A HALÁL UTÁN • 1885 (36. kötet)
A HALÁL UTÁN •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Még nagyon kisfiú voltam, mikor az első megyei közgyűlést láttam a karzatról. Anyám elvitt Balassagyarmatra, s útközben azt mondta: »Felnézünk a karzatra is, fiacskám, mert megint magyar világ van.« Arra még akkor nem voltam kíváncsi, hogy »hát ennek előtte milyen világ volt?«
Sok úr jött ott össze, lármázó, zsibongó öregemberek. Beszéltek, ki tudja miről, kiabáltak és haragoskodtak, ki tudja miért? Nem értettem én még ahhoz.
Egy emelkedett hely is volt a teremben. A legközepén cseresznyeszín mentében, arany ékszerektől csillogva ült egy ember. Anyám azt mondta, hogy ez a főispán. Szép aranyos kardja keresztbe fektetve hevert előtte. A kalpagja is ott volt a könyöke mellett, s a vakító fehér kócsagtoll megrengett rajta, valahányszor az ajtó nyílott, s a légáramlat érinté. Ezt az urat irigyeltem én akkor a legjobban.
– Ott szeretnék én ülni, anyám – mondám –, vegyen nekem is olyan kardot.
Anyám mosolygott és a szájamra ütött:
– Az csak grófoknak való, fiacskám.
– Hát mik azok a grófok, édesanyám?
– Majd megtanulod még te azt valamikor.
(Igaza volt. Megtanultam már azóta.)
A főispántól jobbra egy másik nagyszakállú úr állt, és neveket olvasott fel egy papirosról.
– Gróf Forgách Antal! – peregtette le harsányan a listáról.
– Meghalt! – kiáltá rá száz meg száz torok.
– Mamám, hát a grófok is meghalnak? – kérdém, mialatt amaz úr tovább olvasta a neveket.
– Meg bizony, fiam, ha rosszak.
…Sok-sok esztendő elmúlt azóta, én is megkoptam, a megyei közgyűlések is megkoptak, minden megkopott; nincs már abból az akkori lármából, akkori levegőből semmi, de semmi, csak egyetlenegy dolog ismétlődött, hogy Forgách Antal gróf még egyszer meghalt.
Meghalt?
Hát melyik az igaz a kettő közül? Akkor halt-e meg vagy későbben?
Hisz annyi száz ember mondta rá határozottan, és szegény édesanyám is erősítette.
Valóban Forgách Antal már régen meghalt, sok-sok év előtt, s ha láttam is közöttünk járni-kelni, ha ösmertem, és hallottam is beszélni, de az már mind a halál után volt.
Magas, erőteljes alak volt, széles, kövér arccal, kiülő nagy kékes szemekkel. Súlyos léptei alatt szinte a föld rengett, tüskés szemöldjeit ha összehúzta, sötétté, zordonná lett a tekintete, villámok jelentek meg a szemekben. Fázni kellett a közelében.
Nagy úr volt, helytartó volt, kancellár volt – beszélték –, a császár után az első ember. Egyszerre azután semmi sem lett… hát hazajött.
Hiszen az volt, éppen csak az volt elhibázva, mikor a fényes útját futotta fölfelé, nem jutott soha eszébe, hogy haza is kell majd egyszer jönni.
És hogy ő is ott van odahaza, ahol mi.
A kedves völgyek, a nevető mezők, a keresztül-kasul tekergő erdők szelíd nyírfáikkal, a cserjesek pirosló szamócáikkal, a fecsegő patakok, amik fölé odahajlik gránitbogyóival a szederinda, mind, mind ösmerősei neki is. De vajon tud-e azoknak örülni?
Hát a fehér tornyok a völgyekben… hát a város… a város?
A mezőt az isten teremtette, hát az megvan, de a várost az emberek építették, rossz emberek jöttek, azok lerontották… A város bizony nincs meg egészen. Itt-ott még romokban hever egy-egy ház, amit az oroszok földúltak.
Hanem ő azért mégis hazajött, mert hát hova mehetett volna a világon egyebüvé?
A hatalmas embernek, aki a császár után első volt, aki két várnak, két uradalomnak ura, akinek családja felnyúlt végig az Árpádokon, nem volt még a megyei gyűléseken sem szavazata. Az utolsó falusi parasztnak is több köze volt az ország ügyeibe, mint a nádorispánok ivadékának.
Hanem ő azért mégis itthon maradt, és megismerte, mi a haza, akit szeretni kell, hogy szeressen… aki jó, gyöngéd, puhakezű édesanya mindenkinek, csak neki nem. Hát mégsem üres fogalom, festett kép?… Hiszen erős, sújtó keze van!
Elkezdte kiengesztelni. S az kiengedett, de nagyon lassan és sohasem egészen.
Gróf Forgách József lett a főispán, s az kinevezte Antal grófot tiszteletbeli főjegyzőnek, hogy mégis legalább a közgyűlésekre járhasson. A tiszteletbeli hivatalnoknak joga volt a tanácsteremben beszélni is, csak szavazni nem.
A férfiú, kit a király a legmagasabbra emelt, belátta, hogy ez az egyoldalúság nem ér semmit, oda kellett lépnie így összetörve a nemzet elé, és azt mondani: »Elölről kezdem, s legalul. Én elfelejtem, hogy mi voltam; felejtsd el te is.«
Losonc választotta meg képviselőnek. Éppen Losonc. A lapok gyászkeretben hozták a választás hírét. A következő országgyűlésre már a balassagyarmati kerületben lépett fel. Azok a tekintetes urak, akik akkor azt kiabálták, hogy »meghalt«, most mind azt harsogták, hogy »éljen!«. Hanem az őszinte hang volt akkor, a bírák hangja… ez meg csak a korteseké.
Ezekben az időkben ismertem én meg a grófot. Deputációban voltunk nála a szép kékkői várban, mely a Balassáké volt azelőtt.
Sohasem láttam még embert, aki annyira tudott volna imponálni társalgásával, s oly ügyesen elkápráztatni.
Vagy tízen voltunk a küldöttségben, mely a követséget ajánlotta fel neki. Csupa hivatalnokok, mert más nem akadt, ezekből is csak az apróbbak, akiknek ki volt adva rendeletben, a pohos szolgabíró, a sovány várnagy, a tudákos levéltárnok, a rövidlátó iktató, a kedélyes csendbiztos, és néhány, ez alkalomra fclöltöztetett díjnok. Én a pohos szolgabírónak voltam a járuléka.
A gróf azt hitte, hogy igazi választóközönség vagyunk, s megnyerő modorát egész fényében csillogtatta előttünk. Ebéd alatt kivezetett az üvegfolyósóra, s ott mutogatta a ritkaságait.
– Itt van, uraim, Magyarország térképe – és odabökött az ujjaival. – Ez itt Gödöllő, innen kellene vasutat építeni stratégiai szempontból, eminnen pedig kereskedelmi szempontból.
S elmondott egy csomó elméletet olyan szépen, olyan kézzel foghatón, hogy a sovány várnagy elragadtatva suttogta a szolgabírónak: »Ez aztán az indzsellér, sógor!«
Ekkor sarkonfordult a gróf, s csak úgy véletlenül megpillantotta a Forgách-család nemzetségfáját.
– Ez, amint méltóztatik látni, a nemzetségfánk, ámbár én keveset adok az ilyenekre, mert én demokrata vagyok. Az ott legfölül az első ősünk: Hunt Pázmán. Különben nem is volt magyar ember. Amennyire történeti búvárlataim tudni engedik, Patzmann volt… német származású.
– No, ezt mindjárt gondolhattuk volna – szaladt ki önkéntelen a szolgabíró szájából.
– Ez itt alul a címerünk, egy meztelen koronás nő. Csiklandós címer egy kicsit. De van bizonyos rációja. Mert amennyire történeti búvárlataim tudni engedik, Mária királyné sokszor mutatta magát így is Forgách Balázsnak.
– Nagy historikus! – sziszegte a tudákos levéltárnok.
Őexcellenciája karonfogta most a levéltárnokot, és elvezette a folyosó legvégére, ahol a régi Egyiptomról függött egy térkép. Itt szellemesen csevegett az egyiptomiak életmódjáról, kultúrájáról.
– Itt volt a város… emitt vannak a gúlák. Itt fekszik, uraim, Szemiramisz királyné. (A rövidlátó iktató felágaskodott a lábujjaira, mert Szemiramisz királynét ő is szerette volna látni fekve.)
– Kolosszális régész! – kiáltott a csendbiztos áhítattal eltelve.
Azután egy kis kabint nyitott fel, s így szólt:
– De már ide csak az jöjjön be, aki tudós ember.
A nemes vármegye összenézett, de egyik sem mert belépni. Az volt a grófnak az ásványgyűjteménye, egy egész kis múzeum a legritkább példányokkal. De volt ott más is, csigák, kagylók és természeti furcsaságok.
Miután elmagyarázta a hozzájuk fűződő érdekes részleteket, kedélyesen jegyzé meg:
– Ezek az én ritkaságaim, most már megmutatom a kincseimet!
(No, erre aztán igazán kíváncsi volt a nemes deputáció. – Hja, biz az szépen összeszerezhetett magának: hiába olyan helyen volt.)
Forgách kivezetett bennünket a hajdani felvonóhíd elé, és mosolyogva kiáltá:
– Gyertek csak ide!
Három vagy négy gyönyörű gyermek ugrándozott felénk, és pajkosan, zajos viháncolással kezdtek kapaszkodni rá, ki a lábán, ki a karján.
– Lassan, gyerekek, nem látjátok, hogy nem magunk vagyunk. Adjatok pacsit a bácsiknak. No, mondjátok meg, hogy hívnak, mutassátok be rendre magatokat.
A kedves kis grófocskák és comtesse-k engedelmesen teljesítették apjuk parancsát.
A nagyobbik hozzánk lépett:
– Én V-ik Antal vagyok – mondá.
– Én XXIII-ik János – selypíté a kisebbik.
A volt kancellár felhős homlokára odalopódzott most a verőfényből egy sugár… Van hát a halál után is élet!
– Az utódokat már láttuk, kegyelmes uram – kezdé a tudákos levéltárnok. – Most már talán kegyes lesz megmutatni az ősöket. Tudom, nagy képtár van.
A gróf elkomorodott, s a hangja tompán kongott:
– Az őseimet? Nem! Minek?
Majd hozzátette zavartan:
– Annak a szobának elhányódott a kulcsa »valahol«.
(Már én akkor tudtam, hogy hol. Hogy a »pozsonyi konventikulumban«.)
Ez nap láttam Forgách Antalt először életemben, de nem utoljára. Sok év óta vagyok mindennapos az országház karzatán, s ő is sok év óta ült lent a jobbkarzat legszélén, komoran elgondolkozva, majdnem idegenül.
Lecsüggesztett fejét fel nem emelte élénken, ha vihar zúgott a termen végig, ajka el nem mosolyodott, ha rengő hahota támadt. Úgy ült ott, mint egy szobor, némán, hidegen, érzéketlenül.
Valami láthatatlan súly lenyomta, nyelvét egy csodálatos erő megzsibbasztotta. Vagy tízszer iratkozott fel, hogy beszélni fog, de mindig kitörültette magát. És ha szemeit fölvetette, végigjáratván komor tekintetét az embereken, a falakon és a pirosló országcímerén az elnök feje fölött, szinte ki lehetett olvasni ilyenkor arcáról a hamleti tűnődést: »Hogy jöttem én ide?«
Itt sem volt otthon, de most tán végre otthon van egészen.
Mely befödi, a föld, mindent befedjen, ellenség lovának dübörgő patkója hagyja békén a földet, s a föld vegye át békén az ő porát a magáénak.
