A TRÉFÁK KIRÁLYAI • 1885 (36. kötet)
A TRÉFÁK KIRÁLYAI •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
A mulatságos víg emberek kezdenek egészen kiveszni. A nagy adók és a megélhetés gondjai nem kedveznek a kedélynek. Ma már mindenkinek legalább látszania kell komolynak, mert különben nem egzisztál meg nagyképű társadalmunkban. Vidor embereket, akik csicseregve, mint a madár, gondtalanul töltik el életüket, már nem produkál többé az idő méhe. Kiasztak az emlői. Még csak Beöthy Algernon áll egyedül. Még csak ő teszi meg, hogy fényes nappal odaáll a postapalota szekrényei mellé, a habozó, jámbor arccal kérdi meg az első arra menőtől:
– Kérem szépen, melyik ezekből a nagyváradi levélszekrény?
– Hogyan érti azt az úr? – mond [sic] a megszólított mosollyal.
– Úgy, hogy egy levelet szeretnék behajítani, de nem tudom, melyik szekrénybe dobjam, hogy Nagyváradra érjen.
– Akármelyikből odamegy – feleli amaz nevetve. Mire azután Beöthy vág csudálkozó képet, tettetve magát, hogy a dolog neki megfoghatatlan.
Az idegen aztán egész nap abban a hitben van – dicsekszik fűnek-fának –, milyen bolond emberrel találkozott ma, s az esze ágában sem fordul meg, hogy őt tették most bolonddá.
Bajból is nehezen menekül meg valaki oly könnyen, mint Beöthy Aldzsi, akit egy párbaj színhelyén, miután már a többiek elpárologtak volna, ott talált a rendőrség.
– Ki volt a fele? – vallatja őt a rendőrtisztviselő.
– Engedje meg, de azt meg nem mondom.
– Hát akkor nevezze meg a szekundáns társát.
– Azt se tehetem.
– Majd kinyomozzuk. De az ellenfélt mégiscsak megmondhatná.
– Egy föltétel alatt.
– Hadd hallom.
– Adja becsületszavát a tisztviselő úr, hogy nem mondja meg, kitől tudja.
– Itt a szavam rá.
– Most már elárulhatom: a miniszterelnök volt.
A rendőrtisztviselő elsápadt, majd ijedten kiáltott fel:
– Adja szavát a képviselő úr, hogy senkinek sem árulja el, hogy nekem ezt megmondta.
Beöthy szavát adta, s persze a párbajt nem merte többé inkvirálni a rendőrség.
Hát mondom, Beöthy Algernon talán az utolsó víg ember, már akit érdemes megbecsülni, mint unikumot egy kiveszendő zsánerből.
De én fiatal koromban még ösmertem alakokat a szegényebb osztályban is, akik egész életükben egyebet nem csináltak, mint barátkoztak, mulattak, egyik vendéglőből, lakodalomból a másikba jártak, s örökké tréfákon törték a fejüket.
Ilyen alak volt például Szomor Miska és Rigó Dani. Persze, a Mihály és Dániel névig egyik sem vitte.
Mind a kettő bocskoros nemes volt, az egyik, Rigó élt a hét holdján, de azt sem szántotta, Szomor pedig mészárszéket tartott, de abban is csak nagy ritkán volt hús kapható. Hiszen örökké egymással lakodalmaskodtak! Mert a két cimbora nagy barátságban és nagy ellenségeskedésben élt egymás közt. Egymás nélkül el nem lehettek egy nap sem, de a csínyjeik éle is mindég egymás ellen irányult, s az volt a boldogsága mindeniknek, ha a másikat lefőzhette, megharagíthatta. A többi embert kevesellték a tréfa királyai.
Ötlete, leleményessége mindeniknek bőven volt, s kifogyhatatlan a vidékünkbeli krónika viselt dolgaik elbeszélésével. Ami vidámság, bohóság megesett, azt mind Szomor Miska és Rigó Dani csinálták. Persze sok van ezek közt, ami latinul lévén, nem lehet elmondani, hanem a szelídekből is kitelne akár egy egész kötet.
Egyszer együtt indult Szomor Rigóval a székvárosba hetivásárra, együtt fogadtak fuvarost, mindjárt otthon ki is fizették.
Útközben leszállt Szomor Buny községben, hogy, úgymond, a bíróval van egy kis dolga, addig csak várja meg Rigó uram a szekéren.
Visszajön kevés vártatva Szomor, fellép a ballábával (mert a lutheránus ember mindig ballábbal lép be a fürhéces kocsiba), leül Rigó mellé, de amint odább mennek, elkezd panaszkodni, hogy beteg, hogy valami sajátszerű rángásokat érez a testében.
– De mi az ördög lelhette, kedves komám? – kérdezősködik Rigó részvéttel.
– Nem bírom elképzelni – dadogta amaz fájdalmasan.
– Talán hideg vizet ivott a bírónál?
– Brr! Dehogy ittam… Iszonyodom a víztől… Ne is említse.
– Talán valami árkot ugrott, és megszakadt magában valami?
– Nem biz én… Hiszen árok sincs arra.
– Gondolkozzék csak, komám.
– Ha csak, ha csak – kiáltott fel most Szomor kétségbeesetten.
– Mi történt?
– Egy kutya harapott meg a tiszttartó portája előtt.
No iszen, csak ez kellett Rigónak, s kétségbeesetten ugrott le a szekérről, s gyalog folytatta útját a székvárosig, hol a vendéglő kapujában vidám hahotával várta már Szomor Miska.
Egy lakodalomban azonban Rigó kerekedett felül a csínyek nagymesterén. Összebeszélt a pályi molnárral, s amint Rigó elkezdett hencegni a lakodalmas nép előtt, hogy neki olyan szimatja van, ha valamit eldugnak, ő azt bárhol a világon megtalálja, a pályi molnár azt mondta, nem hiszi.
– No, hát fogadjunk.
– Áll, tíz akó bor!
Fogadtak, s Rigó kiment az udvarra, a pályi molnár egy tojást kért, hogy eldugja. Sok keresés után a legalkalmasabbnak találta erre a célra, hogy a tojást a Szomor fejére tegye annak a turi süvege alá. Ott csak nem meri keresni a pokol pozdorjája!
A lakodalmas nép kíváncsi volt. (Hogyne! Mikor még hetven évvel ezután is bámulták Cumberlandot Bécsben.) Rigót behítták az udvarról, szimatolt, keresett, fülkékben, almáriumok tetején, szakajtók alján, párnák alatt, a mestergerendán, végre kimerülvén, verejtékes homlokkal csüggedten borult a Szomor nyakába.
– Vesztettem pajtás… végem van.
S e döntő percben kétségbeesésében nagyot ütött a Szomor Miska fejére, minek következtében annak az arcán, szakállán a lakodalmasok harsogó kacaja közt, kezdett aláfolyni a sárgás, folyadék.
Képzelhetni a hetyka Szomor Miska megszégyenülését.
De tromfra tromf! Mikor az installáció volt a városban, mindketten más-más párthoz tartoztak, az alispánjelöltek kontójára.
Szomort a »Griff«-hez kvártélyozták, Rigót pedig a »Zöldfá«-hoz (Rigónak fán a helye – élcelődék Szomor).
Reggel, mielőtt még Rigó uram, a híres kortes felkelt volna, a szállodaszolga éppen a nevezetes ezüstpitykés dolmányát kefélé künn, mikor jön egy ember, és azt kérdi a szolgától:
– Felkelt már Rigó úr?
– Még ágyban van.
– Vidd be neki ezt a levelet, de szaporán.
Rigó feltöri félálmosan a levelet, s ezt olvassa belőle hangosan: »Ha elsül jó, ha el nem sül, akkor is jó.« Ejnye, miféle ostoba firka ez! Szaladj ki hamar, fiam, és kérdezd meg attól, aki hozta, mit jelent.
Kiszaladt a szolga, de vissza is jött legott:
– No, hát mit jelent?
– Azt, hogy elsült, nemzetes uram – feleli siránkozó képpel.
– Mi sült el, te golyhó?
– Az, hogy elvitte azalatt az ezüst pitykés dolmányt.
Ezüst pitykés dolmány nélkül nem lehetett tekintélyt tartani, vége volt a korteskedési vezérkedésnek. Rigót annyira megzavarta ez az eset, hogy immár nevetségessé van téve, elbújt a párthívei elől, s mellékutakon hazasettenkedett a falujába.
De milyen nagy volt a meglepetése, mikor az ezüstgombos dolmányt otthon találta a szögön.
– Ez a Szomor műve volt – hörgé ökleit emelgetve.
De már késő volt a harag, azalatt megbukott a jelölt, s Szomorék győzedelmeskedtek.
Száz meg száz ilyenforma esetet mondhatnék róluk. Kacagva, incselkedve éltek. Még a temetőbe is muzsikaszóval kísérték ki őket a nagyszámú rokonok.
Pedig a pap sehogysem akarta eltemetni őket.
– Bolondok azok! Talán meg sem haltak, hanem csak úgy tettetik magukat az imposztorok.
Hanem bizony nagyon is meghaltak, és nem hagyának maradékot.
