RÓMA GYÖNGYE • 1862
RÓMA GYÖNGYE •
1862
1862
Történeti elbeszélés
[I.]
A Római birodalom hatalmának tetőpontján volt, midőn Augustus meghalálozott.
Róma mélyen megérezte a nagy férfiú hatalmát; a nép, midőn uralkodni kezdett, azt mondá felőle: Augustus bár sohasem született volna; midőn pedig meghalt, úgy vélekedtek: Vagy ha született, bár sohasem halt volna meg!
A trónra most Cajus Tiberius Nero, Augustus fogadott fia lépett. Eszélyes, ravasz és kegyetlen férfiú, a színészet mesterségét a legfőbb tökélyig vitte, szívében mindig más érzelem tanyázott, mint amit szája mondott. Theodotus, híres tanítója, azt mondja felőle: »Tiberius nem egyéb, mint vérbe mártott sár.«
Alatta nagy divatba jött az árulkodás; egyes kimondott szó, tréfa mind balul magyaráztattak, s »crimen laesae majestatis«-, felségsértésnek tartattak. Szóval:
Egy Augustus után kicsiny vala a fél világ uralta trónján egy Tiberius.
A ravaszság és kegyetlenség folytonos jelei nem hagyák kialudni a már kitörni készülő lángokat. Germániában egész hadsereg támadott fel, Pannoniában három légió. A németországi hadsereg vezére, Germanicus, hallván a lázadás kitörését, Galliából Germániába sietett a fölháborodott kedélyek lecsillapítására. A harcosok imádták Germanicust, imádták páratlan igazságszereteteért, imádták jeles hadi tehetségeért; hallván érkezését hangos üdvkiáltásokra fakadva várták a szeretett hadvezért.
Gordianus, az alvezér, sötét terveket koholva ült sátorában, midőn a szokottnál hangosabb kiáltások verték fel merengéseiből. »Mi az?« susogta magában.
Kívülről még világosabban hangzott: »Le a császárral! Éljen Germanicus!«
Gordian felköté ősi kardját, s mint párduc büszkén lépett a vad harcosok elé… A zaj csillapodni kezdett, s a tribun fekszökve lovára, rántá ki kardját s lelkes, megrázó érchangon kiáltá:
»Esküdjetek!«
A tribun szavait komor hallgatás követé. A tribun folytatá:
»Soha császárnak el nem ösmeritek Tiberiust!«
Ezer meg ezer kard hagyá el csörömpölve hüvelyét:
»Esküszünk, soha!«
»Mi történik itt?« kiáltá egy csengő szózat, s a harcosok előtt »Róma gyöngye« állott könnyű fegyverzetben, habzó lován.
»Le a császárral! Éljen Germanicus!« hangzott a lázadók ajkairól.
»Ne tovább! – szólt keserűen a fővezér. – A császár trónja, élete az istenek kezében van, s jaj annak, ki szentségtelen kézzel vagy az egyiket, vagy a másikat megingatni merészel… Hadd lássam, ki a vakmerő?«
»Akiket itt látsz, mindazok nem vakmerők ugyan, de gyávák sem annyira, hogy szabad nép levén, rabláncot tűrni tudjanak« felelt a nép nevében Gordian.
»Ha rablánc nyomja lábatok, eltörjük a bilincset, s szabadok lesztek újra« felelt a nép nevében Gordian. »A császár nevére kérlek, csillapodjatok.«
»Soha! Soha! Éljen Germanicus, a trónra fel vele!«
»Rómaiak!« igyekezett hangját felemelni Germanicus »én, a császár fogadott fia, hogyan tehetném fellázadni atyám és uralkodóm ellen? hogyan ránthatnálak a veszélybe titeket, bajnoktársaim! Kikkel együtt ontottam véremet, egy helyről néztem a halált. Tiberius hatalmas tekintetétől százezrek függenek. Legyen béke, rómaiak! A világasszony rettegett volt a harcok által, naggyá csak a béke teheti.
.......
Ti zúgtok, rómaiak! avagy nem az a szív dobog-é e testben, amely tibennetek? nem-é római vér foly ez erekben? Igen, Róma gyermeke vagyok, de mert Róma nemzett, azért nem leszek háládatlan s törvényes királyom ellen lázadó soha; inkább halál, mint gyalázatos élet!«
A katonák tagadólag rázták fejeiket.
»Avagy nem hiszitek: itt előttetek ontom véremet, ha a császár hűségére vissza nem tértek, nem érem túl a gyalázatot. Róma szívébe önnön gyermeki ütik be a halálthozó gyilkot.«
Germanicus kirántá kardját s azt saját mellének szegezé. Száz harcos ugrott hirtelen kicsavarni a vezér kezéből a görbe harci kardot.
Gordian, a büszke tribun, kevélyen, mint királyi sas, lépett a vezér elé, s kihúzva drága kardját, kevélyen tartá a vezér elébe.
»Im, vedd, ez élesebb.«
Nehány perc múlva a harci kürtök megzendültek, s a katonák ajkairól hangzott a messzeségbe:
»Maradjon Tiberius a trónon, hideg udvaroncok! Germanicus a táborban, érte meghalni kész hadfiak körében.«
*
Még a germániai lázadás így fojtatott el, addig Pannóniában egy új ütött ki, de ezt a császár fia, Drusus, igen könnyen elnyomta. A katonák, az ütközet előtti mennydörgést rossz jelnek magyarázván, megadták magokat. Főbbjeik láncra verve Rómába vitettek.
II.
Tiberius campaniai magányából visszatérvén, költött ürügy alatt visszahívatta Germanicust Németországból. A rómaiak diadalünnepet ültek Germanicus megérkezésén. Örömrivalgva kísérték lakására s útját diadalkoszorúkkal hintették be.
Boldog volt, aki Germanicust, az ünnepelt férfiút e napon csak láthatta is. A szeretet és tisztelet jelei, mit a nép iránta érzett, bántották Tiberiust, ki ugyanazon napon érkezett Rómába, melyen Germanicus.
A germán légiók parancsnoka sietett a császárnál tenni tiszteletét. A császár megszorítá a vezér kezét.
»Atyám! – mond csengő hangján az ifjú – mi boldog vagyok láthatni téged újra, hazámban lenni ismét.«
»Ne hidd – szólt Tiberius szemjártatással –, nagy dolgok végbevitele vár reád, fiam. Ázsia fegyvert fog ellenem! Menj, áztasd a földet áruló vérökkel!«
A vezér homlokára mutatott, azután kardját csörgeté meg.
»Értem, nagyon értem, Germanicus! Előbb ésszel, azután karddal. Tedd, ahogy akarod, csak menj, siess, nehány nap múlva indulnod kell.«
Két órával később a szenátus termei nyíltak meg a császár előtt. Tiberiust Drusus és Germanicus vezeték karjaikon. Háromszoros »Éljen!« fogadá Augustus királyi vére sarjait. Tiberius várta, hogy sok szemrehányással fog illettetni a szenátustól a távol elkövetett, de a tanács figyelmét ki nem kerülte tettei s gyakori kihágásai miatt.
De a tanács ellenkezőleg: engedékeny volt a császár személye iránt. Tiberius elégedetten hagyá oda a tanácstermet.
»Mint szereti ez a nép a saját rabságát!« mondá pokolyi gúnymosollyal legkedvesebb két udvarnoka-, Sejanus- és Gajus Macrónak.
Cajus Macro ajkába harapott, Sejanus pedig kardját szorítá oldalához.
III.
Tiberiusnál e nap az öröm napja volt. Örömét nevelte a Germanicus eltávolítása a veszély örvényébe. Mert ő rendkívül gyűlölte Germanicust, látván, hogy amely mértékben gyűlöltetik ő a néptől, úgy szerettetik Germanicus.
Ő a vezérben vetélytársat látott felnőni maga mellett, ki mindenkitől bálványoztatik. Hogyne örvendett volna távozásán.
A császári pompás termeket a zene hangjai tölték be.
Tiberius átnyújtva ült mennyezetes székében, részegen a bortól, részegen az örömtől. Mellette jobbra és balra udvaroncai, kik a császár gondolatjait lesik. A drága italok, falvakat érő ételek mind már nem ébresztik fel Tiberius kíváncsiságát. Ugyan mi kell neki?…
»Ha-ha-ha – kacag fel jó kedvében a nagyúr –, oly kedvem volna vért vegyíteni ez ital közé. Te, Sejanus, vezettesd elé a pannon lázadó vezért.«
Két perc múlva széttárultak a trónterem ajtai, s egy bilinccsel terhelt bajnok lépett be. A férfiú felemelte fejét s keresztbetett kezekkel nyugodtan várta az ítéletet.
»Hogy mertél trónom ellen felkelni, vakmerő? Felelj…«
A bajnok még magasabbra emelte fejét, azután szólt nyugodtan:
»Mivel nekünk azon férfiak helyébe, kik megvédjenek, farkasok küldettek, kik összemarjanak és lenyeljenek.«
A bajnok szavait javalló zúgás követé, s a császár dühtől tajtékzó ajakkal kiáltá:
»Ma a halálnak napja lesz! Seján, a germán lázadók főbbjeit vezettesd elő.«
Öt-hat deli harcos lépett a trónterembe, mind büszke, szálas, de legkevélyebb közöttük a tribun, Gordianus.
A császár kérdezé a kevély tribunt:
»Te kardot rántottál ellenem, ugye?«
Gordian a császár füléhez hajolt: Én kardot ránték fogadott fiad, Germanicus ellen, és rántok bármikor.
A császár ajkain öröm mosoly vonult át, azután hirtelen szólt:
»Legyen; te nem vagy oka a lázadásnak; lakoljanak a többiek, és te, vakmerő pannon, ki álnok társaid nevében szemembe mersz kikelni megbízottjaim ellen, halj meg tehát! Vesszetek mindannyian! Sejan, a vérpadra velök!«
A császár sietett a tornácra gyönyörködni a jelenetben, Gordian pedig elégedetten ment, nem többé a börtönbe, de a királyi palotában rendezett szállására. Midőn elváltak, a császár azt súgá fülibe: »Szükségem lesz reád.«
IV.
Három nap múlva a gyűlés után már a tenger habja röpíték Germanicus hajóit; ő ment; egy szent törekvés égett kebelében, midőn messze az édes hazától, messze idegen tartományba megy, és csak azért, mert azt a földet is, melyen született, annyira szereti, hogy feláldozá üdvét, boldogságát, csak kockára teszi önön életét, hogy eloszlassa a vészfelhőket, melyek Róma s Tiberius trónja fölé tornyosulnak.
Mert hisz nem volna »Róma gyöngye« ő, ha nem szeretné szép honát forrón. Majd Ázsiába érkezik, mindent megtesz a fölháborodott kedélyek lecsillapítására, nem kímél szót, pénzt, nem kímél semmi áldozatot, csak tervét kivihesse. Fáradságát siker koronázta.
Miután mindent megtett, mit a nép egy szeretetre méltó hadvezértől várhatott volna, a békét egészen helyreállította.
Armeniának királyt adott. Több tartományt Rómának hódoltatott meg, s a szeretet- és tiszteletet itt is – mint mindenkitől – mindenütt megnyerte.
Csak Syria kormányzója, Piso volt iránta kevély és hideg; s mily nagy mértékben, készséggel engedelmeskedének neki az idegenek, oly makacs volt iránta Piso. Pisót a császár küldé átvenni Syria kormányzóságát, miután visszahívatta Pannóniából, hol ez, mint fővezér, Pisonius várát és városát mely most Pozsonynak neveztetik – építette. *
* Gvadányi villag historiája. [Mikszáth jegyzete.]
De a kormányzóságban oly kétértelműleg viselte magát, hogy Germanicus jónak látta őt meginteni, de miután parancsait és intéseit megvetette, Germanicus Syriábóli eltávozását parancsolta.
Piso pedig megesküdött: »Korábban fog eltávozni Germanicus a világból, mint én Syriából.«
Germanicusuak nem sokat nevelte nyugtalanságát a Piso esküje; midőn értesült róla, nyugodt lélekkel felelt:
»Elég volt már az ész, megmérem a kardot.«
Azután lenyugodott, de a jóltevő álom kerülte Germanicus szemeit. Nem hagyták aludni a rémképek, melyek Germanicus elméjét elfoglalák. Ott látta Rómát, a világasszonyt, halálküzdelmei között, látta: mint enyészik napról napra a világ-bámulta hatalom, a zsarnokság bilincsei mint nyomják le a népet, mely eddig csak parancsolni tanult. Látta fellebbenni maga előtt a jövő sötét fátyolát, Caligula, Nero iszonyú korát. Olyan borzasztó volt ezt álmodni, – átélni meg vajon minő lehet?…
Germanicus felébredett, valamit keresett a szobában, talán a kardját, azt tette fejéhez. De borzasztó alakok, síró, jajveszékelő emberek jöttek eléje véres, bezúzott fővel. Egy alak üldözte szüntelen, fekete páncélruhában, halálfővel mellén, kezében arany cifrázattal ékesített kard villogott, mit az árny, valahányszor lehunyta szemeit, lesújtásra emelt mindannyiszor.
Különösek a végzet útjai.
Korán reggel Gordian állott a vezér előtt, fekete páncélban, halálfővel mellén, kezében arany cifrázatú kard nyugovék. Germanicus első pillanatra megborzadt a férfiútól, de csak az első pillanatban; a másodikban már nyugodtan kérdezé:
»Mi jót hozál Rómából nekem?«
»A legjobbat, a császár kegyét és köszönetét a néplázadás ügyében tanúsított szolgálataidért; egyszersmind azon kérését, miszerint Pisóval, kinek veled létező egyenetlenségét kegyelmes volt hallani, békülj meg, s térj vissza Rómába, nemzeted és atyád ölelő karjai közé.«
Germanicus baráti kézszorításra méltatta az undok lelkű férfiút, azután komolyan felelt:
»Hogy lásd, mily nagy készséggel engedelmeskedek a császár parancsainak: Piso baráti jobbját sietek megszorítani azonnal, és azután vissza a szeretett és imádott hazába. Jer, kérlek, beszélj, sokat, igen sokat vágyok tudni; hogy van nőm? hogy vannak embereim?«
Gordian és Germanicus a sátor belsejébe tűntek el.
*
Fél óra múlva Germanicus 12 bajnoktól kísértetve Piso palotájába lovagolt, oldalán Gordiannal. Piso kitűnő szívességgel fogadá a vezért, de viselete szerfelett gyanús volt, mit a mulatság zajába vegyült Germanicus nem látszott észrevenni.
A zene hangzott, a billikomok ürültek. Gordian Pisóhoz közeledett. Ezek az emberek ösmerték egymást.
A tribun e szócskát: »most!« – súgá a tribun fülébe.
»A császár egészségére, bajnokok!« – kiáltá Piso erőteljes hangon.
A rómaiak kezében aláhanyatlott a pohár. Germauicus lelkesülten emelé szájához:
»Éljen Tiberius! Éljen a világasszony!«
Germanicus fenékig üríté poharát, azután bágyadtan ereszkedék karszékébe. A vezér szomorú volt a lakoma alatt, hiába igyekeztek kedvét találni többé.
.......
Késő délután tért vissza sátorába, mely előtt alig tudott lekelni lováról. Germanicus beteg volt, társai némán követték sátorába, s rettegve várták az orvos szavait, lesték minden mozdulatát: örömet hirdet-e vagy bánatot?
Az öröm felemel, a bánat lesüllyeszt. Olyan kínzó volt e várakozás.
Az orvos szemeiből könnycseppek gördültek ki – nem szólt semmit, a fájdalom elnyomá hangját, ámde az ijedt arc és a könnycseppek eleget beszéltek.
A bajnokok görcsösen szoríták össze karjaikat s a fájdalomtól rezgő hangon kiálták:
»Halál a gyilkos árulóra!« s kardjaik megvillantak kezükben, mintegy nyomatékul a kimondott szavaknak.
»Halálomért ne álljatok bosszút senkin. Az élet az istenek kezében van; ők azt akarják, hogy így végezzem.«
A bajnokok fejeiket rázták.
»Vesszen a gyilkos, halál fejére, halál minden maradékai[ra]«
Még el nem hangzottak az eskü szavai, midőn Gordian, aki Pisóval tanácskozván a kísérettől elmaradt, lélekszakadva rohant be a sátorba…
A tribun büszkén állt meg az ágy előtt, hol »Róma gyöngye«, utolsó reménye letiporva feküdt halotti ágyában.
A harcosok között fenyegető zúgás hallatszott. Germanicus intett, hogy beszélni fog:
»Rómaiak! Ezt a kardot ezelőtt 10 évvel Tiberius adta kezembe, viseljem becsülettel. Ezt a kardot vigyétek neki vissza; ha majd fiam felnő, kösse oldalára, viselje, mint atyja, annyi belátással, s rántsa ki bátorsággal, ha a szabadság s Róma üdve úgy kívánja. Ez első kívánságom. A második: E pergamen-darabot fiam számára írtam itt, azt fogjátok átadni neki.
Isten veletek! Hagyjatok magamra. Te, Gordian, maradj; beszélni fogsz nőm-, gyermekeim- és rokonaimról.«
*
A bánatos harcfiak sírva távoztak el a sátorból, de féltvén Germanicust a ravasz és gonosz lelkű tribuntól, elhatározták egyenként őrt állni a sátor előtt.
Sötét éj volt. Germanicus harcosai már mélyen nyugovának, csak egy alakot lehet ébren látni a sátor nyílása előtt. A férfiú figyelemmel nézett körül, azután kardjára tette kezét. Egyszerre nesz hallatszott, s a férfiú azon pillanatban holtan a földre rogyott.
Akkor Gordian ugrott ki a sátorból s lovára vetve magát a római vérétől párolgó kardjával elszáguldott.
Egy óra múlva a következő őr társát vérben, Germanicus holttestét pedig fej nélkül, megcsonkítva találta.
A hír csakhamar beszárnyalta egész Ázsiát, s Germanicus halálán gyászba merültek az idegenek. Róma gyöngye, utolsó reménye letörve, letiporva feküdt halotti ágyában.
Sírjatok, Róma népei! Jajgassatok! Letűnt a nap az égről, amely világot ad; letűnt a csillag, mely fényével elönté a mezőt, hol ezután éj lesz, fénytelen éjszaka.
*
Gordian üldözésére ezer lovas küldetett, de őt nem érhette utol senki… Tizenkét óráig sohasem kelt le lováról, nem tekintett hátra. A ló kidőlt alatta, akkor nézett hátra. Holdvilágos éj volt. A szegény pára ott feküdt a földön, gazdája leoldott a nyeregkápáról egy ólom-szekrényt, azután egy pergamen-tekercset húzott ki zsebéből, mit figyelmesen kitekergetett.
A nagy római betűket olvasni lehetett a holdvilágnál:
»Légy jobb Apádnál!«
Ez Germanicus véghagyománya saját fiának.
Gordian érvénytelennek találta azt, s eldobta a sárba.
*
Tiberius még nem vette hírül Germanicus halálát, ámbár azt jól sejtette, mit abból lehet következtetni, hogy a közvélemény őt tartá Germanicus titkos gyilkosának.
Öröme szerfelett volt, midőn Gordiant – kitől újságot vélt hallhatni – meglátta.
Gordian benyitott, magával hozván az ólom-szekrényt, melyet felnyitván, Germanicus véres feje gurult a fejedelmi trón elé.
Tiberius önelégült mosollyal kiáltá:
»Ő alacsonyabb, én magasabb vagyok egy fejjel! Gordian, menj, vedd át az ígért tízszer annyi súlyú aranyat, amennyit e fej nyom.«
Tiberius boldog volt, s alig titkolhatta el örömét, de azért mégis eltitkolta, s sírva jelent meg a szenátusban, hol, véres bosszút esküdött annak fejére, ki a borzasztó gyilkosságot elkövetni merte.
