A »FŐPOSTAMESTER« • 1886 (38. kötet)
A »FŐPOSTAMESTER« •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Erdélyben az öreg Macskássy Péter viselte a főpostamesteri címet utoljára. Olyanforma hivatal volt ez az erdélyi dietákon, mint most a visontai Kovách Lászlóé. A főpostamester volt az úr az épületben, gondoskodott a rendeletek, levelek továbbításáról. Annál jegyezték be a szolgákat és hítták főpostamesternek.
Előkelő cím volt, s előkelő úr viselte; a Macskássy család a főurakhoz tartozott Erdélyben.
Mikor az 1848-i minisztériumot kinevezték, egyszer csak levelet kap Macskássy Péter a gróf Széchenyi István aláírásával, amelynek tartalma körülbelül a következő volt:
»Az ön becses közreműködésére nagy szükségünk van. A haza kívánja fontos szolgálatait. Jöjjön azonnal Pestre, és úgy intézkedjék, hogy a lakását is mielőbb állandóan áttehesse.«
Nagy szenzációt csinált a levél egész Erdélyben. Még akkor nagy dolog volt egy miniszter. Soha elevenet itt még nem láttak. Vajon hogy nézhet az ki? (Most már tudják báró Kemény Gábor óta. )
Hát még a Macskássy barátai, jóakarói és irigyei hogy fölpaprikázódnak egyszerre. Istenem, milyen szerencséje van némely embernek! Ez a Macskássy is most milyen országos nagy méltóságra jut fel...
Maga az öreg Macskássy peckesebben járt a szokottnál, zsebében a levéllel. Új díszruhát varratott, aranyra, a kardját kirakatta boglárokkal. Négy álló hétig készült az útra, hogy illő pompával mehessen. A tekintélye bezzeg legott fölszállt. Eklézsiák, céhek és hatóságok járultanak eléje búcsút venni ékes szavakban, hogy maradjon meg ezután is kegyes patrónusok.
Macskássy uram mindent megígért, s érzékeny búcsú után elutazott Pestre, elmerengve a hosszú, fárasztó úton, hogy hát mégiscsak nagyon szép az, ha az emberben olyan kiváló tehetségek is vannak.
Hogy mik ezek a kiváló tehetségek, arról ő sohasem gondolkozott, de kell hogy legyenek, ha egy Széchenyi mondja. Alighogy Pestre ért, beszállt a »Palatinus«-ba, magyarba csapta magát, felkötötte a fringiát, és sietett beállítani Széchenyihez.
– Hivatni méltóztatott. Én Macskássy Péter vagyok.
– Jól van – felelte Széchenyi szokott nyers kurtaságával –, menjen most haza a szállására, és egy hét múlva hozzon fel nekem egy memorandumot a magyarországi postaügy rendezéséről.
– Én, kérem alássan? – kérdé Macskássy csodálkozva:
– Igen, igen.
– De kegyelmes uram…
– Semmi de. A közügy az első. Nem engedek semmi kifogásokat. Minden ember azt teszi, amit tud. Én magam is megélhetnék hanyatt fekve, mégis dolgoztam.
– De kegyelmes uram…
– Egy szó ellenvetést nem tűrök. Egy hét múlva elvárom a memorandumot.
S ezzel a nagy Széchenyi hátat fordított Macskássynak, anélkül hogy azt szóhoz engedte volna jutni.
Macskássy uram búsan, megszegett fejjel ballagott le a lépcsőkön, mert ő, még ha karóba húzzák, sem tudott volna memorandumot csinálni a postaügyről, mikor ő tulajdonképpen még soha postát nem is látott, de még levelet is most először kapott postán Széchenyitől. Azelőtt mindig lovász hozta, csatlós vitte. De ha postát látott volna is, memorandumot akkor sem írhatna, mert a nevén kívül egyebet még sohasem írt életében.
Hanem azért annyira imponált neki Széchenyi gróf, hogy egy héttel előbb nem mert hozzá menni, akkor is csak nagy szepegve nyitott be:
– No, hát elhozta a memorandumot?
– Nem biz én, kérem alássan!
– És miért nem? – förmedt rá haragosan a közlekedésügyi miniszter.
– Mert nem írtam meg.
– És miért nem írta meg?
– Mert fogalmam sincs a postához.
– Micsoda? Hát nem volt ön főpostamester?
– De bizony az voltam tizenkilenc esztendeig.
– Hát akkor? – riadt rá a gróf.
– Hát kérem, úgy áll a dolog, hogy csak híttak annak.
– És miért hítták annak? – kérdé a gróf gyanakodva, hogy tán őrülttel van dolga.
Macskássy vállat vont:
– Én azt nem tudhatom, mért híttak úgy, mert én soha postát nem láttam.
Végre nagy sokára ki bírták sütni ketten, hogy ez egy tituláris hivatal volt a dietánál.
A gróf nagy méregbe jött:
– No, most a bolondját jártuk. Az ördög vigye el az önök erdélyi titulusait. Én abban a hitben voltam, hogy ön szakember, s az országos postaügyet akartam önre bízni.
– Hát már most? – kérdé Macskássy uram.
– Hát már most, sajnálom, visszautazhat Erdélybe.
Macskássy uram nagyot rántott a mentéjén, és megköszörülte a torkát.
– De már az lehetetlen, kérem alássan.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy Erdélybe most már vissza nem mehetek valami nagy méltóság nélkül.
Széchenyi elmosolyodott:
– Ugyan miért?
– Hát azért, kérem, mert egész Erdély várja már, mind olvasta a levelet, hogy mehessek én most haza szégyenszemre, üres kézzel?
– Ez nem argumentum, ez egyszerű hiúság, az pedig betegség.
– Ha betegség, kegyelmes uram, akkor azt okvetlenül meg kell gyógyítani, mert olyan betegség, hogy én belehalok.
– Erre nekem nincs szerem. Hanem tudja mit, menjen el, barátom, Kossuthhoz. Az ebben nagy specialista.
Macskássy uram elment aztán Kossuthhoz is, Szemeréhez is, de csak mégis hivatal nélkül érkezett vissza Erdélybe.
Szegény öregúr egész holta napjáig sínylette ezt a kázust, pedig ha vár még egy-két évtizedig – most már meglenne a kvalifikációja minden állásra.
