A PARASZT ZIRZABELLA • 1885 (36. kötet)
A PARASZT ZIRZABELLA •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Az összes magyar írók között a gróf Teleki Sándor írói nimbusza tart a legkevesebb ideig.
Mert őt addig tartja jeles írónak az ember, míg beszélni nem hallja. Beszélni, előadni még érdekesebben tud, mint írni. Ámbátor ez is csak futó benyomás. Mert amint újra valamit olvasunk tőle, ismét azt hisszük, hogy de talán mégis jobban ír.
Az isten ennek a megmondhatója.
Annyi azonban bizonyos, hogy ezt a szegedi szobalány históriát jobban mondta el, mint ahogy mi képesek vagyunk leírni. De már mindegy. Ha beleugrottunk, produkáljuk előadása után legalább haloványan:
Az én városom Debrecen, de az ember úgy van alkotva, hogy megkívánja néha a másét is. Azért hát felrándultam Szegedre a minap, megnézni, mi lett immár abból a derék városból és népéből.
Hát biz az megurasodott egy kicsit, a város is, a nép is. A házacskák helyett paloták, de nem ritka jelenség, hogy a paloták ablaktáblái, ahol kitörtek, be vannak ragasztva a »Pesti Hírlap« papirosával. Mert a »Pesti Hírlap« Szegednek kedvenc lapja, s egymaga jobban van elterjedve ott helyben, mint az összes fővárosi lapok. Az is gyakori az első emeleti ablakon, hogy egy paraszt kötény van kiakasztva függönynek ott, ahová finom muszlin illenék.
Különben fölösleges tanulmányozni a haladást, meglátszik az mindenen. Minden kő, minden tárgy mutatja, mint lesz a hernyóból selyemszárnyú lepe. De persze még a kiforratlanság stádiumán.
Nem beszélek arról, mint lett faluból nagyvárossá. Miképp támadtak varázsszóra szép sétányok, pompás középületek, hanem hogy a mindent átölelő haladásról mintegy mértéket vegyek, egyszerűen előállítom a kis Zsuzsit.
Azt kérdezitek, kicsoda Zsuzsi. Zsuzsi egy kubikosnak a leánya, akit kislány kora óta ösmertem, valóságos vadmacska volt, egy közönséges sült parasztgyerek.
Most ahogy leszállok az Európába, felviszik a pakkomat, kiugrik elém fürgén, kacéran egy csinos szobacicus.
Szép, pirospozsgás arc, nagy tenyerek, francia szabású ŕ la Madame Rothschild japonikában, lapos, szegedi homlok, de a haj elöl megnyírva dáma módra.
– Ön itt, gróf úr? Fogadja bájos üdvözletemet.
Szétnézek, hogy ki szólt hozzám, a pajtásom, az öreg Dumas stíljében. A hang olyan ismerős… Ejnye, ejnye…
– Magácska szólított meg? – kérdém a szép cicustól kétkedőleg.
– Én valék oly szerencsés, gróf úr…
– Igen? Ejnye, honnan ismerem én kegyedet?
– Én vagyok a Kolompér Susanne.
– No, ne izéljen. Maga lenne a kis Zsuzsika?
– Szolgálatjára, gróf úr.
Megcsóváltam a fejemet: mégis, nagy dolog az a civilizáció, mely így idomítja át az embert.
Miután rendbe hoztam magamat, behíttam Zsuzsikát.
– Mit lehet itt most csinálni, Zsuzskó fiam?
– Méltóztassék átsétálni a Stefánia térre, ahol igen jól lehet a hangászok zenéletében gyönyörködni.
– De még arra egy kicsit koránlom az időt, Zsuzsika.
– Na, az való, még csak négy óra. Azalatt úgy hiszem, a legcélszerűbb lenne rekonstrált városunkat megtekinteni.
– Köszönöm, Susanne! Meg fogom tekinteni. – Meg is tekintettem, pedig már fölösleges volt, mert immár teljesen informálva voltam az új állapotokról.«
