VÁSÁR AZ OPERAHÁZBAN
VÁSÁR AZ OPERAHÁZBAN
Vajon álmodta-e volna valaha Cartouche, Franciaország legregényesebb és az egész világ legelegánsabb rablója, amikor az ő szeretetreméltó alakja is elhomályosodik a fosztogatás terén, mert még sokkal kedvesebb rablókat szül a divat?
Hátha még azt tudta volna, hogy az áldozatok magoktól fognak elmenni a rablók barlangjába, frakkot húzva, fehér nyakkendőt kötve és fiákert hozatva, hogy vigye őket oda?
Bizony, nem álmodta volna meg ezeket Cartouche – mert hát a barlangja válogatja. Nem sötét rengeteg közepén van ez, mint a régiek voltak, hanem a barlang ezúttal az Operaház fényes terme, földíszítve sátrakkal, virágokkal, gobelin szőnyegekkel, és nem is egy nagy tűznél sütkéreznek a rablók, mint a népmesékben, hanem mosolyognak, sürögnek-forognak, enyelegnek, s nem is marcona alakok, aminőknek a rablókat képzeljük, s aminőktől félünk, hanem szép, előkelő asszonyok, kisasszonyok, aminőkben gyönyörködünk.
S azután micsoda kellemes modorban veszik el a pénzünket! »Vegyen tőlem egy szivart!« »Nem iszik egy pohár pezsgőt?« Egy ezüst csengésű hang kérdi ezt. (Ej, hogyne innám!)
Az ezeregyéjszaka meséinek fantázia-szülte paradicsomát mutatta az operaházi nagy bazár, melyet márc. 27-én és 28-án rendeztek előkelő hölgyeink az alföldi ínségesek javára. Jobban is illik ez nekik, mint a korteskedés a főrendi tárgyalások irányára. Ámbátor nekik talán még az is jól áll – csakhogy nem csinálhatják olyan graciózus jelmezekben, mint a vásárt.
*
Valóban, a magyar hölgyekben megvan a hazafias lendület, s ahol a szűkölködőkön segíteni kell, ott egyszerre megszűnik minden osztályválaszfal, s legott együtt találjuk a comtesse-eket és polgárkisasszonyokat, amint szép fehér kezecskéikkel a gyámolításra sietnek. A végén nem is olyan nagy teher az, a szép fehér kezecske megbírja, s még esetleg gazdája is akadhat (ti. a fehér kezecskének) ezen a kedves vásáron.
Talán az is hozzájárul, hogy nem mulasztanak el szép hölgyeink egyetlen alkalmat sem a mulatva segítésben. S fájdalom, más részt a mi szegény országunk se fösvény az alkalmak megadásában. Majd minden évben van valami szerencsétlenség. Csak a címeik mások. Egyszer a víz pusztít, egyszer a tűz. Máskor az anyaföld haragszik meg egyes vidékekre, és nem hoz termést. Bizony a sok éhező emberen mindig ezeknek a szépasszonyoknak kell segíteni. Teszik is szívesen. Egyletekké alakulnak. Volt már »Segítség«, »Jó szív«, »Felebarát«, már a nevekből is kifogynak, de a jóakaratból soha kifogyni nem tudnak. Nagy dicsőség ez a mi asszonyainkra.
*
Élénk, mozgalmas kép tárul a szem elé. A különböző jelmezek ragyogó tarkasága elbűvölő hatást tesz a kápráztató fényözönben. Néhányat bemutatunk képeinken is (akiknek fényképeit fényképészeinktől megszerezhettük), de mi ez a valósághoz képest.
Szem nem győzte nézni, a toll még kevésbé vállalkozhatik a hű leírásra. Szinte kedvet érzünk évelődni az olvasóval a következő logikai felállítással:
Vagy látták önök a vásárt, és akkor fölösleges elolvasni e cikket, mert mi is csak láttuk, nekünk is csak két szemünk van. Vagy nem látták, és akkor kár elrontani az igazi képet valamely bágyadt leírással.
Mindjárt a bejáratnál két virágos sátor volt. »Tessék virágot venni!« Volt ott mindenféle kigondolható virág, piros rózsa, fehér rózsa, szőke leány, barna. A virágok igen drágák voltak, a virágárusnők igen kellemesek. A virágárusnői sátorba miniszternék is jutottak, akik különösen a képviselőkre tartottak nagy hajtóvadászatot. (Szegény mamelukok, nemcsak a minisztereknek kell engedelmeskedniök.) Frakkjaik gomblyuka nem sokáig maradt üresen. (A kegyelmes asszonyok fürgébben csinálják az effélét, mint báró Jósika Samu.)
Az asszonyok poétikus növényei, a rózsák, szegfűk után jött a férfiak poétikus növénye, a nikotin. Gróf Szapáry Gézáné uralkodott egy szivarsátorban, mellette bűbájos török odaliszkok. (Bizony, sokkal többet értek, mint a vörös fezű, festett bácsi, akit a köznapi trafikcégtáblákon látunk ősidők óta csibukozni.)
Aztán a tombola árudák következtek, hol egy koronáért lehetett egy tombolajegyet venni. »Hallatlan olcsóság!« Volt cukrászda, hideg büfé, takaros csaplárosnékkal. Egy sarokban mindenféle apró tárgyakat árultak, roppant kereskedői talentummal. Hja, persze. Hisz itt volt a kereskedelmi miniszterné, Dániel Ernőné, aki minden jótékony mozgalomban legelöl van, s ő öntött üzleti szellemet szép társnőibe is. Hogy hány percentre dolgoztak, Isten a megmondhatója.
Tíz óra felé jöttek a legtöbben, mikorra már a színházak is kiöntötték a maguk közönségét, s akkor valóságosan beállt a vásári zsongás, jövés-menés, bizonyos diszkrét enyhítésben. A zűrzavarból legtöbbször a következő mondatok bontakoztak ki:
– Ah, vegyen tőlem valamit, kedves báró! (Egy kedveskedő, fülbemászó hang.)
– Köszönöm, drága grófné, már volt részem. (Elutasító bariton hang.)
– Kegyetek, grófnők, kitűnően értenek a dolgukhoz, bárcsak én is ily áron tudnám eladni a búzámat.
– Nem veszed észre, kegyelmes uram, hogy a gazdag kereskedők nincsenek itt. A Lipótváros majdnem hiányzik. Pedig az nagy baj, nagy baj…
– Nagyon természetes, haragszanak rátok, mert leszavaztátok a recepciót. Akkor nem kellettek; most, mikor kellenének, ők nem jönnek.
Hogy a közönség ne távozhassék gyorsan, gondoskodtak egyéb marasztaló dolgokról is, ilyen volt a »Kremonai hegedüs« előadása a színésziskola növendékeivel, ami igen tetszett. Jó ötlet volt a Linek műterme is a vendéglő szomszédságában. A gyors kezű piktor rögtön papírra vetette kinek-kinek az ábrázatját. És az se került többe egy koronánál.
Az előkelő fővárosi közönség majdnem egészen megtöltötte a termet, s folyton jöttek új és új tömegek, tábornokok, grófok, képviselők, miniszterek. Ez utóbbiak távoztukban (körülbelül éjfélkor) mind azon panaszkodtak, hogy átlépték büdzséjük kereteit – ami nekik már megszokott frázis. Nem azért mondom, hogy az »utóbbiak«, mintha az előbbiek is nem panaszkodtak volna, csakhogy nem ebben a sablonban.
Kellett is panaszkodniok, mert a hölgyek, akik éjfél felé kezdték az áruikat becsomagolni (nem sok maradt nekik), igen megelégedett, mosolygós képpel dörzsölgették jótékony kezecskéiket, mint a kereskedők szokták, ha jó vásárt csinálnak.
