»KIZÁRÓLAG«
»KIZÁRÓLAG«
A helységnevek magyarosításáról szóló törvényjavaslatnál, mely a Ház pihenési rendjének némi megszakítását fogja képezni, legközelebb a Ház azon részéről várhatók felszólalások, ahol mély csöndesség borong évek óta. Szász atyánkfiainak igen zokon esik, hogy az édes hangzású Hermannstadt és az ódon zománcú Kronstadt, meg a többi kedves helyeik ezentúl kizárólag magyar nevet fognak viselni.
Az egyéni kegyelet bizonyára igen tiszteletreméltó, az ember ragaszkodhatik megszokott söröspoharához, a hálósapkájához, a születési hely nevéhez – de a kegyeletnél is erősebb dolog a jog. S végre is a magyar államnak joga van hozzá, hogy legalább külsőleg ki legyen fejezve mindenütt, ahol neki tetszik, az ő szupremációja, az ő egyénisége, az ő szokása: ha ő Brassónak akarja nevezni Kronstadtot, hát akkor az Brassó és nem Kronstadt, punktum – erről nem lehet vita.
Annál meglepőbb tehát, hogy Brassóban úgy kezelik a kérdést, mint egy horribilis sérelmet, és olyan agresszív modorban, hogy a helynevekkel együtt elvesztik híres jelzőjüket – a »circumspectust« is.
Mert ha circumspectusok volnának, beláthatnák, hogy metódust kell változtatniok.
Az ő metódusuk a legegyszerűbb volt és már régóta szuperál. Különben ismeri ezt a metódust mindenki. Ők, a nagy »kisegítők«, akik mindig a piacon állnak és lesik, hogy mikor van és hol van szorultság és mekkora ez a szorultság. A kormányok az utóbbi időkben igen sokszor rászorultak voks dolgában a szászokra. A szászok ilyenkor elkezdtek dörmögni, nyüzsgölődni, mindenféle vágyak és kívánságok keletkezének szíveikben – a kormányok pedig respektálták a keblükbe írottakat, mivelhogy kénytelenek voltak vele.
A politika kelletlen kenyér, de a szászok úgy tudták azt vinni, hogy nekik mindég kalács volt és csak annyiban rontotta az idegeiket, hogy néha jobb alkut csináltak, néha rosszabbat.
Azaz későn vették észre, hogy jobbat is csinálhattak volna. És összes keserűségeik ilyen motívumokból származtak.
De most változott a szituáció. Csak ők nem veszik észre. És a helynevek magyarosításáról szóló javaslat tárgyalása küszöbén a régi metódus szerint egy fenyegető kirohanást rendeztek Brassóban. Csaptak lármát, nyelveket öltögettek, öklöt mutattak, szenvedélyes feliratokat komponáltak és instrukciókat adtak a képviselőiknek, hogy igyekezzenek visszavonatni a javaslatot, vagy lépjenek ki a szabadelvű pártból. Hát lépjenek ki!
Egyetlen arc se fog elsápadni erre a hírre a magyar kabinetben. Két jelenlevő országgyűlési képviselő, a különben szelíd Schmidt Károly és Hinez Ernő nyomban bejelentették, hogy kilépnek. S a barcasági kerület részéről megindult agitáció hevesen hömpölyög odább a lapjaikban és a többi szász kerületekben. Szóval, saját külön cseheink vannak ez idő szerint – akik kóstolóba egy kis fészkelődést csinálnak, hogy itthon is legyen.
De, tisztelt szász urak, egy kicsit tekintetbe kellett volna önöknek venniök, hogy extrawurstokat nem mindig lehet csinálni; ha el nem hagyja önöket a circum-spectusság, szép kéréssel még talán ki is lehetett volna vinni, hogy némi záros határideig, két-három évig, tekintettel a kereskedelmi forgalomra, hogy eltévesztések ne történjenek a helynév gyors változtatása miatt, talán koncedálta volna a belügyminiszter, hogy a régi helynevek is használhatók legyenek zárjelben, természetesen a megszűnés napjának megjelölésével – de ilyen Fönnhangon való agresszív föllépés után nem számíthatnak semmire – mert bármily csekély koncesszió a kormány teljes meghátrálását jelentené.
Magok a szász képviselők, akik, mint halljuk, eddig is több konferenciát tartottak, bár teles konferenciákat nemigen lehetett (mert sok képviselő távol van), szelídebb húrokat pengetnek, mint az otthoni zöldszászok; egyrészt mert érzik, hogy a nap nem süt most olyan derülten, mint mikor a kormány többsége szerényebb méretű, másrészt mert ravaszabbak, mint az otthoni zöldszászok.
Ők megelégszenek néhány jelentéktelen módosítással. Ők jó emberek. Barátjai a magyar állameszmének. Ők még a magyarosításnak sem ellenzői, csak egy szót, egyetlen pici ártatlan szót nem akarnak a törvényben. Tessék kitörülni az 5. §-ból a »kizárólag« szót és mindjárt szent a béke.
Persze. Nem is olyan nagyon rosszul gondolták ezt ki. Az 5-ik §. azt mondja, hogy mindenféle hivatalos iraton és nyilvános okmányon, könyvben, tankönyvben kizárólag a megállapított magyar nevet lehet használni.
Hát a »kizárólag« szócskát akarják csak kihagyni? Oh, de kedvesek! A többi maradhat. Hadd magyarosítson a kormány, gondolják, de ne kelljen neki szót fogadni. Barátjai vagyunk a magyar állameszmének, de ne engedjük sehol kidomborodni.
Hát ez igen szép dolog a szászoktól. Konstatáljuk, hogy van bennük lelemény (nem közönséges mértékben), de igen-igen kérjük, hogy a »kizárólag« szócskát is szíveskedjenek csak bent hagyni.
Mert ha nem hagyják jó kedvükből, akaratuk ellen fog benne maradni.
