JURISICS MIKLÓS KŐSZEGEN • 1862
JURISICS MIKLÓS KŐSZEGEN •
1862
1862
[I.]
Magyar dicsőség, mi valál?
Hulló csillag…
Gazdag völgyek és bércek ölében fekszik Kőszeg városa. A virágfürtekkel behintett rétek, a lombos ligetek, a bérci patakok, melyek zuhogva omlanak a völgy kebelébe, mindmegannyi bizonyítványa a természet remek kezeinek, melyekből pazarul hullt a báj e vidékre, mely történetünk színhelye leend. A vár már messziről látszik erős bástyáival, magas tornyaival, a szem oly nyugodtan pihen bádogos fedelén, büszke falain, mint az uzsorásé kincse halmazán. A várba vezető út mellett karcsú sudár jegenyék emelkednek, melyek némi regényes alakot kölcsönöznek a kisded erős várnak. A vár kapuján áthaladva egy széles udvarba érünk, hol a legtarkább vegyületét látjuk az embereknek. A bástya tetejéről roppant álgyúk tátongnak a mélységbe.
Nem kevésbé kényelmes a vár belső része is, jobbra a várparancsnok Jurisics Miklós lakosztálya van; a kényelmes termek, a pompás bútorok, melyekkel ékesítvék, mind eléggé bizonyítják a várparancsnok kényelmét és gazdagságát.
II.
Jurisics Miklós, a kőszegi várkapitány gondolkozva járt szobájában fel s alá, midőn az ajtó megnyílt, s azon egy tetőtől talpig török ruhába öltözött egyén lépett be. A kém volt.
– Mi jót hozott, János? – kérdé Jurisics nyájasan.
– A török jő – felelé amaz, figyelemmel vizsgálva urának vonásait. – Eszíknél hever tábora, és mint hallám, Kőszeg s a büszke Bécs leendnek vérszomjának áldozatjai.
– Az jövő titka – mond a kapitány szokott nyugodtsággal.
– De a had kétszázezernyi – viszonzá János, mindenképp rémíteni akarván urát.
– Kétszázezernyi gyáva nép, kik között sok van, ki saját kardját fél megfogni, nehogy elvágja kezét.
– De azt mondja a példabeszéd: »Sok varjú lovat győz.«
– Ha haldoklik a rengeteg királya, a győztes oroszlán – kezdi Jurisics beszélni –, örül a szemtelen állatsereg, és tort ül halálára. De hangja, a haldokló vagy ébredő hang, mely feldúlja az erdei magányt, visszariasztja a szemtelent. Nem oroszlán-e a magyar? – fél világ volt ura. És bár haldoklik ő és hazája, bár pártviszály emészti belsejét, van szíve, mely tud dobogni, vér, mely buzogva forr a honért, van karja, mellyel kivívja magának az élet vagy halált. De a dicsőnek halála nagy. A hattyú, midőn végezni készül élte napjait, elmondja legszebb, leghangzósabb dalát. S ez koszorúja művinek. A tűzhegy, midőn megszüntetni készül okádásait, erőfeszítve forr. A föld megrendül, összerázkódik, a hegy mint soha – bömbölve hányja az izzó tűzparázst; a tűz magosan szökell, házakat romba dönt, országokat temet. E végső erőfeszítés minden rombolásinak legborzasztóbbika. Ilyen a haldokló oroszláné, ilyen halál leend, ha kell, a beteg magyaré.
Jurisics arca ez utóbbi szavaknál egészen kipirosodott, és akaratlanul olyat ütött kardjára, hogy szegény János, vitéz urának haragját közel lenni vélvén, az ajtó felé hátrált, hogy onnan észrevétlenül kimehessen.
– Mit tud még mást? – kérdé Jurisics a szökni akarótól.
– A követek holnap érkeznek.
– Ez nem sok… Mehet – szólt a kapitány szigorú hangon.
III.
Délutáni négy óra lehet, a melegség lankadni kezd, a várban danolva, jókedvvel járnak a harcfiak, mit sem törődve az Eszéknél heverő törökökkel.
Maga Jurisics Miklós ma tartja születésnapját, számos barátai jelenlétében. A serlegek gyorsan ürülnek, a várban víg zene hangzik, s messze hallatszik az üdvkiáltás.
– Éljen a hon! Éljen a király…
Az ajtó nyílik, a török követeket jött jelenteni az inas.
– Jöjjenek – mondá Jurisics élénken.
A követek kevés szünet után a vendégterembe érkeztek keleti pompában öltözve, kolcsagos turbánokkal, bíbor, arannyal gazdagon átvert kaftánokban, oldalukon drága damaski kard csüngött.
Jurisics magányterembe akart vonulni kihallgatás végett, de barátjai nem engedék.
– Halljuk! Halljuk! – kiáltának mindannyian.
– Hitetlen kutyák legnagyobb kutyája – kezdé a követ a betanult beszédet, Jurisicshoz fordulva –, ne gondold, hogy háborút üzen néked a nagyúr, kinek te nem vagy méltó palástja szegélyét csókolni! Ő azt üzeni, azaz parancsolja, hogy ha életed kedves, s még kedved van a drága kenyeret pusztítani, melyre te nem vagy érdemes: három nap alatt lomha embereiddel e várból kitakarodj, hogy falaira minden akadály nélkül feltűzhesse a félhold dicsőséges zászlaját a nagyúr. Ha pedig parancsát, mi az Isten parancsa is, nem teljesítenétek, a szultán három nap múlva eljövend s mindnyájatokat megperzseltet, ezt a várat pedig, mely nem érdemli, hogy »kunyhónak« neveztessék, lesepri a föld színéről.
Az egész beszédet pedig oly orátori figurákkal kíséré a török, hogy a magyar urak hangos kacagásra fakadtak.
– No, Miklós – kérdik tréfásan a kapitányt –, mit üzensz a kegyelmes úrnak, ki annyi kegyben méltóztatott részesíteni?
– Nem sokat… Üzenetemet – mond a követekhez fordulva – ezen szavakkal add tudtul uradnak, kopasz: »Nem ugorkafán terem a győzelem!«
IV.
Jurisics, mihelyt értesült a törökök beütéséről, rögtön követeket küldött Ferdinánd magyar királyhoz, őt a történtek felől értesítendő s egyszersmind segély kérni a kisded, de fontos Kőszeg védelmére.
De a királytól tagadó választ nyért.
– Tehát semmi segély? – kérdé Jurisics, s arcán keserű mosoly lejte át.
– Végképpen semmi – felelé szomorúan az üzenettel visszatért követ.
– »Védje meg ki-ki magát!« szép üzenet – mondá Jurisics elgondolkozva.
– Ha ők megfeledkeztek kötelességeikről, én nem feledkezek; ha maradunk, maradjunk győzve és dicsőn, ha halunk, haljunk meg bátran, vitézül a csatában a honért.
V.
Két nap alatt a készületek meg voltak téve a törökök elfogadására. A sáncok, valamint a várnak gyengébb oldalai megerősíttettek, a harcfiak összegyülekeztek. A várban minden megváltozott, csak a csatárok jó kedve, s Jurisics hűsége a haza és király iránt a régi, a meg nem tántorítható maradt.
A török jő… hangzik a vészkiáltás az ország szélétől a másikáig. Csupán Jurisics várában öröm a harcok kezdete; amidőn kitűnik: ki a gyáva, bátortalan, ki a bajnok, ki férfiú, ki szereti a hazát, királya-, nemzetét? Szép harci idők!… Ezekről gondolkozik nappal a katona, ezekről álmodozik éjjel mindenki nyugtalanul, csak Jurisics nyugodtan várja a csapást.
A török itt… hangzik újra a harckiáltás nem remegő, de bátor s harc-epedő nép ajkiról. Erről ráismerhetünk, hogy Jurisics vára előtt a durva pogány. Ott vívnak a várban a bátor harcfiak, közöttük a dicső, a bajnok Jurisics. Félistennek vélnéd; deli termete, hollófekete fürtjei, a harc-tűztől kipirosodott arc, az ildomos mozdulatok mind emberentúlivá varázsolják. Mily bájos ő… bajnoktársai látják. Szép arca lelkesíti a csüggedőt, érchangja bátorítja a harcolót, vas karja lenyomja az ellenkezőt. Félisten ő… Hadisten ő… Ott villog kardja férfias kezében, félelmet árasztva vagy halált. Ott rebeg a golyók zápora közt ajka halk imát a hőn szeretett szép honért. Félisten ő… Hadisten ő.
.......
Lent a törökség bősz hada a várfalakra üvöltve ront, a kartács sűrű esőként hull, az ágyúk durrognak, a várfal ropog. Már harmadszor hangzott el a háromszoros Allah-kiáltás, a negyedik ostromra a pogányok újult erővel rontanak. Ember ember ellen küzd a várfalakon, a magyar csüggedni kezd. – A törökség győzelem-kiáltás közt tódul a várba. A magyarok ajkiról hangzik a vészkiáltás. – Minden elveszett…
De a védangyal siet.
Ki az, ki ott ront elő, mint hősi oroszlán, s megfordítja a háború kockáját? Ki az, kinek szikrákat hányó kardja előtt rettegve hull a tar, s győzelem-kiáltása halálhörgéssé válik át? Ki az, ki mint egy hadisten áll véres kardjával a törökök hulláin, a győztes magyar nép előtt?
Ki volna más e hős, mint:
Jurisics Miklós.
VI.
Délutáni négy óra lehet. Jurisics várában jókedvvel, danolva járnak a harcfiak, mintha semmi sem történt volna.
Maga Jurisics Miklós ma tartja győzedelmi ünnepét számos barátjai jelenlétében.
A serlegek gyorsan ürülnek, a várban víg zene hangzik.
S messze hallatszik az üdvkiáltás: Éljen a hon!… Éljen a király!
.......
A zultán kérésére, ki ahelyett, hogy Bécs elfoglalására indulna, szégyenében hazatakarodott: Jurisics feltűzte a lófarkot Kőszeg ormaira, melyet Szolimán távoztával rögtön ledobatott.
