I. A MEGGAZDAGODÁS ÚTJA
I. A MEGGAZDAGODÁS ÚTJA
Az unokaöcsémnek, aki iskolás deák Selmecen, megígértem tavaly, hogyha jól teszi le a német nyelvből a vizsgát, egy szép ezüstórát kap tőlem.
Megígértem, mert azt hittem, sohasem fog tenni jó vizsgát a német nyelvből; azonban megcsalt a gyerek, nekifeküdt, s kitűnőt kapott a német nyelvből; legott is megírta tiszta német nyelven:
»Tessék már most bácsi az órát elküldeni.«
Mire én megdicsértem, s a következőt feleltem neki:
»Utánanézek, kedves öcsém, s mihelyt véletlenül beleütödőm valami jó olcsó órába, rögtön megveszem neked.«
Az imposztor megharagudott ezért, s fogta magát, visszaírt ő is:
»Majd én is kultiválom a német szót, ha véletlenül beleütődöm.«
De nem ütődött bele a gazember, még abban a tiszta német városban is olyan ügyesen tudta elkerülni: meg is bukott belőle az első szemesztrisben derekasan.
No, már csak nem engedhetem, hogy miattam maradjon valaki szamár egész életében, s komolyan kezdtem foglalkozni az eszmével, hogy csakugyan veszek neki egy ezüstórát.
A nebulónak segítségére látszott jönni a véletlen is.
A minap bemegyek egy ötödrendű ezüstműveshez az Üllői úton, hogy ott a nemesi koronás inggombjaimhoz csináltassak még egyet, mert egy demokrata bankettre vagyok hivatalos március tizenötödikére, ahova ki kell magamat csípnem.
Alig vagyok bent nehány percig, midőn egy kopottas, összetöpörödött zsidó legényke gurul be egy színes papirossal a kezében.
– Nem veszi meg ön ezt a zálogcédulát? – kérdé az idegen az ezüstművestől.
– Nem – mondá az ezüstműves kurtán.
– Pedig csak egy forint! – kiáltá a zsidó bánatosan.
– Ingyen sem kell.
– Egy ezüstóra! Egy óra, amelyre tizenöt forintot adtak. Fölséges óra! Megbánja az úr!
– Menjen a pokolba az órájával – utasítá ki durván.
A zálogcédula tulajdonosa kikullogott, de én hirtelen visszakiáltottam.
– Jöjjön be, atyafi, megveszem én a cédulát. Itt van az egy forintja.
Hirtelen zsebregyűrte, s víg ugrándozással futott el.
Mialatt én a tizenöt forint kölcsönnel terhelt cédulát vizsgálgattam, az ezüstműves odavetve mondá:
– Kár volt megvenni.
– Hogyan? Hisz ez kész nyereség, az órának legalább is huszonöt forintot kell érnie, ha annyit adtak rá.
Az ezüstműves a fejét rázta, és mosolygott hozzá.
– Vagy azt hiszi ön talán – kérdém csodálkozva –, hogy a cédula lopott?
– Hiszen ha még csak lopott volna, jó volna.
– Teringette, hát még annál is nagyobb baja van? De hát mi?
– Az, hogy nemigen ér többet öt-hat forintnál. Ha ön kiváltja, éppen tíz forinttal fölözik le.
– Az lehetetlen. Hiszen nem ment el az esze a zálogháznak, hogy akkor tizenöt forintot adjon rá.
– Az ám, csakhogy ez nem a nagy zálogház cédulája.
– Látom, ez a közvetítő zálogházé, de annak még több esze van, mint a nagy zálogháznak.
– Hiszen éppen az a több ész a bibe.
– Nem értem.
– Elhiszem, mert egy kicsit furfangos a csalás. Elgondolhatja uram, hogy én is megvettem volna a cédulát, ha érne valamit.
– De az isten szerelméért, öntsön már egy kis világosságot is a fejembe.
– Ej, hiszen nem nehéz megérteni. A becsületes közvetítő intézet azokat a tárgyakat, amiket nem váltanak ki, elzálogosítja magamagánál nagyobb kölcsönre.
– Mégsem vagyok egészen tisztában.
– Megmagyarázom. Például ez az óra valamikor zálogba volt ugyanazon közvetítőnél hat forintig, s bentveszett; most tehát fogta magát a közvetítő, írt róla egy tizenöt forintos cédulát, s azt most eladatja az ügynöke által, s aki lépen ragad, kiváltja tizenöt forinton…
– Hallatlan! Ez a kopottas legény tehát…
– Igen, ez a legény tehát annak a közvetítőnek az ügynöke, s egy egész légió ilyen ügynöke van a gazembernek. Már legalább ötször jártam meg így magam is. S ha kifogynak a tárgyak, összevásárolnak újakat potom áron, s kibocsátanak róluk tetszés szerinti összegben cédulákat…
– No, ez borzasztó!… Be kellene jelenteni a főkapitányságnál.
– Hiábavaló lenne. A csalás kinyomozhatatlan a közvetítő intézetek mai szervezete mellett. Miként derítse ki ezt a rendőrség?
Valóban énmagam sem bírom elképzelni. Hanem amit nekem az ezüstműves beszélt, az szóról szóra igaz volt.
Elmentem az órát kiváltani. Ott egy elegáns tolvaj ült az ő ketrecében.
Lefizettem a tizenöt forintot, mire ő kikereste, s odalökött elém egy skatulyát.
Felnyitom, hát egy hitvány öt forintos klepszidra volt benne.
– Ez a hagyma, uram, nem ér meg tizenöt forintot.
A tolvaj vállat vont.
– Ez az óra nekem nem kell, uram – mondám ingerülten –, újra itt hagyom zálogba. Adja ide a pénzemet!
– Sajnálom, de az ezüst értéke esett, legfeljebb négy forintot adhatok rá.
Káromkodtam egyet, s aztán magyar természetemnél fogva, belenyugodtam.
Hiszen a gyerek ezzel is csak úgy megtanulhat németül, hogy az arany remontoir órával sem különben.
Aztán valamit én is tanultam ezzel az órával, és talán tanulhat belőle valamit a jövőre Török János uram is.
