A SZOMORÚ EMBER • 1886 (37. kötet)
A SZOMORÚ EMBER •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Nemrégiben keservesen panaszkodtak előttem Nagy Jánosék, hogy az unokaöccsüket nem tudják elhelyezni, holott mívelt, képzett fiatalember, de hát nem lehet, semmi sem sikerül; pedig minden ajtókilincset megnyomnak, minden üres helyet körültapogatnak.
– Mi lehet ennek az oka? – kérdém.
– A szerencsétlen képe miatt – mondá Nagy János bácsi. – Amint ránéznek, mindjárt sehol sem kell.
– No, ez különös! Szeretném egyszer látni a fiatalembert.
– Az a legkönnyebb; odaküldöm önhöz. Ugyan süsse el, kérem, kedves uramöcsém, valahova, az isten is megáldja.
– Hja, ha lehetne! Nem vagyok én pertu a miniszterekkel, kedves bátyám.
Hanem az azért mindegy volt Nagy János bácsinak, mégis hozzám küldte mindjárt másnap az unokaöccsét. Éppen vendégem volt, mikor a dolgozószobámba belépett egy eredeti asszonynéni: azért jött, hogy tegyék be a lapba, a nyílt térbe, köszönetét a doktornak, aki a szegény boldogult férjét gyógyította.
Jószívű asszonyság volt, a szemeiből csupa szeretet, csupa nyájasság ömlött, hanem még jobban ömlött belőle a szó. Összehordott prücsköt-bogarat a város pletykáiból, csak akkor némult el, mikor az ajtón kopogtattak, s belépett a Nagy Jánosék unokaöccse.
Nagy, hórihorgas alak, sovány, nyurga, penész színű arca úgy nézett ki, mint egy fejletlen, összenyomott barack.
– Azért bátorkodtam – mondá síri hangon –, hogy megmutassam magamat. A János bácsi küldött.
Minthogy »megmutatni« jött magát, az udvariasság is azt követelte, hogy figyelmesebben nézzem meg.
Az éhes ember eszménye volt. Egy festőnek megért volna száz forintot. Az arcbőr összetapadt a csontokon, mint a megszáradt hólyag, a szemeiben véghetetlen fájdalom, megtört fénye borongott: nyomort és alázatot fejezett ki egész lénye. Részvétre indító volt… több, úgyszólván nyomasztó látvány. A szemei alatt kék patkók, a patkók alatt egy-egy mélyedés lefelé. Mintha a természet arra rendelte volna e két vágányt is, hogy könnyeinek árja arra folyjon le.
– Bátyja említette előttem – kezdem a társalgást vontatottan –, hogy hivatalt szeretne.
– Hasztalan minden – nyöszörögte –, a szerencsétlen arcom az oka. Nem is próbálkozom már többé. Oh istenem, istenem, be meglátogattál az ábrázatommal.
– No, nem kell olyan sötéten venni a dolgokat.
– Oh kérem, tudom én, mit beszélek. Bejutottam már egyszer díjnoknak a budai törvényszékhez, de a főnököm elkergetett, mert azt mondta, ha rám néz, mindig sírhatnék, márpedig nem akar örökös búbánatban élni.
– Komisz ember lehetett.
– Csak olyan, mint a többi. Azután bejutottam egy biztosító társulathoz, de onnan is elbocsátottak mert, úgymond, ártok az üzletnek az éhes arcommal. Ahova csak mentem eddig, s ahol rám néztek, az volt a feleletük: »lehetetlen«. Egy doktor, akinek rengeteg levelezése van, megfogadott titkárnak: de ott meg a beteges kinézésemmel ijesztettem el a pacienseket.
– Biz ez kellemetlen dolog – vágtam közbe tompán, rekedten, érezve, hogy rajtam is erőt vett, engem is összerázott e sajátságosan szomorú alaknak a jelenléte.
– Mi lesz belőlem, mi lesz belőlem – hörgé kétségbeesetten kezeit tördelve, és a könnyei is megeredtek.
Erre megmozdult székén a vidéki asszonynéni, aki eddig szótlanul, csendesen nézegette a fiatalembert. (Nagy megerőltetésébe kerülhetett a hallgatás.)
– Ej, ej, öcsém – eredt meg a kereplője –, no bizony érdemes is azért pityeregni. Ne sírjon, lelkem. Nem úgy van az, ahogy maga mondja. Nem olyan nagy szerencsétlenség a maga arca. Még jóra is fordulhat. Nem kell ám azt úgy venni. Hallgasson ide, lelkem, törülje le a könnyeit. Mondok magának valamit.
A fiatalember csodálkozva nézett az asszonynénire, akit tán csak most vett észre.
– Lássa, a mi városunkban is volt egy ilyen képű ember. Egyszer nagy szerencsétlenség érte a várost, odajött a király, s amikor meglátta a szomorú sovány emberkét, sírva fakadt. S a király sírása tette a várost szerencséssé. A város hálás volt a szomorú sovány ember iránt, s megválasztotta főtisztviselőjének. S ezáltal még szerencsésebbé lett. Mert nagy hasznát vette a bús külsejű hivatalnoknak.
De már erre én is kíváncsi voltam, hogy mi hasznát vette s megkérdeztem:
– Mire használta?
– Mire? Arra lelkem, hogy azóta ő járt deputációkkal Budára a kormányhoz, Bécsbe a királyhoz, Esztergomba az érsekhez, mert sok mindenféle kérnivalója volt a városnak. S ahol a bús külsejű ember egy dikciót elnyöszörgött, ott minden szív meglágyult. Mindent megkaptak, amit akartak. Lehetetlen volt valamit megtagadni tőle, megesett rajta minden igaz lélek.
– Ez érdekes! Hát aztán mi ttént?
– Az történt, lelkem, de minek vág a szavaimba, úgyis elmondtam volna, az történt, galambom, hogy egyszer csak a szegény sovány emberke hízni kezdett, s arca napról napra emberibb formát öltött. Nosza lett erre nagy rémület a városban: »most már végünk van, elpusztulunk. Többet nem kapunk semmit a hatalmasoktól«. A magisztrátus összeült, hogy ezen a dolgon segítsen.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy megszabták, ezentúl mennyi adag ételt kapjon a főtisztviselő, tésztaneműektől eltiltották, s rendőri felügyelet alá helyezték az élelmezését, egyszóval koplaltatják.
Hangos kacagásra fakadtam, de a Nagy Jánosék unokaöccse még ettől is csak szomorúbb, desperáltabb lett s szemei bágyadtan pislogtak, mint két halotti mécs, a szapora beszédű asszonynénire.
– Így, így, lelkem. Jöjjön maga mihozzánk, édes öcsém. Ott nagyon megbecsülik az efféle ábrázatot. Akkor aztán ehetik is az a másik kedvére, vagy ha nem, hát ketten lesznek s abból roppant haszon háramlik a nemes városra, mert egy időben kétfelé is járhatnak a kérvényező városi deputációk.
A szegény fiatalember rám nézett szomorúan, mintha kérdezné, hogy mit szólok ehhez: hogy: van-e ilyen város a világon?
Vállat vontam: meglehet, hogy van.
A KORMÁNY TÁMASZAI
Készüljön el az olvasó a legrendkívülibb dologra. Egy oly fölfedezésre, mely megdöbbenti az egész kormányt, és felnyitja az olvasó-világ szemeit.
Ilyen eset nem fordult elő még az annálékban. De hadd kezdjem a kezdeténél.
Valami apró dolgon disputáltunk össze a kedves kis unokahúgommal, Annával; olyasfélén, hogy Daudet írta-e a Nábobot vagy Jókai?
Abban állapodtunk meg, hogy a vesztes fél egy üres lapot ad a névaláírásával, amibe joga van azt írni be a nyertesnek, amit akar.
Én vesztettem, Anna kapta a fehér lapot, de nem azt írta be a gonosz, amit én óhajtottam volna (hogy ti. tartozom őt holtom napjáig szeretni), hanem a következő furcsa kívánságot csapta a nevem fölé:
»Alulírott kötelezem magam az én Anna unokahúgom számára az összes, Budapesten megjelenő magyar lapokra előfizetni.«
(Milyen bolondos kívánság! Hát nem jobb lenne neki egy font cukedli?)
Tudta, hogy nem szeretem az újságokat, azaz a prenumerálást. Meg akart bosszantani. Jól van. Mint gentleman, eleget teszek a kívánságnak, aprólékos szigorúsággal.
Elmentem a polgármesteri hivatalba kijegyezni az összes lapok jegyzékét, aztán nyakamba vettem a kiadóhivatalokat és szerkesztőségeket.
Nem történt velem semmi emlékezetes egész odáig, míg jegyzékemben a »Hírharsoná«-hoz nem értem.
»Hírharsona!« Sohasem hallottam erről a lapról semmit!
– Apró hetilapocskának kell lennie – mondá egy ismerősöm.
– Úgy rémlik előttem – találgatta egy másik –, hogy a »Hírharsona« egy kormánypárti néplap.
Nem bánom én, akármi. Föl volt jegyezve nálam a szerkesztőség utcája és házszáma, tehát odahajtattam.
Egy külvárosi ház második emeletén csakhamar megtaláltam az ajtót a nagybetűs papírtáblácskával: A »Hírharsona« szerkesztősége és kiadóhivatala.
Egy magas termetű, kecskeszakállú urat találtam ott, aki éppen kávédarálással foglalkozott, a díványon ülve.
– Mi tetszik? – kérdé hanyagul.
– A »Hírharsona« szerkesztőségét keresem.
– Ez az – mondá közömbösen, és felállott, abbahagyván a darálást.
– Talán éppen a tisztelt szerkesztő úr?
– Igenis – szólt kedvetlenül, de még mindig udvariasan.
Gondoltam magamban: »No majd mindjárt festek én az arcodra nyájasságot«.
– Előfizetni jöttem a »Hírharsoná«-ra.
– Előfizetni? – dünnyögte, s bizonyos megdöbbenéssel fürkészte arcomat, majd nyersen hozzátette: – Előfizetni jött? Mit akar ön ezzel?
– Én istenem, mit akarhatnék egyebet, mint az ön becses lapját járatni.
Összefonta kezét mellén, s arca hirtelen kedélyes kifejezést öltött.
– Teringette! Ez igazán szép öntől, de lássa, uram, én nem az az ember vagyok, akit anyagi szempontok vezetnek. Én előre is kijelentem, hogy az nem önnek való lap. Talán valami más lapot ajánlhatnók? Ön egészen másképp néz ki, mintsem bevehetném olvasómnak. Én a ködmönöknek írok, uram.
– Nem az én számomra rendelem a lapot – feleltem.
– Úgy? – sóhajtotta szomorúan. – Akkor is sokkal jobb lesz a »Heti Krónika«. Pompás kis lapocska. Melegen ajánlom.
– Arra már előfizettem.
– Ah! Igen? Nos, ez esetben az én lapom egészen fölösleges, mert egyenlő tartalmú mind a kettő, csakhogy az enyém drágább.
Csodálkozásom tetőpontra hágott. Sohasem láttam még szerkesztőt, aki lebeszélte volna az előfizetőit. Rendkívüli tünemény ez!
– De uram – mondám –, én végre is előfizetni akarok. Itt a pénz! Kérem a nyugtát.
– Nem, nem – dadogta, s görcsösen kapaszkodott meg az íróasztala sorompójába. – Nem engedem előfizetni. Most már csak azért is lelkiismeretbeli dolgot csinálok belőle. Semmi esetre sem fogadom el a prenumerációt.
– Ejh – törtem ki bosszankodva –, ön túlságig viszi a szerénykedést. Nekem semmi közöm az ön lapjához, hogy milyen. Nem bánom én, akármilyen.
– De beláthatná, könyörgöm…
– Én nem látok be semmit. Én elvesztettem fogadáson, hogy az összes lapokat megrendelem, tehát meg is rendelem, punktum. Kérem a nyugtát, uram.
– Lehetetlen az – kiáltá a szerkesztő siránkozó hangon.
– Ne csináljon, kérem tréfákat, mert kijövök a béketűrésből.
Ezekre a szavakra alázatos lett és sunyi. Hajszálai az égnek meredtek, bajusza lekonyult, s apró, ravasz szemeiben mintha egy könny csillant volna meg.
– Ne tegyen tönkre – nyöszörögte. – Családos, gyermekes ember vagyok, uram. (Kezeit összekulcsolta, könyörögve.) – Álljon el a szándékától!
– Hogyan? Hát meg van ön bolondulva? Tönkretehetném azért, mert előfizetek?
– Nem vagyok megbolondulva! Higgye meg, nem vagyok, de…
– Beláthatja, hogy nem tágíthatok, ha egy gentleman fogadást veszt, be kell váltania.
– De ön egy családot tesz tönkre. Koldusbotra juttatja. Az élő istenre esküszöm…
Izgatottan járt-kelt a szobában, s én szánakozva néztem szegényt.
– Adja becsületszavát, hogy el nem árul – folytatta szakadozottan. – Belátom, hogy öntől csak egy vallomás szabadíthat meg… egy töredelmes vallomás. Esküdjön meg, hogy soha el nem mondja senkinek.
Láttam, őrülttel van dolgom, s megvallom, érdekelni kezdett, mi a rögeszméje.
– Itt a kezem, el nem mondom.
– Mert az rettenetes titok, uram.
– Hallgatom önt.
Hozzám lépett egészen közel, és óvatosan körülnézett (éppen mint a tébolyodottak szoktak), hogy nem hallgatódzik-e valaki, s miután tekintete bekalandozta a fülkéket, s járt az ágyak alatt is, rekedt, tompa hangon suttogá:
– Tudja meg, uram, hogy a »Hírharsona« nem is egzisztál.
– Nem egzisztál? Hát miért nem mondta ezt mindjárt?
Megfogta a vállamat és zordonan suttogta:
– Nem mondhattam, mert mégis egzisztál.
– Nem értem önt.
– Ez az, éppen ez az! A »Hírharsona« szubvenciót húz a kormánytól, s ha nem egzisztálna, nem húzna. De mert minden évben csak egyetlen számot nyomatok belőle, s azt is csak egy példányban, tehát nem egzisztál.
– Hogyan? Egy számot egy példányban?
– Nos, igen – hebegte elvörösödve –, egyetlen számot, amit a magas kormánynak be kell mutatni, s amire kiutalványozzák a szubvenciót, mint élő lapra. Én családos, gyermekes ember vagyok, uram. Ön nem fogja kivenni a falatot a szájunkból… öt gyermek, uram… öt gyermek! Ön eláll attól, hogy én minden héten nyomassak önnek egy lapot négy forintért.
Most kezdtem csak észrevenni, hogy nem egy tébolyodottal van dolgom, hanem egy bölccsel.
– De hát nem lennének a lapnak prenumeránsai?
– Nem! Vagy nagyon is kevesen. Egy-kettő akad évenként, de azokat lebeszélem, elijesztem. Ez a szubvenciós lapok sorsa. Kinek kellene egy szubvenciós lap? S minek nyomtatnám? Rontani vele a népet? Én becsületes ember vagyok és szeretem a hazámat.
Egészen elérzékenyült a nagy hazaszeretettől.
– Higgye meg, uram, ha független anyagi helyzetem lenne, egy percig sem tenném… egy percig sem támogatnám a kormányt.
(Azt akarta ezzel mondani, hogy nem venné fel a szubvenciót. )
Talán mondanom sem kell, hogy lemondtam a »Hírharsoná«-ról, és ismételten megígértem a »kormány támaszá«-nak, hogy egy szót sem szólok: de hát nagyon nehéz elhallgatni ezekben a szomorú időkben, hogy vannak még derék, jó hazafiak.
És a kormányoknak is elkel egy kis figyelmeztetés, hogy vigyázzanak az »oszlopaik«-ra.
