FALUSI VENDÉGEK • 1885 (36. kötet)
FALUSI VENDÉGEK •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Tegnapelőtt reggel beállított lakásomra a hidvégi kurta nemesek kolomposa, nemzetes Kaparkay András uram a feleségével.
– Adjon isten jó reggelt, tisztelt képviselő úr. No, már jó, hogy itthon találom, mert különben lakatossal nyittattam volna ki az ajtót, bölcsen tudván, hogy mi a becsület. Mondtam is a feleségemnek: »Asszony – mondok –, ha itthon nem volna a követünk, mi bizony akkor is odaszállunk, hogy feljöttünk a kiállításra, nehogy sértve érezze magát.«
– Hát úgy is illik – feleltem fanyarul.
– De bizony nem maradhatunk sokáig, mert otthon is halomra szaporodik a munka; a búza már rég kihányta a kalászát, a rozs pedig maholnap sarló után kezd integetni a fejével.
– No, de mégis itt marad, Kaparkay úr, nehány napig.
– Körülbelül addig szándékozom itt maradni, még a fiamat el nem helyezi a képviselő úr.
– Melyik fiát? – kérdém ijedten.
– A nagyobbikat – felelte ő nyugodtan –, ámbátor üsse kő, nem bánom a kisebbiket sem, ha alkalmas hivatala akad.
S ezt olyan prepotens hangon mondta, mint aki érzi, hogy hetven-nyolcvan voksot reprezentál a kerületben.
– És hol vannak a fiatalok?
– Az egyik itt jár az egyetemen, mindjárt itt lesz, üzentem neki a hordártól, a másikat pedig most csapták ki Kolozsváron. A holnapi vonattal ideérkezik.
– Baj, nagy baj – szóltam savanyú képet vágva –, most a miniszterek sincsenek itt, most nagyon nehéz lesz.
Kaparkay uram édesdeden vigyorgott, mintha örülne rajta, hogy nehéz feladatot sózott a nyakamba.
– Nem szoktam én – jegyzé meg hetykén – holmi hiábavaló apróságokkal alkalmatlankodni másoknak.
Mit cselekedhettem egyebet, odaadtam nekik a szállásomat, s én magam elhurcolkodtam a vendéglőbe, azt adva ürügyül, hogy egy nagybátyám fekszik betegen, annak az ágyánál kell virrasztanom éjjelenként, azért hát ne is apprehendáljanak érte, hogy itthon nem leszek.
– Hisz éjjel úgyis alszik az ember – nyugtatott meg Kaparkay uram. – Nekünk csak nappal kell a képviselő úr, mert anélkül járni sem tudnánk ebben a nagy városban. Hanem most már elég volt a beszédből. Csak jönne az a kölyök is. Aztán majd kivezet bennünket a kiállításra.
Isten neki, gondoltam magamban, s kezdtem apródonkint beletörődni bánatos helyzetembe. Az legalább mégis egy kis mulatság lesz, hogy ilyen naiv falusi emberek mint fognak csodálkozni a fény és pompa fölött. Elbódulnak tőle, mintha a paradicsomba járnának.
Elvezettem őket mindjárt aznap, s künn voltunk egész estig. Sorba jártuk a pavilonokat, az asszony úgy tett, mintha csodálkoznék, apró kékes szeme tétovázva, bizonyos félénk áhítattal járt a tárgyakon. Láttam az arcáról, hogy azt szeretné eltalálni, mi itt a néznivaló.
Maga az öreg Kaparkay sem beszélt sokat, csak néha-néha vakarta meg a feje búbját, törülte le homlokáról az izzadtságot, megeresztett egy »hüm-hüm« vagy »hej-hej«-t.
Az iparcsarnokban megnézte a Bisutka uram gubáját, és így szólt:
– Kapitális guba!
A Jókai könyves szekrénye előtt felsóhajtott.
– Hogy ezt mind egy ember írta?
– Igenis egy ember.
– Ugyan hogy akaródzott neki?
Akkor megint nem szólt semmit vagy egy óra hosszáig.
Csak az üvegkiállításnál vettem rajta észre egy kis élénkséget, amint elkezdte sorban olvasgatni a poharakon az idézeteket a magyar költőktől.
Az egyik poháron ez áll: »Fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi.« A másikon »És igyék bort az, akinek pénze nincs, Az övé lesz a világon minden kincs«. A harmadikon: »És igyék bort az, akinek búja van, a bú tőle nyakra főre elrohan.« A negyedik pohár feliratát is elolvasta: »Addig iszunk mi kettecskén, – Míg a német nem szánt kecskén.«
Elmosolyodott: »Ezeket a poharakat szeretném« – mondá.
Természetesen megvettem neki ajándékba. Nyolcvan voks nem tréfadolog.
Örült neki, s rábízta az anyjukra:
– Úgy vigyázz rájok, fiam, mint a két szemed fényére. (Örömmel tapasztaltam, hogy az emberi elme mégis megtalálta azt a formát, amelyben a magyar ember is beveszi a költői irodalmat.)
Innen a Műcsarnokba mentünk, hol Tisza Kálmán arcképe előtt tartott sziesztát.
– Hej, kopasz, kopasz! – dörmögé. – Hiszen jó volna az, csak azokból a nagy adókból engednél már.
Kért, vigyem el megnézni Kossuthot is.
– Mert noha nem szavaztam rá a programjára, mégis szeretném látni az öreget. – Azt mondják, itt lappang valahol az arcáról a mappa. De nem merték behozni ide, hogy a rendőrség meg ne lássa.
Elvezettem hát őket a Bulyovszky-féle villába.
– Ez az? Ez no, hát ez az – motyogta, és nem győzte csóválni a fejét.
Majd felém fordult, s halkan mondá:
– Nagy teher esett le a szívemről, nagyságos uram.
– Miféle teher, András bácsi?
– Mindég azt gondoltam, hogy kivitte az öreg a rengeteg kincseket az országból, de most már látom, hogy nem igaz.
– Miből látja?
– Hogy ilyen szegényes ruha van rajta. Csodálom a fiait, hogy már legalább jóravaló kalapot nem tudtak neki venni; ilyen sipkában jár szégyenszemre. Hanem a Tisza Kálmán, szó ami szó, szépen ruházkodik. Az már döfi. Az már gavallér. Szeretem a dolgot. Ha már fizetjük azt a rengeteg adót, legalább legyen látszatja!
A rózsakiállítást is megnéztük. Kaparkay uram fumigálva szemlélte:
– Lányoknak való takarmány.
Az orrát olyan kellemetlenül ráncolta össze, mintha a bűz kiállhatatlan lenne neki. Hanem a konyhakertészeti produktumok őt is érdekelték.
– Boszorkányság! – kiáltott fel, mikor a dinnyéket és az uborkákat megpillantotta.
S azontúl szögrül-végről meg kellett neki magyarázni minden egyes kiállított plántát. Kié ez? Hol termett? Mit csináltak vele, hogy ilyen nagyra nőtt?
S valóban a konyhakertészet a legbecsesebb része e teremnek, s ez még azért is érdekes, mert egyebütt mindenütt az állam verte le az egyeseket, csak itt nem; itt az állam vallott kudarcot az egyesekkel szemben.
Amit a budai vincellér-képezde kiállított, nehány kedvetlen borsószemet, piszkét, retket, ribizlit és epret, az volt a leghitványabb.
Ezelőtt két héttel már minden kofa különbet árult a piacon.
Mondta is Kaparkay uram:
– Ezekre bizonyosan neheztelt az anyaföld; hanem azoknak a többieknek átkozottul hízelgett.
Minthogy mameluk képviselő vagyok, kénytelen voltam védelmembe venni az állami vincellér-képezdét.
– Azért, tudja András bácsi, ez az intézet mégis megfelel a maga hivatásának, mert mindegy az a növendékre nézve, akar azt tanulja meg, hogy kell okszerűen gazdálkodni, akar azt, hogy miképpen nem szabad gazdálkodni. Ez csak a metódus dolga. A vincellér-képezde a rossz gazdálkodás módjait és tévedéseit csepegteti a tanítványokba mondván: »Előttetek van az elrettentő példa!«
Kaparkay uram vagy hitte ezeket, vagy nem hitte, de mikor aztán hazamentünk, a kapuból még egyszer visszanézett a hátunk mögött elterülő tündér városra, mely a hanyatló nap fényével versenyt csillogott cifraságai és arany kupoláival, s így sóhajtott fel:
– Hogy sajnálhatják, nagyságos uram, azok, akik tavaly haltak meg, hogy már nem élnek.
