A PUSZTULÓ NEMESSÉG • 1886 (37. kötet)
A PUSZTULÓ NEMESSÉG •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Mikor volt a második özönvíz?
Mert kellett lennie. Különben hova tűntek volna el a hímes mezők, szebbek az igaziaknál, csodálatos pelikán madaraikkal?
Vagy ha nem özönvíz takarta el őket, ki kaszálta le aranyos füveiket?
Hol vannak róluk a sajátságos állatok, melyek koronát viseltek s élesre fent kardot tartottak a lábukban?
Mert bizonyos, hogy ez a különös világrész elveszett, csak az a kérdés még, nem volt-e érdemes bárkába szedni az állatjait?
Hatalmas állatok voltak, csillogók, erőteljesek. Némelyiknek két feje is nőtt, a gólya buzogányt tartott a csőrében, az ökör szárnyat eresztett… (Ez a faj különben át lett oltva az emberekre.)
Egyhangú, szürke lett utánuk minden. A mezők meghozzák ugyan évről évre a zöld füveiket, de ezüstöset, aranyosat sohasem.
A csillagok is elérték a mozdíthatlanságot. Nyugton ragyoghatnak a mennybolton. Azelőtt azokat is leszedte a nemesség a címereibe.
Még én éltem egy kis darabig az özönvíz előtt, még én színről színre láttam azt a másik világot.
Két nemes família lakott falunkban. Perthynek hítták az egyik nemzetséget. Nagy, búbos házban székeltek, melyet százholdas óriási kert környezett. A hatalmas, izmos kúriát köröskörül folyta a Réce patak. Egy hajdani felvonó hídnak is ott voltak még az alapkövei, s az ősi ház homlokzatán kevélyen tarkállott az ősi címer, egy megvadult bika csillagos kék mezőben.
A falu másik végén bádogfedeles kastély nézett le fitymálva a szegény katolikus toronyra. Ennek a Szepsyek az urai. S egy bárdot tartó bozontos medve könyököl a címerük aranyvörös udvarában.
Mi magunk is ott laktunk közel, de a mi címerünk nem volt a szerény épületre ráfestve. Nem illett arra semmi hivalkodás. Hanem csak odabent függött a szobában egy nagy farámában, közbül a simléderes sapkájú Luther Márton és a hosszú ábrázatú, cingár István nádor arcképe között. Ezt a két embert sokra becsülte édesapám.
Aztán nem is volt az olyan pompás címer, mint amazoké; egy ágaskodó kecskét ábrázolt primitív zöld galyak között.
A Perthy és a Szepsy fiúk (mert sok fiú volt mind a két helyen), minduntalan azt kiabálták utánam lenézőn, gúnyosan:
– Mek-mek-mek!
Utánozták a címerbeli kecske hangját.
Gyakran fakadtam szégyenletemben sírva emiatt. Szerettem volna én is visszacsúfolni őket a medve és a bika hangjával, de lehetetlen volt: a bika, medve előkelő hatalmas állatok és nem olyan komikusok, mint a lenézett kecske.
A »mek-mek« boldogtalanná tett. Utoljára eltanulták a vásott paraszfiúk is, s üldöztek vele. Oh, be sok keserűségem volt a miatt a nyomorult kecske miatt.
Apámnak hasztalan panaszkodtam. Nevetett rajtam, s jóízűen jegyzé meg:
– Mondd meg a fiúknak, hogy a bika csak öklelni tud, a medve csak harapni tud, de a kecske tejet is adhat. Ha jól fölvesszük a dolgot, a kecske különb állat náluknál.
Máskor bosszankodva mondá:
– No, ne légy olyan ostoba. Hiszen csak nem mehetek bottal a régi királyokra!
Egyszer azonban a térdére ültetett és így szólt:
– Látod, gyerek, ha szégyenled a kecskét, hát tégy úgy, amint a híres Brunszvik, aki szintén nem volt megelégedve a címerével.
– Hát mit tett a híres Brunszvik?
– Felkötötte a kardját és lóra ült. Elment új címert keresni. Megfogadta, hogy addig haza nem tér, míg egy oroszlánt nem festet a király a pajzsára. Majd ha nagyobb leszel és megtanulsz olvasni, odaadom a históriáját.
Hanem addig is el kellett azt apámnak sokszor mesélni a téli estéken. Egészen magamba szíttam az elbájoló mesét. Nem ment az ki eszemből sohasem, még mikor latin diák lett is belőlem, és csak alkalomra vártam, hogy én is azonképp nekiinduljak a világnak oroszlános címert szerezni a királytól.
Az apám segített is rá, de csak ígéretekben. Minden csikaját nekem nevelte, de mire nagy ló lett, rendesen magának asszentálta be. Csak addig volt az enyém, míg nyerget nem lehetett rá tenni, de nekem így is elég örömet okozott:
– Ez már a tied, ezt már neked nevelem. Fölséges ló lesz belőle… ezen bátran elindulhatsz.
És nevetett hozzá kedélyesen.
Sok kis csikóból lett öreg ló eközben, de az én fejemből ki nem párolgott a kevély, szívet feszítő terv.
S egyszer, mikor a féléves vizsgán megbuktam, csakugyan összeszedtem a sátorfámat, s elindultam új nemesi címert keresni. Hisz úgysem mertem volna hazamenni ilyen szégyennel. Hanem iszen majd kiköszörülöm én azt, ha hazahozom a pajzson az aranysörényű oroszlánt. Százszor elképzeltem azt a jelentet, hogy állok meg prüszkölő lovon az udvarunkban, hogy borul nyakamba édesanyám s hogy fogja megugatni a Sajó a festett oroszlánt a pajzsomom. A Perthy fiúkat pedig egyenesen megüti a guta.
Egyszóval lélekemelő volt a terv, de miképp kezdjek hozzá, azzal nem voltam tisztában.
Végre is a legtermészetesebbnek látszott, hogy a szomszéd megyében lakó nagybátyámhoz megyek egyelőre. Igaz, hogy ez nem sokkal visz előbbre a tervemben, de valahova mégis mennem kell, mert az út közepén csak nem ácsoroghatok, aztán majd megjön a többi is.
Nagybátyám nem volt nemesember, gondoltam magamban, hátha az ő számára is kiviaskodhatnék egy címert? Az lenne aztán igazi virtus.
Szívesen fogadott az öregúr, s noha gyanúperrel élt odaérkezésem oka felett, mégiscsak egypár nap múlva kezdett faggatni, hogy miért nem vagyok az iskolában.
Elhatároztam, hogy mindent bevallok neki. Hátha pénzt, lovat és kardot ad az útra?
– Szeretnék négyszemközt beszélni Lajos bácsival.
Ünnepélyes pillanatnak látszott ez előttem.
Bevezetett a félreeső szobájába, s leültetett vele szemben egy zsöllyeszékre:
– Mondd el a bajodat, fiacskám, egész nyíltan.
Szemeim felragyogtak, arcom kigyúlt mialatt elbeszéltem neki mindent-mindent, a bántalmakat, melyeket kiálltam a bika címerű Perthyektől és a medve címerű Szepsyektől, s az olthatatlan vágyat, mely új címer keresésre ösztökélt, mert én gyűlölöm a kecskénket és készebb vagyok meghalni, mintsem…
Nagybátyám összeráncolt homlokkal haragosan közbevágott:
– Csitt. Elhallgatsz mindjárt.
Azután kikiáltott a nyitott ablakon át az udvaron ácsorgó kocsisra:
– Fogj be rögtön a könnyű kocsiba.
Majd ismét felém fordítá okos bozontos fejét.
– Te pedig siess, búcsúzz el a nénédtől, mert egy pillanatod sincs, viszlek vissza, betyár, a gimnáziumba.
Meghökkenve lapultam meg a karszék szögletében, próbáltam valamit hebegni, de nem engedett szóhoz jutni:
– Csitt. Egy szót sem ilyen bolondériákról. Az ilyeneket verd ki a fejedből édes fiam, ha ember akarsz lenni.
Végignézett tetőtől talpig s elkomorodva, mélabúsan folytatta:
– Mert bizonyára mondom nektek, hogy valamennyi állatotok egyforma. A bika olyan, mint a medve, a medve olyan, mint a kecske. Arra valamennyien egyformán jók, hogy mindenestül megegyenek benneteket.
*
Régen elfelejtettem ez egyszerű szavakat: nem gondoltam volna én azt akkor, hogy milyen magvasak.
És csak most jutottak sok, sok év után eszembe, amint odahaza járva (ahol már én sem vagyok különben odahaza) szemembe ötlött a düledezett Szepsy-kastély és az elhagyatott Perthy-kúria… azaz ki tudja, kié most már.
A famíliák elszármaztak, tönkrementek. A címerek le vannak vakarva a homlokzatokról.
A bika, a medve és a kecske is eltűntek, miután előbb megették a gazdáikat mindenestül.
És mégis bizonyos fájó szeretettel gondolhatok csak vissza e gonosz ragadozó állatokra.
