért nem megy ön dolgozni?
– A gyár, ahol eddig munkás voltam, megbukott, s nincs munkám. Úgy állok, uram, hogy a holt gyermekemet sem tudom eltemettetni. Eresszen, ha istent ösmer…
Én ekkor kivettem a tárcámat zsebemből.
– Itt van öt forint. Segítsen magán valahogy, és keressen addig munkát. Az öt forintot átadom, ha lemond az öngyilkosságról, és velem jön a szomszéd kocsmáig, ahol valami meleg ételt vesz magához.
Szemeit az égre emelte, és fájdalmasan sóhajtozott. Azután lehajolt, és megcsókolta kezemet.
– Az isten fizesse meg az úrnak. Adjon ezer annyit érte. Jól van, megteszem a tekintetes úr kedvéért, csakhogy tíz forintra volna szükségem, hogy élhessek. A temetés maga belekerül nyolc forint ötven krajcárba.
Erre csendesen felhúzta a ruháit, s elindult utánam folytonos sóhajok közt…
– Tíz forint sok pénz… Magam is csak nehezen bírnék annyit nélkülözni. Hogy hívják önt?
– Vandrák Jánosnak, kérem alássan. Itt van a keresztlevelem, itt vannak az okmányaim. Jójáratú, becsületes ember vagyok, kérem alássan.
Megnéztem iratait, s láttam, hogy szentendrei születésű, kitanult lakatos.
– Hát isten neki, megadom magának a tíz forintot, de azzal a kikötéssel, hogy ha valaha hazakerül a szülőhelyére, Krausz Lajosra fog szavazni.
(Nota bene, én is szeretek tréfálni a halállal, de Vandrák János nem értette el ezt a rossz viccet.)
Elfogadta a tíz forintot, s nagy hálálkodások között váltunk el.
– Ha valaha egy emberre vagy egy hű kutyára lesz szüksége a tekintetes úrnak – mondá hálásan –, akkor kerestessen fel engem. Sohasem fogom elfelejteni azt, akinek életemet köszönöm. Imádságaimba szövöm naponkint.
Így történt ez a múlt hónapban szórul szóra, de nem azért említettem fel a szerencsétlen Vandrákot, hogy dicsekedjem a jótékonyságommal, hanem egész más okból.
A tegnapi tárcámban említett demokrata banketten ugyanis egy fiatalúr ismerősöm ült mellettem, a gomblyukában rendjellel.
– Ah, ah, ön tehát elhozta a rendjelet is ide.
A szomszéd elpirult, s aztán mentegetőzve hebegé:
– Ez kérem, nem afféle rendjel… Ezt én életmentésért kaptam.
– Igen? Kit mentett meg?
– Egy Vandrák nevű embert, aki a Lánchídról a vízbe akart ugrani…
– Vandrák nevűt? Lehetetlen az! Hogy nézett ki?
– Egy szőke, zömök.
– Hohó! Hisz azt én mentettem meg!
– Hogyan? Ön? Ne tréfáljon.
– Éppen nem tréfálok. Lakatos, Szentendrére való.
– Az, az! – kiáltott föl csodálkozva. – No, ez furcsa eset! Mikor mentette ön meg?
– Körülbelül egy hónap előtt.
– Oh, a gazember, pedig hogy esküdött nekem az életben maradási szándékára.
– Ne kárhoztassa szegényt. A gyereke feküdt halva, s nem bírta eltemettetni. Ilyenkor, tudja, az atyai szív.
– Hát hány gyereke van annak az embernek? Hiszen tavaly is éppen így feküdt halva egyik gyereke.
– No, ez mondhatom szép história!
A bankett körülbelül éjfél után egyre ért véget, s hangos szél fújt, s borzolta tarajosra az öreg Dunát, mikor a Lánchídon hazafelé ballagtam.
Egy ember sem ment a hídon. Lépteim kísértetiesen kopogtak a pallókon.
Amint elhagyom a középső kőoszlopot, egyszerre elém bontakozik a múlt havi dráma.
Látom a vetkőződő Vandrák Jánost.
Ezúttal letérdelt az átjáróra, és kezeit összetéve imádkozott, akár Csatár Zsiga a csongrádi templom előtt.
Midőn közelebb jöttem hozzá, jobb lábát a szokott metódusban áttette a karfán, s ugrásra készen állott.
Csendesen, nyugodtan lépkedtem feléje, mire ő újra imádkozni kezdett az ugrási pozícióban, s bizonyosan csodálkozott rajta, hogy oda nem rohanok.
Nem én, azért is megálltam, kissé távolabb, hadd lássam mit fog csinálni.
Lopva felém pillantott, és felemelte a lábát, és két kezét kétségbeesve kitárta.
Úgy tettem, mintha észre sem venném.
– Isten veled, élet! – kiáltá szívszaggatóan. De én erre sem mozdultam meg, csak néztem csendesen.
Elkezdett rettenetesen sóhajtozni, mialatt az egyik kezével görcsösen kapaszkodott a karfába, hogy valahogy le ne essék.
Most már nem állhattam meg szó nélkül.
– Hát mért nem ugrik már be, Vandrák bácsi? Mit várakoztat itt a hidegben hiában?
Visszarántotta lábát, és kedélyesen fölkacagott…
– Nini, nini, hiszen a tekintetes úr az. Hát mért nem tetszett közelebb jönni, hogy lássam? Istenuccse nem ismertem meg.
– Nem ösmert meg, öreg?
– Hisz ha megösmertem volna, csak nem csinálom ezt a komédiát. Bolond időnk van, tekintetes uram, bolond időnk! Félek, rossz esztendő lesz.
– Hát hogy van, Vandrák? Már azt hittem, megint meghalt valamelyik gyereke.
– Megvagyok valahogy, köszönöm alássan a kérdését, a gyerekek is egészségesek.
– Hát a munka, hogy megy?
– Meglehetősen, kérem alássan, meglehetősen.
– Pedig mégis úgy veszem észre, hogy igen gyakran híja a halált.
Elmosolyodott Vandrák ártatlanul.
– Nem árt az a halálnak, kérem alássan.
