A NAGY EMBERBARÁT (Egy kis elmefuttatás a jótékonyságról) • 1885 (36. kötet)
A NAGY EMBERBARÁT
(Egy kis elmefuttatás a jótékonyságról) •
1885
(36. kötet)
(Egy kis elmefuttatás a jótékonyságról) •
1885
(36. kötet)
Isten ellen való vétek, hogy a nemes céhek megszűntek. Mennyi elbeszélésnek való anyag termett ott!
Azt mondják az urak, hogy nem voltak jók.
Úgy? Hát akkor minek csináltak most magoknak céheket az ügyvéd urak, a közjegyző és a kaszinós gróf urak? Minek kapkodják el a szegény mesteremberektől, ami nem jó?
De iszen nagyon szép világ volt az, amikor még remeket csinált a legény, mikor még az atyamester volt a negyedik személy a király után. A palatinuson, az alispánon és szolgabírón kívül meg nem előzte rangban más élő ember. De el sem lehet azt mondani, mennyi lélekemelő volt abban! Milyen tisztelet nyilvánul az idősek iránt, teszem azt, a lévai céh alapszabályaiban, melyek szerint tartoznak a fiatalok józanok maradni, hogy az öregeket hazavezethessék. Hát nem szép intézkedés ez? Egyszerű, és mégis bölcs, mert a józanságot mozdította elő a fiataloknál.
De mi lett a mesteremberekből, mióta kioldozták őket a céhekből? Szétestek, alászálltak…
Úgy állunk, kérem alássan, hogy szinte szégyenkezem novellát írni a hősömről, aki csak egyszerű szabómester. Habozva rágom a tollat. Megírjam-e, ne írjam-e meg? Lehetséges-e az, hogy egy szabóval olyasmi történjék, amit érdemes volna kinyomatni.
Ha még legalább csizmadia lenne, mert a csizmadia félig-meddig politikai egyéniségnek van bevéve; de mi egy szabó? Pária, az egész világ köszörűköve, akin a nyelvét élesíti. Hiába írom én ki Dákos Mihály uramról, hogy köpcös, izmos egyéniség vala. El sem olvassák, mindenki azt hiszi, nyápic és cingár volt, vasalót hordott a zsebében, hogy a szél el ne fújhassa. Esküt tehetek a sűrű körszakállára, azért oda képzelik neki a ritka kecskeszakállt. Az is haszontalan erőlködés tőlem, hogy ezüstgombos mándliban mutatom be őkelmét, mert önök erőnek erejével valami tarka kaputba öltöztetik. Pedig hát furcsa, aki annyi ezüstgombos mándlit varrt másoknak, miért ne csinálhatott volna egyet magának? De önök el vannak fogulva a szabók iránt! Az egész emberiség üldözi őket.
Én melléjök állok, s csak azért is elmondom a Dákos uram történetét, azaz hogy a vinnyei erdőét, azaz hogy a nagyságos Demethey Lőrinc kurátor úrét.
Egyébiránt akárkié, mégiscsak Dákos Mihályon kezdődik, aki fiatal korában csinos legény létére nemeslányt vett feleségül a vinnyei kurta nemesek közül, a Csathó Veronikát.
A nagyralátó família természetesen bosszankodott. Mit ér a kutyabőr, ha immár egy »kecske« lészen közöttük, aki megfertőzteti! Volt mit szenvednie otthon a szegény fiatal menyecskének. Sövények és falak mögül kiabálták utána csúfondárosan a Csathó hadak: »mek-mek!«
Ez a mek-mek elüldözte őket otthonról, de bár sorra telepedtek le a körülfekvő városkákban, egyikben sem bírtak gyökeret verni. A mestersége rosszul ment, pedig kitűnően értette. Se neve nem volt, se tőkéje. Azonfelül a kollégák sem szenvedhették a kevélysége, meg a »tekintetes felesége« miatt.
Ha barátságosan kérdezték, mikor az ablaknál pipázgatott: »mit csinál Dákos uram?«, dölyfös modorban felelte:
– Mit csinálnék egyebet? Várom a feleségem jussát.
(Addig ugyan szépen felkophatik az állad – morogták aztán az ilyen kifizetett kérdezősködők.)
De ha a büszkesége sok kellemetlenségbe keverte is, egyszersmind ez vágta ki minden bajából.
A dolog úgy történt, hogy egy nap, amint künn ácsorgott az udvaron (alkalmasint a jusst várva), éppen az alacsony viskó mellett ment el a megyefőnök, s egy futó tekintetet vetve a cégtáblára, megszólítá Dákos uramat.
– Maga ugye, amolyan foltozó szabó? Tud maga zsírpecséteket kivenni?
Dákosnak a fejébe tódult a vér a sértődéstől, s tompán hörögte:
– Ki tudom venni, igenis.
– No, akkor délután elküldöm a szalonruhámat.
Mikor délután csakugyan megjött a ruha, Dákos uram izgatottan sétált fel s alá szegényes szobácskájában sokáig, míg végre egy merész elhatározással megfogta a villogó ollót, s ahol pecsét volt a szöveten, azt szépen kinyírta onnan, s azzal gondosan összehajtogatván az öltönydarabokat, ahogy illett, fölvitte hóna alatt a megyeházba.
Csak a komornyik volt otthon.
– A méltóságos úr ruháit hoztam haza. Kivettem belőlük a zsírfoltokat.
Képzelhetni, milyen dühös lett a megyefőnök, mikor a tallérnyi lékeket meglátta a finom fekete posztón. »Ez az ember vagy őrült, vagy gazember, be kell csukni. «
Negyvennyolc órára bezárták, de a szerencséje meg volt állapítva. Gyorsan híre terjedt az esetnek, mindenki Dákosról beszélt, mindenki szeretett volna egy kabátot vagy egy öltözet ruhát bírni, amit Dákos varrt. Egyszóval Dákos divatba jött, a bús magyarok (mert ebben az időben voltak a legbúsabbak) elözönlötték megrendelésekkel. Egy félév múlva már boltja volt a főpiacon és nagy műhelye, melyben tíz legény dolgozott éjjel-nappal.
Egypár év alatt derekasan megszedte magát, a nemes atyafiakkal is kibékült, s mikor most nemrég meghalt az öreg Csathó, egészen őrájok bízta a jusst.
S azok bizony nem nagyon erőltették meg magokat Dákosné miatt. Hadd legyen a »kecskéé« a vinnyei erdő! Úgyis a kecskéknek való az!
Dákos uram rá nem ért elmenni az osztályhoz. Csikorgó hideg volt, farsang ideje, sok megrendelés a nyakán. Verona pedig betegeskedett.
– Majd elmegyek tavaszkor – mondá ismerőseinek –, mikor az erdő új ruhát vált. Akkor nézem meg a nemesi birtokomat!
A városban élénk benyomást tett az örökség híre, egymást érte a sok szerencsekívánat, még Demethey Lőrinc úr is megszólította Dákos uramat.
– Hallom, valami erdőt örökölt?
– Igenis, nagyságos uram, a vinnyei erdőt kaptam az osztálynál.
– Jó helyen fekszik? – kérdé a nagy ember nyájasan.
– Gondolom – felelte Dákos, kidüllesztett mellel. – Volt esze a Csathóknak a honfoglaláskor, hogy a legjobb helyet válasszák ki.
Ennyi volt, nem több, ami szót ekkor váltottak.
Mondanom sem kell, hogy mihelyt a tavasz megjött, fölkerekedett Dákos uram, sőt meghítt egy kiránduló társaságot is az erdő megtekintésére. Három szekérrel szedelőzködtek fel, s két hátikosár kalácsot és hideg pecsenyét vittek ki magukkal.
Ott volt Bátyi István csizmadia a feleségével, a hórihorgas Kásztony Endre, aki a Dákosék kalászszín hajú leányzója, Eszter körül legyeskedett (a bőjt óta jegyben jártak), továbbá a Hupka és Kásztony famíliák. Olyan erdő-felszentelés lesz ott ma, mint a pinty.
Magasan járt a nap tányérja, mire a vinnyei erdőséghez döcögtek, mely hosszan és szélesen zárta el láthatárt. Dombok, völgyek és sziklás hegytömegek sűrűn váltakoztak, de az erdő sehol meg nem szakadt. Minden be volt nőve hatalmas tölgyekkel és fenyőfákkal. Balról az uradalmi erdők, jobbról a kisebb családok erdőrészei. Ezer madár dala csattogott, s méla zúgás hangzott a titokzatos öblökből és sűrűségekből.
– Most már nem messze lehetünk a magunkétól – biztatta magát Dákos uram. – Majd csak útba igazít valaki.
Jött is nemsokára egy erdőkerülő puskával a vállán.
– Hej, földi – szólítá meg. – Melyik itt a Dákos-féle erdő? Merre van az útja? Mi?
– Nincs itt Dákos-féle erdő sehol!
– Ej, hát mondjuk, hogy a Csathó-féle erdőség.
– A Csathó-féle? – szólt amaz mosolyogva. – Csak tán nem oda akarnak menni az urak?
– De bizony, odamegyünk.
– No, azt már szeretném látni.
Felmutatott kezével a legmagasabb, legmeredekebb hegyoldalra; a nyaka dagadt meg az embernek, amíg oda fölnézett.
– Az ott a Csathóék része! Attól a szürke sziklától kezdve a cikcakos hasadékig!
Dákos uram elsápadt, meg elvörösödött.
– Hogyan lehet oda fölmenni? – kérdé zavartan.
– Sehogy. Emberemlékezet óta egyszer voltak ott emberek, kik fákat vágtak, s leeresztegették a hegyről, de azokból is csak kettő jutott haza élve. Nem jár a Csathó-részben más, csak a csipogó madár.
– Megcsaltak, kijátszottak – hörögte Dákos megsemmisülve. – Nem tehetek semmit ellenök, aláírtam az osztálylevelet.
Dákosné ríva fakadt, Dákos uram pedig egy hosszú, de bús pillantást vetett a családi fák felé, melyek nem fölfelé de oldalvást nőttek bele a levegőbe.
Azok is olyan szomorúan integettek neki, mintha tudnák, hogy az övéi, de nem találkozhatnak vele.
Dákos uram elérzékenyült, s szemrehányásokat tett nekik a lelkében:
…Szamarak, cudarok, hiszen a ti károtok az, hogy oldalvást nőttetek. Más becsületes fának legalább megvan az a gyönyörűsége, hogy az elsárgult levelei aláperegnek őszkor, s ott enyésznek el alatta, a talaját hízlalva, de a ti leveleitek alápotyognak a hegyháton szikláról sziklára.
– Sose lágyuljon úgy el, komámuram – vigasztalta Bátyi, a csizmadia –, ahogy van, úgy van. No bizony! Nem valami nagy szerencsétlenség! Azért az étvágy megmaradt, hála istennek. Hiszen nem kötjük mi magunkat egészen ahhoz, hogy éppen a kegyelmed erdejében fogyasszuk el a holmit…
– Ni a szikla, a szikla! – kiáltá e percben a kalászhajú Eszter.
Mindenki fölnézett, s látni lehetett, amint nagy robajjal, csattogva gurul alá egy szikladarab, cserjéket összetaposva, útban eső fákat széthasítva vagy derékba törve.
Kásztony Endre a sikítozó Eszter elé állt.
– Csak az én holttestemen keresztül l
Ami gallyat, cserjét a guruló kő előtalált, letörte, összezúzta, s magával sodorva hömpölygette lefelé.
– Isten csodája! – ordított fel a babonás Hupkáné. – A gazda nem mehet fel az erdőhöz, hát az erdő jön le a gazdához!
A szikladarab elcsörtetett messze tőlük még alábbra, egész a völgybe, hol már sok száz ilyen kő fehérlett a hímes réten, a gallyak közül azonban egy egészen oda csapódott a Dákos uram lábához.
– Nosza kocsisok! – mondá keserű humorral. – Bokrétázzátok fel a lovakat zöld gallyal, a Dákosék nemesi erdejéből. Vigyük haza, ami haza vihető.
Biz itt nem igen volt más hátra, mint megenni, meginni hosszú orral, amit hoztak, aztán estefelé szépen visszahajtani a városba.
A lakosok, akik a zöld gallyas lovak után ítéltek, irigykedve kiabálták át egymásnak az utcaajtókból:
– Itt jön a kincses szabó az uradalmából. Lám, lám, mekkora szerencséje van némely embernek!
De bezzeg az irigység epéje be nagy kacagásban olvadt föl másnap. Bátyiné, Hupkáné már korán reggel beszaladgálták a várost: milyen csúfság, milyen szégyen! Oh, én édes Krisztusom, szent bárányom, de sokért nem állottam volna ki! Nincs ott lelkem erdő annyi sem, mint a tenyerem. Azaz hogy van, de odafent a felhők között. Az annyi, mintha nem volna. Elindultunk nagy garral, hogy így lesz, hogy úgy lesz. Jó, hogy a szeme ki nem égett annak a szerencsétlen Dákosnak! Így van az, aki a nemesi szoknyákba kapaszkodik! Uccu, kecske, megkaptad a domíniumot, ugorj utána!
Az egész város harsogott a kacajtól, egy tavaly elcsapott legényük gúnyverseket komponált ez eseményre, s betanította az utcai suhancokat. Azok az imposztorok napestig énekelgették a Dákosék ablakai alatt:
Elment Dákos Vinnyére
A nemesi erdőbe.
De mert nem volt szárnya
Hazajött, visszatért
A világ csúfjára.
A nemesi erdőbe.
De mert nem volt szárnya
Hazajött, visszatért
A világ csúfjára.
A vers nem volt jó, de ezért soha még poétai termék úgy meg nem ríkatott élő lelket, mint ez a »tekintetes« asszonyt.
Elájult vagy háromszor, s azután is hangos jajveszékeléssel tört-zúzott mindent, virágcserepet, findzsát, köcsögöt, amihez ért. Maga a mester pedig bezárkozótt rettenetes kevélységével a szobájába, és úgy tombolt ott, mint egy megdühödött bika.
Hanem volt is elég ok. Hát még azután mindennap!
Kásztonyék visszaküldték Eszternek a jegygyűrűt fiok nevében. S még ez sem volt elég. A nagy örökség hírére a télen beválasztották mindenféle bizottságokba, a mesterlegények temetkezési egylete pedig Dákosnét kérte fel zászlóanyának, most aztán, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el a nagy tisztelet. Dákost kihagyták a tűzoltó-választmányból, s a mesterlegények között párt alakult, hogy inkább nem kell zászló sem, csak Dákosné ne legyen zászlóanya!
De tudjuk, honnan fúj a szél. Ne éljem meg a holnapi napot, ha nem a sánta Maricsek szabó szítja a botrányokat kenyéririgységből. Miket nem gondol ki az istentelen! Most is egy aláírási ívvel jár házról házra vállalkozókat keresni egy vasárnapi kirándulásra a Dákosék nemesi erdejébe… Rossz féreg az ember, már eddig is hetven aláíró akadt!
Hetekig tartott a hajsza. A szegény ember egészen tönkrement, lesoványodott ezalatt. Utoljára is arra határozta magát, hogy lemond a vinnyei jussról a rokonok javára.
Azok visszafeleltek gorombán, hogy köszönik szépen, de nem kérnek belőle. Eb fizessen adót a levegő-égtől!
E szégyenteljes napokban ki sem mozdult otthonról. Mit keressen már ő ezentúl künn a világban a vigyorgó tekintetek és kaján arcok között? A régi barátok mind elhagyták, még a megrendelők is kezdtek átcsapni a diadalmas Maricsekhez.
De a gondviselés nem alszik, örökké mozog kezében a láthatatlan ecset, mellyel a halandók sorsát festi. S ha neki úgy tetszik, odacsap a fekete színek fölé egy fehér csíkot, egy derengő sugarat.
Képzeljék, mi történt? Demethey Lőrinc, az evangélikus egyházak újonnan választott kurátora, a nemeslelkű emberbarát, egy nap meglátogatta Dákosékat, s ezekkel a szavakkal köszöntött be:
– Találja ki, barátom, miért jöttem?
A szabó ámult-bámult, s zavartan motyogott a nagy szerencséről, s hogy miben lehet alázatos szolgálatjára.
– Szeretném megvenni azt az erdőt.
Vörös lett, mint a karmazsin, hogy talán gúnyolódik Demethey.
– Megvenni? – kérdé tétova hangon a tekintetét fürkészve, hogy talán megzavarodott elméjében.
– Nos igen – ismétlé nyugodt hangon. – Meg akarom venni az erdőrészét. Adok érte ezer forintot.
– Ezeret! – kiáltá Dákos meglepetve, s élénken terjesztette ki a kezét, hogy belecsapja a vevőébe, de a lelkiismerete visszarántotta. – Hiszen nem ér ez még száz krajcárt sem!
– Ne törődjön vele, nekem szükségem van rá.
– Lehetetlen onnan, kérem, behozni nemhogy egy öl fát, de még egy szilánkot is.
– Éppen azért találom alkalmasnak.
(Éppen azért?… Itt már megállt a Dákos esze. Hogy hát mégiscsak meg van bolondulva!)
– Legalább tessék előbb megnézni, könyörgöm, a fekvését.
– Megnéztem már. Nagyon jól fekszik.
(Jól ám az ördögöknek, ha szánkázni akarnak onnan.)
– Adja vagy nem adja? – türelmetlenkedék az egyházak kurátora.
– Szeretném odaadni… tekintettel arra, hogy nagy kolonc! Isten látja lelkemet… de megintelen tekintettel a dolog mineműségére, nem merem odaadni… mert a becsület is valami… az úgy vagyon, kérem alássan. Azért hát célirányos leszen, ha én is meggondolom, és a nagyságos úr is alszik rá egyet.
Az alku, bár még nem lett meg, nagy gyorsasággal szivárgott ki a közönségbe, s egyszerre kezdett ismét följebb szállni a Dákos uram auktoritása. Teringette, Demethey veszi meg az erdejét! Ezer forinton! Az is pénz. A juss, mégis csak juss. De hát mi szándéka lehet vele, hogy megveszi?
Dákos valami észbeli hibát sejtett (de nem merte kimondani, majd kisül az magától), hanem a helyi pletyka más nyomon járt. Mindenfélét beszéltek: pásztorfiúk kőszenet találtak volna a vinnyei hegyben, Gál Jóska, a mézeskalácsos, azt a hírt terjesztette, hogy üvegkészítésre bizonyult be alkalmasnak a hegy agyagja. (Ugyan korán nevettek kegyelmetek Dákos Mihály uramon! )
Ezenközben még az is szóba került, mintha bizonyos lenne már a fűrészmalom, amit egy angol fog felállítani a hegyháton. De iszen jó előre jár a Demethey Lőrinc esze!
A régi jóakarók és barátok nagy hirtelenséggel szállingóztak vissza, Kásztonyék is újra elkérték a gyűrűt, Hupkáné megint ott volt sülve-főve, s mindenki tömte őket jó tanáccsal:
»Oda ne adják, komám, annyiért azt az erdőt! Nagy oka van annak, ha Demethey szemet vet rá!« »El ne pocsékold, sógor!« inték más oldalról. Különösen Kásztonyék szőttek rózsás álmokat: »Az ördög nem alszik, nász uram, ki tudja, mit akar; a föld gyomra nem korog, ki tudja, mit rejteget. «
Utoljára maga Dákos is képzelődni kezdett, kivált mert Demethey váltig sürgette a döntő választ.
– Nagyságos uram – mondá, amint egyszer ismét négyszemközt tárgyaltak –, bevallom őszintén, ami a lelkemen vagyon.
– Éppen ezt akarnám.
– Az emberek telebeszélik a fejemet, meg a feleségemét mindenfélével. Kőszénről, fűrészmalomról fecsegnek. Úgyhogy már hiszem is, meg nem is.
– Halljuk, Dákos uram?
– Abba állapodtam meg magammal, hogy tekintettel arra...
– Ne beszéljen olyan országgyűlési stílusban.
– Már én csak így tudok, kérem alássan… Hogy tekintettel arra, ha én nem árulok zsákbamacskát, hát én sem engedhetem az eladott macskámat zsákba tenni.
– Hogy érti azt?
– Úgy, könyörgöm, hogy én addig nem adom az erdőt, míg nem tudom, mire lészen használandó.
Demethey meggondolkozott egy darabig, azután bizalmasan fogta meg a Dákos vállát.
– Jól van – szólt, apró szemeit behunyva –, maga őszinte volt hozzám, én is őszinte leszek, de aztán magunk közt maradjon a szó, mert nem szeretném…
– Mintha a sírban lenne – vágott közbe a becsületes arcú szabó.
Demethey körülnézett, ha nem hallgatódzik-e valaki.
– Lássa, maga nem tudja mit tesz az: nemeskeblű emberbarátnak lenni.
– Oh, tudom én azt méltányolni – mondá a szabó ájtatosan emelve rá szemeit.
– Aki egyszer ebbe esik, benne van menthetetlenül. Király őfelsége rendjelet adott jótékony adakozásaimért, most meg kurátor lettem, mert istápja vagyok az iskoláknak és templomoknak. Az egész ország bőkezű adakozónak ösmer. Mindenki hozzám fordul, mindenki tőlem vár segélyt.
Dákos uram a fejével biccentett, hogy úgy van, s jelentőségteljesen nézett fel az égre.
– A lapok tele vannak a nevemmel. De ennek úgy is kell lennie, mert ha az ember minduntalan nem adakozik, elfelejtik, hogy valamikor adakozott.
(Bizony ez is úgy van! – bólintott emez jóváhagyón.)
– Eddig csak megvoltam, de ezentúl meggyűlik a bajom az eklézsiákkal; tudom megrohannak, ha templomot építenek, vagy ha a helységet a tűz elpusztítja. Hát emiatt… érti-e már Dákos uram?
– Igenis, nem értem, kérem alássan.
– Emiatt kell nekem a vinnyei erdő – folytatá cinikus mosollyal. – Épületfát ajándékozni belőle a szegény leégett falvaknak és épülő templomoknak.
A szabó fejében most kezdett csak derengni némi világosság.
– Aha! Ohó! – makogta mint az ébredező.
– Hát áll az alku, mi?
– Hajlandó vagyok – felelte a szabómester ünnepélyes méltósággal.
– Kerek egyezer forintért?
– Igenis – mondá csípősen –, tekintettel a jótékony célra.
…És így lett a vinnyei erdő ezentúl a nagy emberbaráté, kinek áldásos nevét mindennap olvassuk az újságokban.
