I. NYUGTA EGY NÉMETRŐL
I. NYUGTA EGY NÉMETRŐL
Meséljük el, hogy a Schulverein két titkos ügynököt küldött Erdélybe, csinálják, amennyire lehet, a német szeparatizmust, tanulmányozzák a németség helyzetét, gravamenjeit, s tegyenek otthon jelentést.
Az egyik ügynök, amelyik előbb indult el Drezdából, Schmidt Frigyes úr volt, szőke, hórihorgas német, a pomeraniai fajból. Zay úrhoz kapott ajánlólevelet Budapestre.
Az ajánlólevélben meg volt hagyva Zaynak, hogy ő ismét lássa el ajánlólevéllel tovább.
Schmidt úr Budapestre érkezvén, fölkereste Zay urat, aki finom, művelt gentleman, csak éppen az az egy hibája van, hogy nem az a Zay akit Schmidt úr keresett, hanem egy magyar érzelmű Zay.
Elolvasta a levelet, s megértette abból az egész tényálladékot, hogy most az ő kezébe egy szép madár röpült bele véletlenségből. Azt kár volna elszalasztani.
Nagyon nyájasan fogadta Schmidt urat, és mindjárt elhozatta böröndjét is az »Angol királynő«-ből. Legyen az ő vendége. Ilyen derék embert nem hagyhat a szállodában.
S ezt elvégezvén, rohant fel a belügyminisztérimba, hogy bejelenti a fogást Tiszának.
A minisztériumban azt kérdezték tőle:
– Milyen ügyben jött?
– Politikaiban.
– Tisza most Ostendében van, tehát most nincs politika. Elment a szabadelvű klubba. Ott bizonyosan lesz valaki az intéző körökből.
Üresek voltak a termek, csak az egyik szögletasztalnál ült még két bajvívó tartlit játszva. Beöthy Algernon volt és Krajcsik Ferenc. Mind a kettőt ismerte.
– Hogy játszhattok ilyen veszekedett melegben?
– Hja, mi még valamikor télen ültünk le – mentegetődzött Beöthy Algernon, a sűrűn beírt fekete táblára mutatva.
– Ki van itt a kormány tagjai közül?
– Senki. Azok nem agilis emberek.
– Hát ki csinálja most a dolgokat?
– Tudom is én! Milyen hivatalt akarsz?
– Egy németem van otthon. Azért jöttem, hogy mit csináljak vele?
– Tömesd ki!… Quart felsőig!
– Egy titkos ügynök – folytatá Zay –, akit a Schulverein küldött.
– Bánom is én… quint és egy terc!
– Tévedésből énhozzám jött.
– Hohó! – kiáltá Beöthy, elcsapva a kártyákat, s kirúgva maga alól a széket –, tévedés… hisz ez akkor az én reszortom!
Megtetszett a vállalat Beöthynek, összeültek, s megcsinálták az eljárási szabályzatot.
Zay (már ti. ez a mi Zayunk) meglehetős enyhe dolgokat fog neki mondani a magyarokról, hogy tulajdonképpen nem olyan fekete az ördög, aminőnek festik, s aztán ajánlólevelet ad neki Kolozsvárra a magyar érzelmű Kampf Jánoshoz, de hogy útközben valahogy le ne terelhessék, Beöthy maga utazik vele Kolozsvárig (hisz úgyis oda szándékozik), s ott Tisza meghagyásából nyugta mellett fogja átadni Kampf uramnak azzal a megbízással, hogy Kampf János uram ismét küldje valami jó érzelmű német ismerőséhez, hasonló szigorú nyugta mellett Enyedre, aki viszont ilyen módon küldi vagy Dévára, vagy Algyógyra, s így véges-végig az egész szászföldön. Ne érje a jámbort sehol egy csöpp német levegő sem. Hogy ugyan mit fog otthon aztán referálni?
Úgy is lett, Beöthy elkísérte Schmidt Frigyest Kolozsvárig, s ott átadta Kampf János uramnak a következő irat mellett:
Nyugta
1 azaz egy németről, akit nsgs Beöthy Algernon úr kezéből hiánytalanul átvettem.
Kampf János
Kampf János három napig tartotta ott Schmidt urat tyúkkal, kaláccsal és szép szóval: »Magunk közt legyen mondva, a magyarok jó emberek és szeretnek is bennünket. Higgye meg, kedves Schmidt, mi vagyunk a hibások.«
Mikor már az ügynök jól ki volt preparálva, Kampf úr személyesen kísérte el Enyedre Bohne Mátyás uramhoz, s nehogy rajta keresse Tisza valamikor, kivette róla ő is a nyugtát:
Elismervény. Egy németről, melyet átalakítás céljából Kampf János úrtól átvettem.
Bohne Mátyás
Így csinálta végig a szegény Schmidt az ő egész tapasztalati útját; vitetett anélkül, hogy tudta volna; Bohne elszállította Algyógyra Kramer Andráshoz, Kramer András átadta a hazafias Götz Mártonnak, Götz Márton pedig a lelkére kötötte Szászsebesen a derék Moerickének.
És mindenütt csak azt hallotta, hogy a magyarok egészen a bolondulásig szeretik a németeket. Higgye meg, kedves Schmidt, az édesanyánk ölében sem lehetne jobb dolgunk.
Beszéltek neki történeteket, teletömték adatokkal, amik mind a magyarok nagylelkűségét és vonzalmát demonstrálták.
Mire Moericke uramhoz ért Szászsebesre, már akkor egészen meg volt fordítva, s éktelenül fenyegetődzött az izgatók ellen.
»Mihelyet Drezdába érek, az lesz az első dolgom, hogy magam írok egy broschürt, az erdélyi szászok ellen! Majd felnyitom én a Schulverein szemét! Most már mindent tudok.«
S mert már mindent tudott, megírta nyugodtan a jelentését, mit látott, mit tapasztalt, s elhatározta azt személyesen vinni haza. Meg sem áll Drezdáig.
Csak egyetlen egy óhaja volt még.
Ama jeles német hazafiak, akiknél megfordult, mindnyájan egy férfiút magasztaltak (némelyiknek a szobájában az arcképe is ott függött), gróf Bethlen Gábort, a Küküllő megyei főispánt. Oh, be ritka csókolni való ember. Az tud csak jól bánni a szászokkal!
No, ha olyan derék ember, bizony nem sajnálja érte azt a kanyarodást, ami Szászsebestől Szentmártonig hajlik.
Elment Dicsőszentmártonba (most először nyugta nélkül), ott a főispánt kereste, de az nem volt a szállásán, mondták neki, hogy éppen megyegyűlés van, s a főispán ott elnököl.
Hát iszen oda ő is elfér. Eltalált könnyen a megyeházig, s ott föleresztették a hajdúk a karzatra. Érdekes ülésre bukkant.
Éppen valami iskolaügy volt szőnyegen. A magyarok indítványozták.
A szászok veszedelmesnek találván az iskola-indítványt, nagy német dikciókat eresztettek meg ellene. Tajtékzó szájjal és heves gesztusokkal szónokoltak.
A főispán csendesen szunyókált behúzva nyakát a mentéjébe. Néha ásított közbe egyet-egyet.
Ez így tartott reggeltől kezdve késő délutánig. Mindig dühösebb és dühösebb orátor következett. Irtózatos dolgokat hallott itt Schmidt úr faja elnyomatásáról. Háborgó indulatok nyargaltak idegein keresztül. Lehullt szemeiről a hamis szemüveg.
– Hát hol voltam én? – mormogta, mint az álomból ébredező. – Vagy hol vagyok most?
Majd a büszkeség emelgette mellkasát, amint a szónokok összetörték hazafias frázisok özönében a méltatlankodás hevületével az indítványt.
Izgatottan várta: mit fognak hát már most a magyarok csinálni? Ni, szólni se mernek! Hogy ülnek ott csendesen szégyenkezve, mint az erőtlen veréb, akit a sasok támadnak.
Végre ezt is megtudta. Elfogytak a szónokok, s főispán fölállott, s így szólt a kardját megcsörrentve:
– Ellennézetek nem lévén, ezennel kimondom a határozatot, hogy az iskola-indítvány egyhangúlag elfogadtatott, s ezzel az ülést bezárom.
Mintha ezer kígyó egyszerre szisszenne, úgy zúdultak fel a szász urak:
– Protestálunk! – kiálták. – Hallatlan injúria olyat mondani, hogy nem voltak ellennézetek. Hiszen most hagyta abba a negyvenedik szónok, aki ellene szólt.
– Az meglehet – mondá a főispán a szájszéleit megrángatva –, de én nem értettem meg, mert németül beszéltek.
– Szavazást kérünk! – tomboltak a szászok.
– Sajnálom, hogy nem tudtam, de már késő: a határozat ki van mondva.
– Jogtalanság! Botrány! – hangzott a méltatlankodás zsivaja.
A főispán nyájasan mosolygott.
– Hja, nem tehetek róla. Mutassanak nekem olyan törvényt az urak, amely azt rendeli, hogy én németül értsek.
S egy darabig még ott várt elmenőben az ajtónál a forma végett, hogy addig kikeresik azt a törvényt.
Azután re bene gesta szép csendesen hazament, s amint otthon meglátta a Schmidt úr látogatójegyét (hallotta már hírét, hogy ő a kvietánciás német), mihelyt átöltözött, rögtön maga ment őt meglátogatni a vendéglőbe.
Schmidt úr éppen azzal foglalkozott, hogy a tegnapi jelentését szétszagatta diribdarabokra, s újat írt, midőn a főispán belépett, s a legszebb németséggel kezdett vele társalogni.
– Hogyan? – kiáltá szemét kerekre, a száját szegletesre nyitva az ámulástól. – Hiszen azt mondta a gróf ma a gyűlésen, hogy nem tud németül?
A főispán ravaszkásan hunyorított a szemeivel:
– Hát ön a gyűlésen volt! – (Ej, ej, ki eresztette ezt el nyugta nélkül?) Aztán hangosan hozzátette:
– Tudok németül, hiszen tudok. De lássa, mindjárt elfelejtek, mihelyt magamra veszem a mentémet.
*
Kitől hallottam én ezt a történetet? – fogja kérdezni az olvasó. Hiszen nem igaz ennek a fele se!
Mert ha már lehetséges volna is, hogy akadjon olyan magyar Zay, aki kiadja magát egy napra ama bizonyos Zaynak, az teszi akkor is lehetetlenné ezt a dolgot, hogy honnan támadt volna, akikre útközben szükség volt, az a négy-őt magyar érzésű szász ember?
Énmagam nem vállalok garanciát e történetért, de ha jól emlékszem, valami drezdai embertől hallottam a vázát, aki alkalmasint a Schmidt úr jelentéséből komponálta.
De mindegy, ha önöknek nem tetszik a Schmidt úr esete, elmondhatom én a másikét is.
