A BURECZKY-PÖR EPILÓGJA • 1886 (38. kötet)
A BURECZKY-PÖR EPILÓGJA •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Az volt az óriási per! Állott pedig kétszázhuszonnyolc felperesből és egy alperesből. Ez a kétszázhuszonnyolc ember erősködött azzal az eggyel, és mégsem bírták leteperni, mert az alperes nagy úr volt, hatalmas dinasztia: gróf Korotnoky. A felperesek pedig egyszerű bocskoros nemesek, akik vagy egyenesen, vagy görbén, ti. oldalágon, a Bureczky de Burkosfalva nemzetségből sarjaztak.
A pör szubsztratuma csinos összeg volt alapjában, mintegy kétszázezer forint és járulékai, igen, de kétszázhuszonnyolc részre felosztva mégiscsak csekélységet tett ki egy-egy családtagnak a követelése. Hát még ott, ahol sok örökös közt oszlott fel egy ilyen kétszázhuszonnyolcad rész!
Régen vitték már a pert a Bureczkyek, egy-egy inspektort választva maguk közül, aki beszedte a költségeket a tagoktól és honorálta az ügyvédeket. Az ügyvédekből is egy egész csomó halt ki a pör mellől, mert mindig öreg ügyvédet választottak, akinek tekintélye és nagy tapasztalata van. S mire már az ember megszerzi a nagy tekintélyt – hamar aludni hívják oda, ahol örök juristitium van.
Folyt az már vagy száz esztendeig, végre is nevetséges lett a pör is, a Bureczky família is. Elég volt a Bureczky-pört említeni, hogy minden ember mosolyogjon. Ellenben a felperesek egyre szaporodtak és a költségeket kedvetlenebbül fizették.
Ejh, iszen amilyen szapora a felvidéken a Bureczky nemzetség, hát egy-két generáció múlva, ameddig még a pör eltarthat, ezerekre nőnek a felperesek s aztán tíz forint jut egy-egy családtagra, ha megnyerik.
Ugyan-ugyan, hagyjuk abba atyafiak!
Mi tűrés-tagadás, ebben a lehangoló stádiumban állott az ügy, mikor egy éppen olyan nagy dinasztia támadt, mint aminő gróf Korotnoky, aki szenvedélyes pergyűjtő volt. Báró Balácsynak nevezték. Alacsony, köpcös emberke volt, idomtalan nagy fejjel, feltűnő bozontos szemöldökkel és úgy állott a haja felfésülve, mint két szarv, amellyel mindenkit szeretett volna felöklelni.
De öklelt is. Mint már mondtam, szenvedélyes perlekedő volt. Roppant vagyona megengedte neki ezt a luxust. Olyan volt az előtte, mint a tarokk: az is kellemesen izgatta, ha vesztett, az is, ha nyert. Csakhogy ő pörökkel tarokkozott.
Egyszer az ügyvédjeivel összeszámította, hát éppen kilencvenkilenc pöre volt.
– Ejnye, kutya teremtette, kezdeni kellene még egyet, hogy száz legyen.
Gondolkozott, de nem bírt már találni semmiféle motívumot, semmiféle ellenséget. Se követelés, se becsületsértés nem jutott eszébe, se határvillongási téma. Mind ki volt már az merítve. Csak már valaki elszántana valahol a földjéből vagy valami violenciát követne el rajta. De tán aludttejet iszik az egész világ, olyan jámbor és meghunyászkodott.
»Már pedig annak a századik pörnek mégis meg kell lennie – gondolta magában. – Ha magamnak nem akad, hát veszek valahol egyet. S ha már veszek, az olyan pör lesz, hogy az egész királyi kúria megbámulja.«
El is kezdett puhatolózni a nemes báró, hogy nincs-e valahol valami eladó pör.
Valaki eszébe juttatta a Bureczky-pört.
A Bureczky-pör! Tyűh, azt én mindjárt megveszem. Az aztán pör! Száz esztendeje húzódik. No, ilyen pör még csakugyan nincs a gyűjteményemben. Egy avitikum, egy raritás! Már régen irigyeltem, megveszem, ha eladó.
Mint a ritkasággyűjtő mohón kapott utána. Legott levelet írt a Bureczky-család inspektorához, hogy ha a pör eladó, hajlandó volna megvenni, ha olcsón adják.
Az inspektor, nemes Bureczky Dániel (egy ósdi vérű, nagy fehérszakállas öregúr), gömbölyű kacskaringós betűkkel megírta, hogy igenis hajlandók eladni a pert igen jutányos áron.
A báró még aznap sürgönyözött:
»Mi az ára?«
A válasz megjött estefelé:
»Fontja egy császári arany.«
A báró beleegyezett és néhány hét múlva átvette a pört. Megmérték. Éppen nyolc mázsa volt és huszonkét font. Bureczky, az inspektor azonban a kétszázhuszonnyolc családtagtól kivett koncesszionális leveleket is meg akarta méretni: ezek is a pörhöz tartoznak, ezeknek a súlyát is meg kell fizetni, amire a báró roppant méregbe jött és külön perbe engedte magát vonatni amiatt a hét font miatt, amennyit a kétszázhuszonnyolc koncesszionális okmány kitett. De titokban persze nagyokat nevetett a markába, mert most már nem egy pert vett azon a pénzen, hanem kettőt. Jutányosabbá tette az üzletet.
És mint a következmény igazolta, néha a legnagyobb bolondságok is beütnek. A báró így okoskodott:
Az öreg ügyvédek nem érnek semmit, azok csak a rövid perekhez valók. A hosszú perhez fiatalember kell. A híres ügyvédek se érnek semmit, mert azoknak megvan a tekintélyük és éppen e tekintély miatt nem mernek soha valami bolondot cselekedni, pedig a bolondság is jó segítség néha a perben.
Kikeresett hát magának egy fiatal, hír nélküli ügyvédet, dr. Garaba Mihályt, arra bízta a Bureczky-pört.
Garaba Mihály fogta magát, nekidőlt a rettenetes tengeri kígyónak, informált, szaladgált, udvarolt a bírák feleségeinek és egy szép napon megnyerte a pört: a százesztendős Bureczky-pört.
– No, ez aztán ördöngős fickó! – mondá a báró táncolva örömében. – Ebből nagy embert kell csinálni!
Mindenekelőtt kocsira ült és elutazott a felvidékre, ahol a bocskoros Bureczkyek laknak, hogy lássa, ott legyen köztük, mikor a guta ütögeti őket. Ezt az élvezetét nem akarta elszalasztani.
De mihelyt hazaért, egy nagy lakomát rendezett a palotájában a lángeszű ügyvéd tiszteletére. Előkelő társaságot hítt össze: mágnásokat, bírákat, gazdag gyárosokat és az egész estély a Bureczky-pör és dr. Garaba Mihály dicsőségének volt szentelve. Garaba volt az ünnepély központja. A vacsora előtt megölelte, megcsókolta a báró, aztán egy e célra a szalonba készített tribünre kellett lépnie s rövid rezümében elmondani a pör történetét, amint keletkezett az első Bureczky agyában, egész az utolsó stádiumig.
Az estély igen fényesen sikerült (hiszen annak idejében, ha jól emlékszem, a Pesti Hírlap is írt róla) a pezsgő jó volt, az ételek fölségesek és általános irigylés, bámulás tárgyává emelte a fiatal ügyvédet.
Annál jobban elcsodálkozott a báró másnap, mikor az ügyvédtől (ki már hetek előtt megkapta fényes honoráriumát a Bureczky-pörért), egy új költségjegyzéket kap ilyen formán:
A tegnapi estélyen megjelenés40 frt
Szalonruha kopása5 frt
Rezümé a Bureczky-pörről 200 frt
Személyes előadás 50 frt
Fiáker oda-vissza 4 frt
Borravalók, kapupénz 3 frt 10 kr.
Összesen:302 frt 10 kr.
– Ez már mégiscsak hallatlan szemtelenség! – dühöngött a nábob. – Az ő tiszteletére adok egy estélyt s íme megfizetteti velem a megjelenést és az önmagának csinált reklámot. Jól van no… S ezzel benyúlt a tárcájába és átküldte a 302 frtot. Tiszteltetem a fiskális urat.
Mikor Garaba Mihály megkapta a pénzt, elhaloványodott ijedtében.
– Mi az ördög ez? A báró fizet!
Ez megdöbbentette. Mert ő tulajdonképp csak örömet akart szerezni a bárónak, hálából a tegnapi ünnepélyért, azon hitben, hogy majd megüzeni nagy kedélyesen: »Pörlünk, fiatal barátom«.
Ez a fordulat nem volt természetes. Aminthogy nem is maradt annyiban a dolog, mert még az nap estefelé egy rettenetes hosszú árjegyzéket hozott az inas a bárótól, melyben a tegnap kiszolgáltatott ételek, italok, szivarok s elégett milly gyertyák mind fel voltak számolva az ügyvéd részére. Summa summárum 500 frt.
Garaba a zsebébe nyúlt és kiszúrta az ötszáz forintot.
– Vigye kend, János: Tiszteltetem a méltóságos urat.
Ez a fordulat meg a bárót hökkentette meg.
– A fiskális ördöngős fickó! Annak valami okának kell lenni, hogy ezt a pénzt kifizette.
Aminthogy ez se maradt annyiban, mert egy nap citatoriumot kap a rendőrségtől a báró.
Szalad nagy kíváncsian, mi baj van.
– Nagy baj van – mondá a rendőrfőnök –, ön nem bír korcsmatartási engedéllyel.
– Hát korcsmáros vagyok én vagy mi? – förmed fel a báró méltatlankodva.
A rendőrfőnök benyúl az akták közé, és kiveszi a báró árjegyzékét az ételek és italokról.
– Hát ez mi? Ön tetten éretett és keményen meg fog bírságoltatni.
– Jól van – hörgé –, az egy zseni… az egy lángész, uram, az a kölyök… az az ügyvéd. Bonorum direktorrá teszem a gazembert! Mennyi az a bírság, hadd fizessem ki.
És ezzel ért véget a híres Buretzky-pör, melynek rezüméjét Garaba jószágigazgató úr azon a fényes estélyen elmondta. Én csak az epilógot fecsegtem el. Mert még az is hozzátartozott.
