AKI MER, AZ NYER (Kulissza-történet) • 1886 (38. kötet)
AKI MER, AZ NYER
(Kulissza-történet) •
1886
(38. kötet)
(Kulissza-történet) •
1886
(38. kötet)
Kulissza-történet igenis, de nevek nélkül.
Őnagyságának nem írjuk ki a nevét, azaz megkereszteljük más névre, mondjuk, hogy Borosnyói Pálnak hívják.
Valamikor képviselő volt, de a kerülete unt rá, akkor aztán kiküldték valahová tanfelügyelőnek, de ott meg a megye unt rá, visszaküldte képviselőnek.
Itt ráunt a miniszter és megtette jószágigazgatónak. Egyebet lehetetlenség volt belőle faragni. És ez is volt neki a legjobb: mert az állami jószág nem unhat rá. Azok roppant türelmes ingatlanok.
A jószágigazgató úr egész megelégedetten adta át magát az új pályának, vadászgatott, kártyázott, ebédeket adott, udvarolt a környékbeli szép asszonyoknak és hogy semmit se felejtsek el a tevékenységéből, csibukozott és kocsikázott, növesztve a potrohát és a tokáját.
Hogy azonban az ügyek mégis menjenek valahogy, ott volt a titkára Koczó István (ennek se ez az igazi neve) az intézkedett helyette, vezette a könyveket és vitte a korrespondenciát. Borosnyói úr csak a nevét írogatta alá. Hanem iszen elég unalmas dolog az is, hogy mikor az ember ferblizik, minduntalan elszólítsák valamit aláírni.
A jószágigazgató úr nőtlen ember, de csak annyiban, mert özvegy. A felesége még előbb unt rá, mint a kerülete, elhagyta, meghalt, hanem egy szép leányka maradt utána, a kis Nina. Ez ennek a történetnek a hősnője. Ez a mozgatórugó. Szép, barna és kevély. Ezek az alapvonásai.
Természetesen, a titkár úr udvarol neki, de Nina kineveti. Hogy merészkedik ez az ember őhozzá emelni fel a szemeit? Pedig Koczó barátunk érzi, hogy tetszik a leánynak és csak a rangkórság tartja hidegen a szívét. A nagyságos papa is észrevette a titkár úr gerjedelmét s egy idő óta feltűnő hidegen kezd bánni a saját »jobb kezével«.
Koczó úr el van keseredve. Képzeljék, uraim, hiszen önök is voltak már abban a helyzetben, nem hogy jószágigazgatói titkárok lettek volna, hanem hogy beleszerettek valakibe és gátakat találtak. Természetesen el voltak keseredve a gátak iránt.
Történt ezen elkeseredés tartama alatt, hogy a miniszter rövidebbre kezdé fogni a kantárszárat: leírt a jószágigazgatónak, nincs megelégedve a jószág jövedelmével, különösen az erdők kezelését kifogásolván, utasította, terjesszen fel memorandumot, miként lehetne okszerűbb kezelés mellett jövedelmezőbbé tenni a nevezett birtokot.
Borosnyói úr a szekretáriusát hívatta.
– Amice Koczó, meg van-e jól pihenve az esze?
– Meg, kérem.
– Hát olvassa el ezt a rendeletet és tákolja össze azt a memorandumot.
Koczó úr (aki igazán zseniális gyerek) harmadnap már előállott a tervvel. Pompás ideái voltak. Mikor kifejtette a principálisa előtt, az odavolt örömében és kevélyen simogatta meg a hasát.
– Hát tessék – dörmögé. – Én igazán megérdemlem, hogy megbecsüljön ez a kormány. Nagyon jól van, Pista öcsém. Maga egy aranyos gyerek. Amit itt kifejtett, tegye írásba, hadd küldjük fel. Tudom, megörül neki a miniszter. És ha magának is van valami kívánsága, amice, szóljon, protezsálni fogom. Mert ön is megérdemli.
A titkár szomorúan sóhajtott:
– Nekem a miniszter nem adhat semmit.
– Ne beszéljen ilyen fumigatíve őexcellenciájáról, amice. A miniszter mindent adhat. Hát mi kellene magának?
– Egy lány – hörgé a szekretárius tompa hangon.
– Lány? Hiszen lányt minden bokorban találhat.
– De nekem csak az az egy lány kell.
– Melyik?
– A Nina kisasszony.
A jószágigazgató úr felkacagott.
– Ne bolondozzon, amice. Hogy gondolhat maga olyat? Hát azt hiszi, hogy én a szemeten szedtem fel a lányomat vagy hogy a kormánytól kaptam, és most állami dologban odaadom ösztöndíjnak a titkárom számára?
Koczó úr még jobban elkeseredett, de magába fojtá mélységes bánatát, s nehány nap múlva előterjeszté a nagyszabású memorandumot, egész vastag csomag volt, tán kilenc vagy tíz ív, szépen kalligrafice leírva.
Izgatott volt, szemei lázban égtek, a jószágigazgató úr megsajnálta, és így szólt nyájasan:
– Tíz forinttal fölemelem a fizetését, Pista öcsém. Ez derék munka volt.
– Köszönöm – szólt a fiatalember reszkető hangon –, méltóztassék átnézni a memorandumot. Azt hiszem, tökéletes.
– Majd átolvasom az este.
Másnap reggel halványan jött be a fiatalember az irodába.
– Át méltóztatott olvasni? – kérdé.
– Már be is csomagoltam, el is küldtem.
Amice Koczó szabadabban lélegzett fel. A memorandum el volt küldve.
Három vagy négy hét múlt el azóta, a jószágigazgató mindenütt nagyra volt a memorandumával és az új kezeléssel: és már türelmetlenül várta a felsőbb dicséretet, midőn végre megjött a hivatalos levél a miniszteriumtól. Feltöri, elolvassa és belesápad:
Ez áll benne szórul szóra:
»Bizalmas fölterjesztését mindenben helyeslem és annak alapján ezennel fölmentem a szolgálattól, egyszersmind köszönettel veszem az ön ajánlatát leendő utódjára, Koczó Istvánra nézve, felkérve önt, hogy addig is, míg e tekintetben véglegesen határoznék, az ügyeket ön vezesse.«
Borosnyói Pál úr azt hitte, az ördögök incselkednek vele, tízszer, százszor átolvasta a levelet. Ej, ej, miféle misztifikáció lehet ez!
De minden bolondossága mellett mégis olyan komolyan nézett ki a dolog, hogy rögtön felült a vasútra, rohant Pestre és egyenesen a miniszteriumba; nem árulom el, melyikbe, a pénzügyibe-e vagy vallásügyibe?
Ott már akkor minden díjnok és számtiszt gúnyosan mosolygott a szeme közé. Érezte, hogy őt nevetik.
Szívdobogva nyitott be az osztályfőnökhöz, annak is nevetésre ferdült a szája, mihelyt megpillantotta.
– De hát mi történhetett? – kiáltá önkéntelen. – Mit röhögtök?
– Hát még most sem tudod? – vigyorgott az osztálytanácsos.
– Semmit sem tudok – dörmögte Borosnyói kétségbeesve.
Az osztálytanácsos úr kikereste neki az akták közül a saját memorandumát.
– Itt van ni. Olvasd el a kék ceruzával aláhúzott helyeket.
Borosnyói átfutotta az egyes passzusokat s kékült, zöldült mérgében, mert ilyesféléket olvasott fel.
»Jelentem excellenciádnak, hogy én egészen tehetetlen vagyok és képtelen minden munkára, az összes dolgaimat Koczó István csinálja, ezen memorandum is az ő műve, én csak aláírni szoktam a számlákat, levelezéseket, okmányokat és jelentéseket, de azokat is a nélkül, hogy átolvasnám…
…Odáig terjed alázatos kérésem, méltóztassék engemet e nem nekem való állástól fölmenteni s ha ezen művecske megnyeri magas megelégedését, helyettem Koczó István titkáromat, aki eddig is vezette az ügyeket, kinevezni.«
Borosnyói úr fölordított dühében, és belemarkolt a hajába.
– Ármány, gyalázat! Megyek a miniszterhez!
– Oda már hiába mégy. Őexcellenciája éppen most táviratoztatott Koczónak, hogy jöjjön fel. Tudod-e, hogy ez a memorandum nagyszabású munka. Koczó kinevezése bevégzett tény. Csak nevetne rajtad a miniszter, ha hozzá mennél.
– Az a gazember megcsalt, megölt – jajveszékelt Borosnyói úr –, tönkretett. S mindezt csak azért, mert a lányomat akarta…
– Hát mért nem adtad oda neki, te bolond?
– Hiszen ha tudtam volna, hogy mi forr az alattomos eszében. De megyek, fölfedem gazságát a miniszternek.
– Inkább siess haza, és add oda neki hirtelen a leányodat.
– Hm, mondasz valamit, bizony Isten, mondasz valamit.
S nagy dörmögve ott hagyta a bürót és lihegve, magával beszélgetve csoszogott le a miniszteri palota lépcsőin vissza a vasúthoz.
