ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 30.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 30.]
Jó, hogy bevezették azokat az ívlámpákat a tisztelt Házba! Mert a képviselő urak, akik a kora délelőtti órákban indultak el a parlamentbe, csak a késő éjjeli órákban jutottak oda. Legalább az üvegtető alatt olyan tökéletes volt a sötétség, akár a Maeterlinck szimbolista darabjaiban. És nagyon kapóra jött, hogy ama bizonyos esti ülés után még nem vitték el a hatalmas ívlámpákat. Mert most csak el kellett telefonozni a Ganz-gyárba:
– Kérünk világosságot!
S a Ganz-gyár jószívű. A Ganz-gyár megadja a világosságot. De Kubik Bélától, Marjay Pétertől, Visontai Somától ki várt világosságot? A parlament? Az ország? Csak Justh várt tőlük valamit, de ő se világosságot, csak beszédet, lehetőleg hosszút. S még ő is csak harmadrészben nem csalódott. Mert Kubik, sőt Marjay sem akart hosszan beszélni, ellenben Visontai Soma olyan sokáig bírta, hogy az elnök utoljára úgy tett, mint az olasz a nyúlós makarónival: – kettévágta. Így jutott a tisztelt Ház öt percnyi pihenőhöz a Visontai beszédének két része között. Persze ez a hivatalos pihenő volt, mert egyébként azalatt is elegen pihentek, kivált amikor a szünetet kérők lármájára Szilágyi Dezső azt jegyezte meg:
– Akinek öt perc kell, vegyen magának!
Ki állt volna ellent az ilyen barátságos nógatásnak?
…A folyosóra gyűlt minden izgalom és várakozás. Az emberek már tudták, hogy a miniszterelnök megérkezett Bécsből és azt is tudták, hogy Apponyi csak reá várt, mielőtt a Polónyi ismeretes kérdésére válaszolna. Most tehát száz és száz szem leste, mikor indul Bánffy a terembe. Hiszen addig úgysem történik semmi sem. A miniszterelnököt azonban nagyon elfoglalhatta valami, mert az idő már délre járt és még nem mozdult a miniszteri szobából. Pedig morogva, ágaskodva hánykolódott a folyosón a nyugtalan szélsőbal.
Egyszerre csak az üvegajtóba kiállott egy alak és harsányan hirdette:
– Siessetek… Apponyi beszél…
Egy lélek sem maradt a folyosón. Az egész nyugtalankodó áradat becsapott a terembe, ahol Apponyi már fölegyenesedve várt, hogy szavaival elsimítsa a tornyosodó hullámokat. És aztán beszélt. Elmondotta, hogy a Polónyi kérdésére nem felelhet egyébbel, mintha megismétli, amit december tizenhetedikén mondott. És megismételte. Élő szóval. Nem olyanformán, hogy a megfelelő passzust egyszerűen felolvasta volna. Pedig a szem mégiscsak hűségesebb, mint a memória. Hanem azért kimondotta, hogy most is csak első beszédében kifejtett véleményét reprodukálja. S íme a hatás ma egészen más volt. Ami akkor elragadta a jobbpártot, azon ma a szélsőbal lelkesedett és Bánffy helyett ma Polónyi mondotta, hogy egészében magáévá teszi az Apponyi álláspontját. Hát mi változott meg? A jobbpárt? A balpárt? Polónyi? Vagy az a bizonyos beszéd?
A szélsőbal nem sokat töprengett, hanem felosztotta a szerepeket. Az egyik rész azt kiáltotta:
– Éljen Apponyi!
A másik rész gúnyosan kiáltotta:
– Halljuk Bánffyt!
Mert tudnivaló, hogy Apponyi ma azt mondotta, hogy a jövő májustól kezdve a vámközösség ki van zárva s szélbalék módfelett kíváncsiskodtak, vajon ezt is magáévá teszi-e a miniszterelnök? Zúgva követelték, hogy Bánffy nyilatkozzék s azonközben nem vették észre, hogy Bánffy nincs is a teremben. (Milyen különös! Ha benn van, nem akarják észrevenni s aztán olyankor is hallani akarják, amikor távol van!)
Úgy ütötte el Szilágyi a dolgot, tréfával:
– Hogy mit kívánnak az urak, azt most már elmondották. S hogy mit mond a miniszterelnök, azt nyomban meghallhatják, mihelyt megjön.
Az első pillanatban nevettek. De ahogy kiözönlöttek a folyosóra, lassankint haragba futott a derültség s olyan zsongás-morgás áradt el, aminőre még alig volt példa. Csupa villamos battéria sétált ott, s ahogy kettő összeütközött, sercegve pattogtak ki a szikrák.
– Gyalázat… Ez a tiszta komédia… Megszökik a felelet elől…
Ezek voltak az ártatlanabb szikrák. Aztán jöttek a gyilkosabbak.
– Lehetetlenné kell tenni! Megcsalja Apponyit és megcsalja az országot! Ebből a csapdából nem fog kivergődni! Vigyázzon!
…Valahol egy ajtót nyithattak. Hah! Ez ő! És meghúzódva lesték, nem a miniszterelnök jön-e. De csak valami jeges áramlat csapott a folyosóra. Jönni senki sem jött. A másik pillanatban tehát még erősebben viharzott a folyosó. Valaki hírül hozta, hogy még a többség is fel van háborodva. (Kubinyi Géza gondolkozott egy kicsit hangosabban, mert az égő ívlámpák elhitették vele, hogy már ebéd után van. És Kubinyi Gézát ezért már felháborodott többségnek tették meg.) Annál buzgóbban háborgott most már a szélsőbal. Hiszen a többség (értsd: Kubinyi) is háborog!
– Zárt ülést kell kérni! – kiáltott fel Polónyi.
Akkor még ők maguk sem tudták, hogy mire való a zárt ülés. Valami kell, hát legyen zárt ülés. Végre is, hadd mozogjon egy kicsit az a karzati publikum is. Mert még baja esik, ha egy helyben kell ülnie, míg az obstrukció négy órát leőröl. Aztán meg jó is az a zárt ülés, mert abban az is beszélhet, aki már kivette a porcióját a beszédből. Az ív tehát hamarosan elkészült és Polónyi már vitte az elnökhöz.
A kezeit dörzsölve sompolygott vissza, ki a folyosóra – Tőrbe csaltam, hehe... Vagy hozzájárul az Apponyi nyilatkozatához s akkor öt perc múlva leszerelünk. Vagy nem nyilatkozik és akkor a felelősséget az ország előtt szépen átjátszottuk az ő vállaira. Hehehe…
És a folyosón, titokban vagy nyíltan még nagyon sok hehehe hessent el. De ekkor igazán megnyílt a miniszteri szoba ajtaja és egy kicsit pirosabban, de most is mosolyogva sietett át Bánffy a folyosón. Csitt! – hangzott valami sziszegés. És a miniszterelnök egy megnémult tábor sorfala közt haladhatott el. De a nyomában erősödve, a csatakiáltásig megnőve hömpölygött a nevetésből, fenyegetésből és szenvedélyességből egybeolvadt hanghullám. Az ember azt hihette volna, hogy elnyeli, mielőtt még a teremig ér. Pedig még csak odabenn várta az igazi vad koncert.
– Hoch! – horkant fel a szélsőbal.
A többség pedig tapsokkal kísérte a maga engesztelő dalát:
– Éljen! Éljen Bánffy!
A miniszterelnök egy kis izgatottsággal helyezkedett el a piros bársonyszékben. (Jó volna ilyenkor, ha rózsákkal volna kibélelve!) Körülnézett, amit máskor sohasem tesz, az egész karzaton. Jó isten, mennyi szem tapad hozzá! Férfiak, asszonyok, édes babaleányok: most mind érzett egy kis politikai lázat. Még tán a virágos lánykalapok alatt is csak egy gondolat motoszkált ebben a pillanatban: – vajon egészen megeszik-e ezt a szegény minisztert? (Visontai beszélt, ráértek ilyenre gondolni.)
De most már Visontai is végzett. És Bánffy fölemelkedett.
– Hohó! A zárt ülés jön! – kezdte kiáltani a szélsőbal. És Szilágyi Dezső (– ki fejti meg, miért? –) nem akarta észrevenni, hogy a miniszterelnök felszólalása fölöslegessé teheti az egész zárt ülést; nem akart a szabályokra emlékezni, hogy a miniszterek bármikor beszélhetnek; csak csöngetett és aztán elrendelte a zárt ülést. A karzatokból tehát lassan kifelé áradt a közönség, de menőben még látta, hogy a többség most is háborog és a háborgó többség most nem Kubinyi Géza. Egy kicsit többen voltak. De éppen olyan hangosan háborogtak, mint az imént Kubinyi Géza. És nem is nagyon akadt, aki őket csitítgassa.
Ilyenformán a zárt ülés azzal az izgalommal kezdődött, amellyel végződni akart s azzal a tudattal végződött, amivel kezdődhetett volna, hogy fölösleges volt. Mert ez csakhamar kitűnt és Bánffy Dezső már nyílt ülésben nyilatkozhatott vajon minő álláspontra helyezkedik az Apponyi mai kijelentésével szemben. Ez a nyilatkozat meglehetősen rövid volt és ha Polónyi csapdának nevezte a szituációt, bizony ő is elismerte, hogy csapdából még nem bújtak ki olyan játszva, mint ma Bánffy Dezső.
Csak ilyenformát mondott:
– Nem hallottam, mit mondott ma Apponyi. De saját állítása szerint csak azt ismételte meg, amit első beszédében mondott. Minthogy pedig az első beszédre nézve már kijelentettem, hogy helyeslem, most sem mondhatok egyebet.
Így szólt a miniszterelnök. S a szélsőbal? Az első pillanatban meg volt rökönyödve. Csak az ajkait mozgatta, mintha azt suttogná: kibújt! Aztán tehetetlen haraggal dúlt és toporzékolt. Pedig mi történt? Apponyi ismételte a beszédét és Bánffy helyeselte először is, másodszor is. Hát mi van ezen toporzékolni való? Hiszen ha Apponyi mind a két esetben ugyanazt mondotta, akkor Bánffy másodszor nem tehetett mást, mint amit először tett. Ellenben az inkább csodálatos, hogy az ellenzék ugyanarra a beszédre december tizenhetedikén azt mondja: Hoch!, december huszonkilencedikén pedig; Éljen! Nem azt mutatja itt a hangulat tükre, hogy abban a beszédben valami megváltozott? Talán nem is a szó, de legalább a magyarázat?
Az embernek eszébe jutnak a velencei dózse szavai:
– Hajóimmal támogatom a magyarok királyát, Lajost. Ígérem és megtartom!
(Megtartja az ígéretét, mondták a magyarok és tapsoltak.)
– Hajóimmal támogatom a magyarok királyát, Lajost. Ígérem és megtartom! – ismételte a dózse.
(Megtartja a hajókat, de nem az ígéretét, gondolták a velenceiek és ők is tapsoltak.)
Pedig a dózse egy bötűt se változtatott beszédéből az ismétlésnél. És a dózse szavai világosak is voltak, míg az Apponyi második felszólalása csak azért vált szükségessé, mert Polónyi nem találta eléggé világosnak az elsőt. Hát nem csúszhatott mégis valamivel több az ismétlésbe? Csak annyi, amennyivel a Hoch-ból Éljen-t lehet varázsolni? Talán nem Bánffy, úgy mondta, nem is hiszi. De akkor mért magyarosította meg magát december huszonkilencedikére a december tizenhetediki Hoch?
Az ember nem is hinné, hogy a Haberhauer-Halmos példája hol nem hódít…
