A NŐ REGÉNYE • 1877 (29. kötet)
A NŐ REGÉNYE •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Rajz
Elvitték, asszony lett, levették a pártát gyönyörű fejéről, s azzal a pártával levették a mennybolt mosolygó kékségét, elvették az élet minden édességét, elcserélték lelke verőfényét korom éjszakával. Elváltozott minden.
Átkozott a kocsi, amelybe beültek, átkozott a négy ló, amely tovavitte, száradjon el a fű, mely annak az útnak (az ő szép útjoknak) széleit fölverte.
Szegény Kirner Klári, mennyire szerette a derék Érdy Dezsőt, s mégis odaerőszakolták a szülei Kamuty Ferenchez.
Persze, mert gazdag volt. Klári is gazdag volt, Kamuty Ferenc is: összeillettek hát. Hogy a szív mit érez, merő ostobaság az; nem a XIX-ik századba való bolondos dolog az.
Klárit tehát elvitték szépen falujából, hol annyi boldog pásztorórát töltött Dezsővel, valahova Felső-Magyarországba, a Kamuty birtokára menyecskének.
Hányszor esküdött szerelmet Dezsőnek, hányszor mondta, hogy csak a halál, vagy az ő mennyasszonya lehet. A szíve repedne meg, ha valaha elszakítanák Dezsőjétől.
De bizony azért mégsem repedt meg annak az ő szíve. Piros, életvidor menyecske lett, mint a parancsolat. Táncolt, mulatott, nevetett. Csupán nehány napig változott volt át lelke verőfénye éjszakává. Ami nagyon természetes is, mert hiszen az éjszaka is csak arra való, hogy virrulat következzék utána.
Érdy Dezső szemébe vágta kalapját és azt mondta.
Szívtelen nő: nem tud érezni.
Aztán még többször okoskodott ilyenformán:
Fény, gazdagság, ragyogás az eleme a nőnek. Nincs egyéb szentség előtte. Hitét, becsületét, szerelmét, mindenét feláldozza érte. Klári is a vagyonáért lett a Kamuty neje. Hiúság, valóban hiúság a te neved, asszony!
És egyszer csak olyan idők jöttek, mikor az emberek egy napon úgy feküdtek le, mint gazdag emberek, s másnap koldusnak ébredtek fel. A Krach villámai csapkodtak mindenfelé.
Kamutyék minden vagyonukat elvesztették. Nem maradt meg nekik csak a rajtuk való.
A fényes ősi kastélyból ki kellett költözködniök. Ide jöttek lakni Budapestre egy szűk hónapos szobába, hol csak egy asztal, két szék és egy ágy volt az összes bútorzat.
A fény odalett, megsemmisült, de azért Klárinak megint nem repedt meg a szíve. Mégis csak olyan életvidor piros menyecske volt, mint azelőtt.
Érdy Dezső azt mondta erre.
Elfásult könnyelmű nő ki nem is gondolkozik.
A szűk szoba később még szűkebb lett. A szegénységnek új osztályosa támadt. A hónapos szoba bútorzata megszaporodott egy bölcsővel.
Klárinak gyermeke, kis leánykája született. Erzsike lett a neve.
Szerették, dédelgették, mint egy darab aranyat. Izmosodott, nőtt is mintegy harmadfél évig. Akkor azonban meghalt.
Szép aranyhajú angyalka volt, nagy kék szemekkel, gömbölyű karocskákkal, átlátszó bőrű rózsaszín lábacskákkal.
Szokása volt korán reggel feküdni át mama és papa közé; dadogott ilyenkor bolondos, csókolnivaló dolgokat.
Járni is tudott, futkosni is, sírni, csak nagy ritkán sírt.
Himlőben halt el. Fekete himlő e rózsás arcokon!
Mikor kiterítették a feketével elfátyolozott szobába, melyet sírvirág, homály, a franciscet illata, s két szegényes faggyúgyertya fénye oly szomorúvá tett s oly szívrázó hangulattal, úgyszólván titkos ünnepélyes szent zenével töltött el az anya egész nyugodtan járt fel s alá halottja körül.
Hol-hol a ravatal fejéhez hajolt, omló fürtei befedték a kis halott arcát, az örök lezárt szemeket, a sima, oly végtelenül nyugodt s mégis bűvös álomregékkel beírt hideg homlokot
Megcsókolta. Csönd volt. Csak egy vén óra ketyegett. Megcsókolta ismét, azután nyugodtan elfordult és a padlóra nézett hosszan mereven
Majd lábujjhegyen az udvarra nyíló ablakhoz tipegett, és cirádákat rajzolt arra. Ki tudja, mit jelenthettek azok a görbe-girbe vonalak? A kétségbeesés írását nem bírja megolvasni senki, csak az, aki diktálja ott fenn az égben!
Eközben megjő a férj. Sápadt, egész valójából kikelt alak, megtört fényű szemekkel, roskatag termettel.
Meglepetve nézi nejét. Milyen erős ez a Klára! Félig megnyugtatja, félig megdöbbenti, hogy olyan nyugalommal viseli a csapást.
Feküdjünk le, Klára. Késő van.
Igen, igen suttogja Klára lágyan , Eszti már alszik.
Lenyugodnak.
De az anya nem alszik Mikor minden lecsöndesül, kisuhan ágyából, egy kést vesz elő az asztalfiából, s a kis halotthoz lopózik.
Melle zihál, szeme vadul forog s a kést a gyönyörű halottba vágja. Szétmarcangolja s kitépi melléből az eldobogott szivet.
Majd fölkacag
Hahaha! Nézd csak ezt a szivet, édes férjem. Ezt nem adom a halálnak. Ezt nem temetik el, hahaha! Ebből én palotát építek magamnak.
És a szivet magasra tartva kezében, vígan ugrándozik szanaszét a szobában.
A halálra rémült férj átérti a valót, s gyöngéden vigasztalja:
Igen, igen, palotát építünk belőle: holnap bele foglak vezetni.
És el is vezeti másnap abba a szomorú, csendes palotába a Lipótmezőn.
