A KRUSEVICAI ÜTKÖZET • 1885 (36. kötet)
A KRUSEVICAI ÜTKÖZET •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Abból az időből jegyeztem fel az annálék számára ezt az esetet, mikor a szép Zagorjéban mérges gerillaharcok folytak a Balkán lakói közt.
Török, bosnyák egymást irtotta, pedig milyen szépen meglaktak együtt azelőtt! Az isten a megmondhatója, mire való volt piros vérrel csepegtetni be a szürke sziklákat a zagorjei fennsíkon?
Vagy hogy talán az isten se tudja, csak a királyok.
Hanem mulatságnak bizony elég mulatság!
Azokban a bolond nagy országokban egy ember csinálja a dolgokat: a generalisszimusz. Az intézi, ki mit tegyen, merre menjen, hova álljon. S az is csak a mappáján mozgatja a haditesteket. A nagy országokban ennek az egynek még talán passzió a háború, a többinek a legcudarabb időtöltés, hanem a szép Zagorjében minden ember a maga szakállára verekedhet: ha megverik, senki sem állítja haditanács elé. Neki fáj az, ha megverik, ha pedig ő ver meg valakit, hát annak a másiknak fáj. Mi köze ahhoz még egy harmadiknak?
Ilyen háborút szeretnek a hercegovcok. De ilyen is volt az.
A derék daliás Stevó Pásics összeszedett negyven markos legényt, s mikor otthon a ház körül elvégezték a dolgaikat, minden kedden este felszedelőzködtek egy csapatban ellenséget keresni. Valóságos jour fix-ek voltak ezek. Keddtől szombatig viaskodtak, s akik életben maradtak addig, szombaton megint hazatértek összecsókolni az asszonyt meg a gyerekeket s elvégezni a férfimunkát a legközelebbi kedd estéig.
Egy szerda reggelén túl a krusevicai hegydombon, ahol annyi a szikla, mint réteken a hangyazsombék, egy körülbelül negyven-ötven főnyi csapatra bukkantak a Stevó Pácsis emberei. No, ez a szerda jól kezdődik.
Messziről meg lehetett ösmerni a csapat vezérét, a marcona arcú, magas termetű Tahir Ozmanbegovicsot. Ez volna a világon a legnagyobb vitéz, ha még buzogánnyal verekednének. De az a gonosz ólomdarabka nem respektálja a férfierőt. Valami nyápic ember találhatta azt ki, nem az erősek.
Amint meglátták egymást, az volt a legelső dolog, hogy mindenik ellője egyszer a puskáját, s aztán ki-ki állást foglaljon valami szikla mögött. Mert hát úgy szép a háború, ha nem nagyon ártalmas az emberi egészségnek.
Szikla bőven jutott töröknek és bosnyáknak egyaránt (mert több szikla van Zagorjében, mint ember). Innen lövöldöztek aztán egymásra egész kényelmesen, azazhogy csak lövöldöztek volna, ha lenne kire, mert ha valamennyi a szikla mögött állt, s csak a puskacsövét nyújtotta ki vagy felül, vagy oldalt, hát bizony csak a sziklákat lehetett volna meglövöldözni, azoknak pedig nem árt.
– Gyertek elő, pogányok! – kiabálta a bosnyákság, s az echó és a szél vitte a kiáltásaikat bömbölve. – Ne bújjatok el gyáván, ha férfiak vagytok!
De a törökök is ugyanezt harsogták vissza mindenféle csúfondáros kifejezésekben.
– Szakadjanak rátok azok a bomlott kövek, hitetlen kutyák! Bezzeg nagy vitézek volnátok, ha a puskát magát lehetne elküldeni, hogy lövöldözzön. Hát ugye, nem mertek előjönni a sziklák mögül?
Hanem iszen kiabálhattak a megrekedésig, se a törökök, se a bosnyákok közül nem hagyta el a maga biztos várát egyik sem, legfeljebb a fejét dugta ki egy szempillanatra némelyik hogy szétnézzen a néptelen tájék felett, ahol csak a nagy kőtömegek meredeztek hallgatagon. Érdekesek azok most, mert mindenik mögött ott van meglapulva egy-egy katona, de valamennyi a szikla túlsó oldalán.
Az ördög látott ilyen pozíciót!
Ez így tartott körülbelül délig. Délben elunta magát Stevó Pásics, és azt a propozíciót kiáltotta át a törököknek:
– Nem volna-e jobb a nyílt csata?!
A törökök megnyitották erre egymás közt a konferenciát, ami úgy, ment hogy Hasszán Csengics átordította az Ozmanbegovics egy-egy megjegyzését Ibrahim Svrelyugának, Ibrahim tovább adta a tulsó sziklához Omár Kovacsevicsnek, Omár Kovacsevics rekedt ember lévén, valahogy nagy nehezen elhörögte a hegyszakadékban fekvő Jován Hasszanovicsnak (annak volt ott a legkényelmesebb).
Egy óra eltelt bele, míg a vezér szava eljutott mindenikhez. Hát még az, amit aztán ezek feleltek? Hát még az, amit az megint visszafelelt. Ez volt az igazi tágkörű értekezlet.
De végre is csak az az eredmény lett, hogy nem botondok nyílt csatára kelni. Egyenlő erő ellen nem tanácsos. Hanem a legjobb mód lesz a kiéheztetés. Aki hamarább megéhezik, majd előjön, s ha előjön, könnyű lelőni, ha pedig elő nem jön, ott hal meg a szikla mögött éhen. Legalább nem kell neki külön sírkövet hozatni Kalinovikból.
A kiéheztetés eszméje megtetszett a bosnyákoknak is. Hiszen volt még holmi a tarisznyájukban!
– Jól van – mennydörögte hadi üzenet alakjában Stevó Pásics –, koplaljunk!
És azontúl elkezdtek éhezni.
Csütörtök délben azonban már mindnyájának száraz lett a gégéje, és korgott a hasa. Az pedig nagy baj. Mert a hazáért könnyű verekedni, édes meghalni, de éhezni a hazáért, az már egy kicsit nehéz.
A törökök unták meg előbb, s most már ők proponálták a nyílt csatát.
Pásics tanácskozott az embereivel, de azok arra a közmegállapodásra jutottak, hogy ők inkább meghalnak, de nem verekesznek éhen. Egyszóval tagadó válasz ment Ozmanbegovicsnak.
Hát itt bizony nem volt más teendő, mint megint várni. – Mindenik rész tartotta magát egész csütörtök estéig, amikoron is nagy záporcső kerekedék, az ég csatornái megnyiladozván. Cudar egy idő volt, Pásics megvakarta a fejét dühösen, s átszólt tompa, fáradt hangon:
– Hallod-e, Ozmanbegovics, he! Csináljunk már valami okosat.
Erre megint elkezdett a két vezér purparlézni.
– Tudod, legjobb lenne – Ozmanbegovics –, ha fegyverszünetet csinálnánk.
– Edd meg! Hiszen már eleget szünetel a fegyverünk.
– De én csak egy félórai szünetet értek.
– Egy félórait? Hüm, hogy érted azt, Ozmanbegovics?
– Találd ki, Stevó Pásics.
– Mit csinálnánk a szünet alatt? Verekedésre gondolsz?
– Hát te mire gondolsz, Stevó?
– Találd ki, Ozmanbegovics.
– Én már tudom, de te mondd ki.
– Nem én. Egyen meg engem a kutya, ha kimondom.
– De megteszed?
– Egyen meg a kutya, ha meg nem teszem.
– No jól van, Stevó. Ha te restelled, hát kimondom most már én: úgy értjük a félórai fegyverszünetet, hogy a félóra alatt ti bántatlanul mehettek jobbra, amerre akartok…
– Ti pedig balra – kiáltá Stevó.
– Úgy, úgy – hagyta rá a török vezér. – Hiszen nincs benne semmi.
– Persze, persze – toldotta ki Pásics Stevó –, hiszen úgyis találkozunk még valamikor.
A maga sziklája közül az egyik is, a másik is kinyújtotta a jobb karját, megadván egymásnak a parolát a levegőben, és azután egy puskalövés nélkül, víg énekléssel oszlottak el az esti szürkületben.
Ilyen kedélyesen ért véget a krusevicai ütközet, anno 1877.
