NE NYITOGASSUK A TÖRTÉNELMET • 1885 (36. kötet)
NE NYITOGASSUK A TÖRTÉNELMET •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Két nemes vitéznek a nevét kapta fel a hír őfelsége, Rákóczi Ferenc Urunk kuruc hadaiból. Pedig ugyancsak azóta sem volt a dicsőségnek alkalma, hogy olyan magas cenzussal dolgozzék.
Ikertestvérek voltak, Imre és Gábor (a családi nevüket elhallgatom), mind a kettő vakmerő lovag volt, harcban szerencsés, hadi tanácsban bölcs, de különösen Imrét bálványozták a katonái. Legendák szerint nem fogta a golyó, s a kard elvesztette élét, ha a testéhez ért.
Nem is esett semmi baja, egészen 1707-ig. Sitkénél azonban a Rabutin ellen vívott csatában belefúrodott egy kartács a lábába.
S most már vége lett volna a legendának, ha Imre vitéz nem sajnálja vala a villanyozó hittől megfosztani a kurucokat. Eltagadta a sebet, azért fekszik ágyban, híresztelé, mert a csizma törte fel a lábát, s amikor fölgyógyult, azután is mindég azzal sántított, hogy a sárga csizma szorítja. (Így keverik rossz hírbe mindenféle bolondságért a csizmadiákat.)
Hanem sántán is éppen olyan vitéz volt, s diadalról diadalra szállt híres hóka paripáján, melyet az irigy Bezerédy »Pemeté«-nek keresztelt el.
Nem érte azt többé seb, csak még egyszer, de azt már nem lehetett eltagadni.
A Gábor bátyja átment a labancokhoz. – Ez a seb halálos volt neki.
Tízezer aranyat ígért Gábornak a bécsi udvar és bárói rangot.
Elárulta ezért az összegért a hazát, pedig Gábornak is volt egy szent amulett a nyakában, azzal a visszafelé is olvasható körirattal: »Sator Arepo tenet Opera Rotas«, a kuruc asszonyok azt hitték, az ilyesmi megóvja a férjeiket a kísértetbe jövéstől.
Imre Kassán vette a meggyalázó hírt, s maga sietett azt jelenteni a fejedelemnek.
Rákóczi az arcát a tenyerébe temette.
– A legjobb két vitézem voltatok! – sóhajtott szomorúan.
– Én magam harcolok ezentúl kettő helyett!
Valóban kettő helyett harcolt, két csatát nyert egyvégbe, pedig már akkor rossz pénz volt a »pro libertate«. Károlyi Sándor nem messze járt már Majténytől.
Azonban a gyanakvó Bercsényi, akit hóbortos jósa, a híres Koncz Márton izgatott Imre ellen, nem győzte leveleiben figyelmeztetni a fejedelemet, hogy Imre is árulásra készül.
A fejedelem nem hitte el egészen, hanem mégis megidézte Sárospatakra, s ilyen nagylelkű modus vivendit gondolt ki:
– Ha megjelenik, akkor nem bűnös, tehát nem nyakaztatom le; ha pedig meg nem jelenik, akkor azért nem nyakaztatom le, mert nincs a kezeim közt.
Imre már tudta, mit jelenthet az audiendum, és nem tette az egyiket sem, sem ő nem ment, sem pedig nem dacolt, hanem átment újra a Dunántúlra, és addig kereste a labancokat, míg megtalálta a testvérét dandárját szétverte, őt magát elfogta, és vasba verve küldte Sárospatakra, üzenvén hű emberétől, Bozó Mihálytól, hogy ő maga is nemsokára elmegy, s kérve kéri a fejedelmet, ne ölesse meg a bátyját, hanem csak fogságban tartsa. »Nekem is, neki is apró gyermekei vannak – írá a levelében –, az kinek gyámolra van szüksége.«
Útközben azonban kiszabadították Bozó uram kezéből Gábort a labancok, a kíséretet lemészárolták, csak ő maga menekült meg, s futott egyenesen Sárospatakra.
Lőn tehát, midőn két hét múltán a semmit nem gyanító Imre is Sárospatakra érkezett, hogy ott a fejedelmi várban legott foglyul ejtették. A haditanács összeült, s belépett a vádló, Bozó Mihály.
Bozó Mihály azt vallotta, hogy Imre csak játékot űzött a fejedelemmel, elfogatta bátyját, s vason küldte Patakra, de értesíté a labancokat, merre kísérik, hogy kiszabadítsák útközben. Furfanggal akarta még egy darabig áltatni a fejedelmet hűségéről. Ki tudja, miféle céljai voltak ellene?
Imre mindent tagadott, de a hangulat ellene volt, s némileg a látszat is.
A haditanács halálra ítélte a legjobb kuruc vitézt, s le is fejezték Sárospatakon 1708-ban december 18-án.
Vérbe mártott fejét magasra emelte a hóhér, és megmutatta a népnek:
– Így járnak mindazok, akik a haza ellen vétkeztenek.
Noha látta a nép a hősnek fejétől elválasztott testét, alig néhány hét múlva azon hír kezdett izgatott lázongást keltve szárnyalni, hogy a nagy bajnokot élve temették a földbe, mert tetemei fölött megmozgott a föld.
A hír egész a fejedelem füléig elhatott, s hogy megnyugtassa a zsibongókat, kiásatta Imre holttestét, mely közszemlére lett kitéve.
A nép tódult az egyszerű kápolnába, s hitetlenül, fejcsóválással mondogatta:
– Csakugyan meghalt? Ez mégis különös!
--------------
De még különösebb, hogy vagy száz esztendő múlva megtalálták a bécsi archívumban a Gábor báró nyugtáját a tízezer aranyról.
És megtalálták a Bozó Mihály uram kvitanciáját is szintén tízezer darab aranyról, amelyeket Gábor szabadon bocsátásáért, és az Imre fejéért hiánytalanul fölvett.
A bécsi aerariumnak az egyik testvér is tízezer aranyba került, a másik is. Egyenlően becsülték meg őket.
De a magyar főrendiházban csak az egyik testvér maradékai ülnek.
Nem a nagy szabadsághősé, akit a golyó nem fogott, csak önfeleinek igaztalan pallosa, akinek holttestét visszakérték katonái a földtől, aki ott pihen a sárospataki vártemplomban kettészelt nyakkal.
Hanem annak a másiknak a maradékai, kinek a neve ott van a nyugta alatt… azok ülnek ma a főrendiházban, és hivatkoznak a történelemre.
