A MÁLNA • 1885 (36. kötet)
A MÁLNA •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Mikor Visegrádon voltunk Csiky Gergelynél, valakinek eszébe jutott délután, hogy jó volna megnézni a várat, tehát átmentünk Nagymarosra. Mert ahogy Somogy vármegyében legszebb Zala vármegye, Nagymaroson (noha különben is csinos község, szelíd gesztenyeerdővel fent a dombon) legszebb a visegrádi vár, amint nagy foltot vet csonka árnyéka a Duna vizén.
Ott fenn uzsonnáltunk a gesztenyeerdőben. Két izmos szolgáló hozta utánunk görnyedezve az ennivalót, s egy kis pesztonkaféle leány vitte egész könnyedén, ami megmaradt. Legtöbb maradt meg a málnából, melyet csinos kézikosarában hozott vissza.
Meg is fonnyadt, meg is törődött. Karmazsin pirossága sötét gránátszínbe ment át, finom pelyhei lekoptak, igéző ripacsai behorpadtak.
– Ej, mit cipeled azt a málnát – mondá az úrnő, midőn leértünk a községbe. – Azzal is könnyebb lesz, add oda a gyerekeknek!
Éppen kapóra állt ott két parasztgyerek a vasúti deszkakerítés mellett.
– No fiúk – szólt a pesztonka –, esztek-e málnát? Ez mind a tietek!
Az egyik fiú közömbösen nézett szürkés szemeivel majd ránk, majd a málnára, aztán durcásan elhátrált.
– Nem kell a málna, vagy mi?
Egy szót sem felelt, hanem még odább somfordált. A másik vörhenyes hajú kópé megállt kissé közelebb kerekre nyitott szemekkel, tátott szájjal.
– Ha nem akarják, öntsd ki, fiam, a gyepre.
A palánk mellett szép pázsitos mező van, fehér gyalogúttal kettészelve. A pesztonka éppen a gyalogút mellett borította ki a málnát a gyepre.
A két gyermek felmászott a palánkra, és onnan nézte hiúz-szemekkel, mi történik.
Ugyanekkor három más siheder ólálkodék a palánkkal átellenben egy tyúkól mögül. Mindent láttak, és megértettek. Málnát öntenek a fűre! Igen, igen, ez nem álom! Nosza, fölmásztak az ól tetejére, s a nádfedélre ültek, mint a varjak, onnen cernírozva a mezőt.
A mező pedig néptelen volt köröskörül, csak egy eltévedt fiókkácsa mászkált a széleken hápogva. A község felől piciny gyermekleány jött tipegve, kék karton-szoknyácskája kioldózott derékben, egyre csúszva lejjebb-lejjebb úgy, hogy minduntalan elbotlott benne, és elesett.
– Mama! – kiáltá – mamama!
Föltápászkodék, s tovább lépegetett a gyalogúton anyját keresve.
De a katasztrófa kikerülhetetlen volt: a szoknya addig csúszott róla, míg végképpen leesett. – A kihámlott gyermek bámészan állt ott fehér ingecskéjében. Kövér pufók arca mord kifejezést öltött, meggondolkozott egy darabig, azután egykedvűen odább ment, otthagyva a szoknyát és szaporán szedegetve meztelen lábacskáit.
Amint ment, ment, egyre közelebb jutott a málnagarmadához, mely messzire piroslott ki a haloványzöld füvek közül. A Duna felől hűs fuvalom csapott el, széttépte a levegőben ringó békanyálakat, fölkapta a pimpó megőszült bojtjait, s vitte velük együtt a málnaillatot az ól felé.
A gyermek odaért a málna-gúlához, s a nagy kincs láttára fölgagyogott:
– Huh! Huh!
Dermedten állt meg eleinte, majd repeső örömmosoly tündöklött piszkos kis arcán, melyet az izzadságtól összecsapzott kender-szöszke haj körített. És mégis tartózkodva hajolt le, hogy a málna-boglya legtetejéről elvegyen egy szemet.
Megkóstolta, édes volt. Gyönyörrel nyújtotta ki nyelvét a szájszéleit megnyalogatni. Huh be jó, be jó!
Szíve megdobbant. Óvatosan tekintett körül a mezőn, hogy a nagy mindenségből látja-e valaki?
Minden csöndes volt. A mezőn nem járt senki, mi a palánkhoz támaszkodva vártuk a vonatot, és tettük magunkat, hogy nem ügyelünk oda; de a palánk és ól tetején nem úgy tettek azok az imposztorok.
Megfenyegették a kis gyámoltalant ökleikkel.
Megijedt, széthúzta szájacskáját, szemkarikái átnedvesedtek, sírni kezdett, és visszafordult a falu felé.
A házak hamar elnyelték, de eközben, honnan, honnan nem, villámként terjedt el a hír mindenfelé, hogy a vasút mellett a pázsiton málna van.
Az utcák önteni kezdték a gyerekeket. Jöttek egyenkint és csoportban, az alvégről és a felvégről, ki parittyával, ki vesszőn nyargalva, fustéllyal, kampaverővel, némelyek be voltak fogva kenderhámba, és lóhalálban vágtattak a pázsit felé. Az egyik egy fenyőfahordó fenekét gurította maga előtt, a másik néhai lónak a lapockacsontjával hadonászott mint buzogánnyal, volt olyan is, aki napraforgónak gyökerestől kitépett szárát emelte magasra, és úgy rohant a mesés esemény hírére le a völgybe. Zsivajtól, kiáltásoktól rengett a levegő: »Málna van a pázsiton. Jertek, jertek! Hol van? Merre van? Nem igaz! Hohó, hó!«
Akik az alsóvégről jöttek, azokat a palánkon ülő fiúk állították meg, a felsővégieket az ólon ülők toborzották össze, miközben megindult a két csapat között a feleselés:
– Mit akartok, ti zsiványok? – rivalkodtak a palánkiak. – Mienk a málna! Az urak nekünk akarták adni!
– De ti nem akartátok elvenni! – ordították az ólról. – Mi pedig akarjuk, tehát a mienk!
– No iszen, csak merjetek hozzányúlni! Fűbe-fába van az orvosság!
(Ami azt jelentette képletesen, hogy a fűbe fognak harapni s hogy a fa puhítja meg a hátukat.)
Egymást csúfolva sóvárgó szemeket vetettek a málna felé, de egyik fél sem mert közeledni addig, míg be nem mentünk jegyet váltani a pályaudvarba.
Hajrá, amint látták, hogy a málna egykori gazdái közül már egy sincs ott (én túlról néztem őket a kerítés repedésén át) leugrottak hirtelen, emezek a palánkról, amazok az ólról, s ádáz dühvel csörtettek a málna felé.
Isten ne adj olyat, hogy hozzáférhetett volna valamelyik, hanem ott mellette, ahol találkoztak, megütközének roppant elkeseredéssel, fiú fiúval összefogódzva, hátulról gáncsot vetve, ökölütésekkel, karmolással, husángokkal, botokkal és vesszőkkel.
– Üsd, vágd! Mindnyájan elveszünk, de a málnát nem adjuk!
A süketítő harci lármába belevegyült egy-egy bőgés. Egy része elszaladt, kergették, némelyiknek az orra vére indult meg, s pirosra festé a füvet, másoknak a ruháját tépték össze, s üvöltve rohantak haza. A gyengébb gyerekek ott fetrengtek kékre verve s elgázolva a gyepen, maguk a küzdők összegubancolódva óriási sündisznónak látszottak, amint előre vagy hátra gurul.
A nagy gomolyag hol kifejtőzött, hol ismét összekuszálódék, minduntalan kisebb és kisebb lett, míg végre rekedt diadalkiáltás tört fel az égnek.
A palánkiak megfutottak.
A rivalgásra aztán előkullogtak a bokrokból, kőrakások mögül a félénkebb ólpártiak. Az egyik a gyávákból megtalálta a kisleány szoknyácskáját, és a botjára emelte lobogónak.
– Győztünk! – kiálták, s míg a tulajdonképpeni verekedők a sebeiket borogatták a közeli pocsolyánál, ők a málnára vetették magukat.
Ott volt most már a kivívott gyümölcs szabadon, a lemenő nap sugarai átmelegítették, megfonnyasztották, petyhüdt, pépes lett és tüdőszínű.
A falánk kölykök móhón fogtak a győzelmi lakomához.
– Pompás! – mondá a legidősbik kamasz, és nagyot fújt.
– Meg lehet enni – szólt egy másik.
– Az még kérdés – fitymálódék egy nyápic siheder, ki eddig marékból pofázta mint csemegét, s egész szájkörnyéke be volt majszolva –, mert ha meg lehetne enni, akkor az urak nem öntötték volna ki.
– Hüm! Csakugyan! Hátha csináltak vele valamit az urak?
– Persze – kiáltott fel egy piros-mellényes suhanc. – Biz isten, érzem is… Valami furcsa szaga van?!
S ezzel a markában levő málnát odacsapta a palánkhoz, hogy az nagyot csattant ott, és nedve messzire szétfrecsegett…
Ebben a pillanatban indult meg a vonat velünk, de még láthattuk, amint valamennyien lehajolnak, s az összes málnát versenyezve odapaskolják a deszkához.
– Íme az örök emberi – mondá egy útitársunk nevetve –, küzdenek valamiért, s mikor nagy fáradsággal hozzájutottak, könnyedén elhajítják.
