Dohányjövedékügy
Dohányjövedékügy
A minap egy kis szűzdohánykát kaptam Szabolcs megyéből, Kisvárdáról. Egy jó cimborám küldte onnan több csomagban, de volt benne annyi óvatosság, hogy a szállítólevélre azt írta: küldi Szondy György. Nini, nini, a becsületes Szondy Gyurka, akiről én annyi verset írtam fiatal koromban, mikor még ő sem volt dohányültető, hanem a törököket verte Drégelen.
Azaz tudtam én, kicsoda, hogy ő az én Kopácsy Laci barátom, de tettem magam, mintha nem tudnám, mert már az első csomagot is úgy kaptam, hogy csak a szállítólevelet hagyta ott a levélhordó, megmondván a feleségemnek, miszerint magát a csomagot tessék a raktárból kihozatni.
A könnyem csordult ki bánatomban, mikor hazaérve megértettem a levélhordó üzenetét.
– Szegény, nemes gálócsi dohánykám! Te ugyan rossz helyre kerültél. Észrevettek, megszagoltak, elvettek. De kiveszlek, kiváltlak a szörnyű rabságból.
Elküldtem oda egy ügyes tapogatódzó embert a szállítólevéllel, melyen ruhaneműnek volt jelezve a küldött tárgy.
– Valami ruhacsomagunk van itt – mondá a meghatalmozott miniszterem, a szerkesztőségi szolga.
A finánc vigyorogva nézte végig.
– Ruha ám, de olyan, amelyik künn a mezőn termett.
– Hát persze, amikor még kender volt.
– Nem volt az kender, barátom, soha.
– Hát akkor mi?
– Dohány az, kedves barátom. Dohány bizony. Amott van ni. Pompás dohányka.
– Jézus Mária! – kiáltá a szerkesztőségi szolga. – Lehetetlen az!
– De bizony dohány. Hát már most mi lesz?
– Nem tudom én, kérem alássan. Most talán már haza se adják azt a pakkot?
– Képzelheti, hogy nem. Hanem ha behoz este öt forintot, akkor hazaviheti.
Megjött a szolga azzal az üzenettel, hogy a dohányt ideadják, ha öt forintot beküldök.
Nosza küldtem nyomban az öt forintot, de bizony akkorra a finánc már mást gondolt. Ki nem adta a dohányt – az igaz, hogy az öt forintot meg elvette.
Egyszóval szépen lefőztek. Hanem iszen még ezzel nem volt vége. Mert a többi csomagok is már útban voltak, úgy fogván föl a dolgot az én barátom, Kopácsy Laci, hogyha több úton, több csomagot elindít, valamelyik keresztül verheti magát az ellenség falanxain, és eljuthat hozzám.
Mindjárt másnap jött megint egy csomag Nyíregyházáról. Az is két kiló súlyú volt. Küldi: Árokháti Lőrinc.
Árokháti Lőrinc szintén híres törökverő volt. De hát úgy látszik, könnyebb volt a törököt legyőzni, mint a fináncot.
Az se lehetetlen, hogy a fináncoknak feltűnt a sűrű korrespondencia, amibe a két középkori dalia kezd belebonyolódni, egyszóval rájöttek az Árokháti Lőrinc-féle csomagokra is.
Hanem én is rájöttem a raktárban működő fináncok házi politikájára, hogy becsalogatják a szegény »címzettet«, hogy a csomag elfogadása iránt nyilatkozzék, s akkor megbírságolják kegyetlenül, és a dohányt sem adják ki.
Hát én is bevonultam most már a sáncaim mögé, s napok jöttek-mentek, de csak nem küldtem senkit az Árokháti Lőrinc küldte menüjéért, pedig invitáltak is, hogy dohány érkezett a számomra.
Arra se mozdultam.
Végre azután vagy két hét múltán beállított egy finánc az igazgatóságtól. Éppen az íróasztalomnál talált nagy csibukozás közt.
– Mi tetszik? – kérdém.
– Eljöttem jegyzőkönyvet felvenni ama küldemények tárgyában, hogy aztán ennek alapján vettessék ki a bírság.
– Igaz – mondám közömbösen –, hát mit kell tennem?
– Tessék beírni a vallomását.
Megfogtam a kalamust, s a következő nehány sor védelmet firkantottam be:
»Olvasóim közül sokan lepnek meg tudtomon kívül borokkal, csemegékkel és dohánnyal is. Valószínűleg ilyen lesz ezen Árokháti Lőrinc úr is, akit én, becsületszavamra mondom, nem ösmertem soha, a nevét sem hallottam, csak a történelemből. Nem az én bűnöm, tisztelt igazgatóság, hogy engem az olvasók olyan nagyon szeretnek, valamint az önök bűne se, hogy önöket meg olyan nagyon nem szeretik. Egyébiránt pedig (ezt azért írtam be, mert az “egyébiránt” nélkül képzelni sem tudok egy magyarországi hivatalos jegyzőkönyvet) egyébiránt pedig kijelentem, hogy köztudomásúlag nem is vagyok dohányos ember. Kelt stb.«
S ezzel, amint illik, aláírtam és a csibukom hamvával beporoztam a még nedves betűket.
S átadtam a fináncnak.
Új két hét múlva megjött a végzés, hogy a jegyzőkönyvben felhozott indokoknál fogva a bírság alól fölmentenek.
Nem olyan nagyon rossz emberek ám ezek a szegény fináncok!
Rászedik az embert, az igaz, ha tehetik, de ők magok is engedik magukat rászedetni.
Szeretem az olyan államot, amelynek közegeiben ennyi a kedélyesség.
