A FÖLÖSLEGES LELKEK
A FÖLÖSLEGES LELKEK
Somlóvásárhelyen Meszlényi Pál néppárti és Bamberger Béla dr. kormánypárti álltak egymással szemben. A harc heves volt és ahogy mondani szokták, mind a két részre bizonytalan. A választási napon is egyre hullámzottak a sanszok, hol Meszlényi volt felül voksok dolgában, hol Bamberger. Szóval érdekes választás volt, mely mindvégig kellemesen csiklandozta a somlyóvásárhelyi kedélyeket. Szavaztak, egyre szavaztak, s a differencia alig volt jelentékeny. A jó isten tudja, hova fog eldőlni.
Végre kitűzték a zárórát is. Ilyenkor hág az érdeklődés a legmagasabb fokra. A zárórát kitűzték, s a voksok már csak egyenkint lassan kezdtek csepegni ide-oda, ide-oda.
A számarány Meszlényinek kedvezett: egy szavazattal többségben volt.
– Hajrá, kortesek, fussatok! Még a halottakat is behozzátok!
Sápadt galoppinek hozták meg a hírt a Bamberger hadiszállására, hogy áll a dolog percről percre.
Lihegve jött a hírnök:
– Megfogtuk a Klempa szűrszabót, már csak három a kisebbségünk.
Más hírnök jő:
– Végünk van, Meszlényiek két beteg embert vittek dunyhákban leszavazni; már öt a többségük.
A sápadt jelölt búsan kiáltja:
– Egy országot hat szavazatért!
S ím, ebben a kétségbeesett pillanatban megjelenik egy kék mándlis ember, aki azt mondja súgva:
– Nem vennének az urak voksokat?
– Dehogynem – kiált föl a Bamberger-párti főintéző. – Mennyi van?
– Harminc darab.
Harminc darab! Hisz az valóságos kincs. Az maga a mandátum. A jelölt majdnem a nyakába borult az ismeretlen mándlis embernek örömében.
– Mi a voksok ára? – kérdé mohón.
– Biz azok drágák – felelte a mándlis ember –, mivelhogy most őkigyelmék döntik el a dolgot.
– Mibe kerülnek?
– Tizenötezer forintba.
A szabadelvű generálstáb elkezdett tanácskozni. Hát borsos szavazatok, az igaz, tizenötezer forint sok pénz, minden szavazatra ötszáz forint esik, alkudni kell egy kicsit, de ha nem enged az eladó, hát mégis meg kell őket venni. Csak azt kell előbb konstatálni, hogy jó voksok-e, nem szavaztak-e még le, s van valóban szavazati joguk, mert az efféle emberekkel szemben nem lehet eléggé óvakodni.
– Hol vannak azok a szavazatok?
– Itt a Turiék pajtájában.
– Lehet velök beszélni?
– Természetesen – mondja a mándlis ember –, egytől egyig jó voks, tessék elhozni a lajstromokat, hogy meggyőződjenek az urak. Igaz portékáról van szó. Megkívánom, ami dukál, de különben akkurátus ember vagyok, aki adok a becsületre.
Bamberger emberei utánajártak a harminc léleknek, megvizsgálták a lajstromok után és miután mind a harminc szavazat jónak bizonyult, megadták nekik a tizenötezer forintot és ezzel most már a markukba nevettek:
– Mienk a győzelem!
És most minden olvasó azt hihetné, hogy Bamberger lett a képviselő.
Ohó! Lassan csak. Nézzük csak meg előbb a másik tanyát is.
Az ellenfél törzskaránál más tervek főltek ez nap.
Meszlényiéknek száz emberük volt tartalékban, akiket a záróra utánra hagytak.
Miután azonban a záróra többségben érte őket, ekképpen okoskodának:
»Most már a győzelmünk teljesen biztos. Már ezekkel a meglevő szavazatokkal is biztos lenne. De hát még a száz tartalék szavazattal. Az ördögbe is, mire való nekünk ez a száz szavazat? Ami fölösleges, az fölösleges. Tudjátok mit, urak, szakítsunk ki belőlük harminc lelket és adjuk el őket Bambergnek.«
Tetszett a pompás terv az istenfélő táborban. Egészséges idea pénzhez jutni. Végre is száz tartalék-ember benne van tízezer forintjukba, ha mármost tizenötezerért eladnak belőlük harmincat, mindössze ötezer forint lesz a polgári haszon, s ennyit ez az idea testvérek között is megér.
S így lőn, hogy külön kiszakítottak harminc lelket, s a titokzatos mándlis ember elment őket megkínálni a Bamberger-féle főhadiszállásra.
És még csak azt se lehet mondani, hogy megcsalta Bambergeréket. Mert a harminc eladott voks becsületesen hullt le az urnába a szabadelvű jelöltre.
Megjegyzendő, hogy ebben a történetben mindenki jól járt; jól jártak Meszlényiék a 15.000 forinttal, jól járt a mándlis ember, aki megmaradt akkurátusnak és végül jól járt Bamberger is, aki ezek folytán takarosabb, szemrevalóbb kisebbséggel bukott meg.
