HOL A TÖK KÉTSZEM?
HOL A TÖK KÉTSZEM?
Pitvar-e, szoba-e, ahol ez a jelenet történik, a jó isten tudná, de hogy nem Magyarországon van, azt könnyű kitalálni. Nyilván a zöld Stájer a színhelye, s meglehet, ha Árpád még egy óráig továbbmegy (de már ki lehetett fáradva), valósággal Magyarországon állhatna a takaros paraszt házikó, melynek belsejébe vezet a piktor. Nagyon a határon lehet így is, mert a leányzónak – el ne mozduljak erről a székről, ha nem igaz – jó magyar arca van.
Hanem persze, ha Magyarországon volna, egész másképp volna.
Nem kanalak lógnának a falon, hanem tányérok, nem a kutya volna a menyecske ölében, hanem a kisfia. (A magyar nép ugatásra neveli a kutyát, nem becézgetésre.) Azután az ökrök se nézhetnének be olyan familiárisan, mint valami kíváncsi nénikék. Coki az ökörnek minálunk! Még a Lukács evangélista tekintélyén is ront, hogy egy ólálkodó ökröt festenek mögéje, nem hogy ablakot építsen a magyar ember a szarvas jószágnak, amin az belenézhet a levesestáljába.
És, ami fő az egészben, a furfangos Wastl – akit vitéz Sebestyénnek neveznénk emitt – alkalmasint nem mutogatna kunsztokat, mert bár Wastl és Sebestyén együtt feküdtek, úgy lehet, a soktornyú Majlandban, az obsit előtti időkben, mégis míg vitéz Sebestyén honfitársunk újságban soha napvilágot nem látott csatákat vívott, császárok és generálisok fejeit vagdalta (közbül egy kilenc mázsás békáét is), amiknek elbeszélésével hátborzongató bámulatba ejtené Erzsók nénémasszonyt, a Zsuzsó leányt, az özvegy menyecskét, a Klárit, meg a veres mellényére kevély porontyát, a Pista gyereket; addig a furfangos Wastl valami kóklertól leste el a majlandi kocsmákban a kártya-kunsztokat, s voltaképpen ugyanazt cselekszi (csakhogy más alakban), amit Sebestyén vitéz tenne, ámulatba ejti önnön csudálatos ügyességével Fra Kátit (Frau Kati), a viruló Lénit, a legszebb leányt a faluban, meg az érdekes özvegyet, a Hankát. A Hanzi gyereket majd elfelejtettem – pedig csak a Hanzinál akad egy közös vonás: az a kis ostor a kezében.
De ahogy van, úgy van, az isten teremtménye a stájer is, s nem feje lágyára esett fickó Wastl se. Látszik, nem hiába viselte a császári mondúrt, sokat látott, tapasztalt, sokat tud.
S míg kondignációs pipájából vígan ereszti a füstöt, egy professzor fontoskodásával adja elő a művészetét:
– Ide figyeljen, Fra Káti! Ide nézzen! De jól idenézzen és gondoljon magának egy kártyát! Megvan? Mi?
– Megvan.
Egyet villan a Wastl tíz ujja, mintha csak árnyék suhanna el a szem előtt, villámhirtelen sebesen, s diadalmas arccal vágja ki Wastl a veres alsót.
– Ez az!
Frau Kati összecsapja a kezeit.
– Jesszusz, Maria, Joszef!
Most a menyecskére kerül a sor. Hanka húz egy kártyát, visszateszi a pakliba, megkeveri, úgy megkeveri, hogy Léni tréfálkozva kiált rá:
– Vigyázz, mert meggyullad!
Mindegy, keverhette volna akármeddig, Wastl megszagolja a kártyákat, és kiveti azon nyomban.
– A makk kilences volt.
Valóban megérezte volna a Hanka által először érintett kártyán a Hanka ujjának illatát? Ejh, lehetetlen! A Hanka fejet csóvál és fölkacag:
– Ördög bújt az ujjaidba, Wastl!
Wastl megelégedetten somolyog és a szakácsné-verő tekintetével (mely tudvalevően ellenállhatatlan volt Majlandban) méregeti a takaros özvegy tejfehér arcán a hatást.
Nagy érdekfeszültség tükröződik minden arcon, csend van, minden mozdulatlan, csak talán a Wastl ujja mozog, s Hanzi kalapján a kakastoll rezeg meg néha-néha.
Egyik mutatvány a másikat követi. Szinte lehetetlen meghatározni melyik a szebb, megfoghatatlanabb. Hopsz! Most jön a legérdekesebb, hogy hol a tök kétszem?
Előttük forgatja, előttük teszi le az asztalra. Nézik szemmeredten, lélekzet elfojtva, s mégis, mikor rábök Léni az ujjával, nem a tök kétszem, hanem a zöld király. Nézi a másikat; az sem ő, sőt még a harmadik se. Hát hol van a tök kétszem.
Boszorkányság; nincs sehol. Eltűnt; mintha a pokol nyelte volna el.
S íme mondja Wastl:
– Ej, ugyan te próbáld meg, Hanka!
Lám, lám; a Hanka érinti, megnézi, hát csakugyan ott van a tök kétszem. Mintha csak a Hanka ujjaiban volna a bűverő.
Pedig szó ami szó, szebb, finomabb a Léni ujja, de mégis a Hankáéban van a tök kétszem mágnese. Bizonyosan, mert Wastl úgy akarja. Hisz a Léni... mi még a Léni? A Léni csak csirke, Wastl meg már nem tavalyi bocs, de innen-onnan öreg medve. S bizony a medve is inkább megyen mézért a hozzá közelebb eső köpűhöz.
Szóval a Hankáért produkálja magát; neki kedvez, őt mulattatja, és ha az isten sok pohánkát adna, és sok almabort az idén, hát bizony talán jutna belőle egy ezüst karikagyű… de vigyen el az ördög, ha előre el nem szóltam magam, mert ebből ugyan a piktor (Eberle Adolf) egy mákszemnyit sem tett még a képre.
A képen legfeljebb még csak ott tart a dolog, hogy Hanka a mesterség nyitját kérdezgeti asszonyos incselkedéssel.
– Mutasd meg nekem is a csínját-bínját. Szeretném megtanulni.
– Ohó! Mélységes titok az.
A Hanzi is közelebb húzódik, ő is szeretné megtudni, pedig csak az asztal alá kellene néznie egy kicsit, s mindjárt kipattanna a turpisság: hogy a rejtélyes tök kétszem hol van, mikor Léni az asztalon gondolja, s honnan varázslódik elő szemfényvesztő gyorsasággal, mikor Hanka nem az asztalon gondolja. Az biz ott van becsukorítva időnként a Wastl térdei között.
Nem nagy dolog az egész, aki a fortélyát tudja.
A Léni legalább azt tartja, közömbös vállvonogatással:
– Keze van hozzá a Wastlnak, ebből áll, punktum.
Léni nem nagyon töri magát a rejtélyek kulcsáért, annál inkább Hanka:
– Hát csakugyan nem mondod meg, csúf Wastl?
– Nem ettem nadragulyát. Hiszen kincs ez, ameddig mások nem tudják. Ha rákerülne a sor, ebből is megélnék. Hát nem igaz? Dehogyis szórom hát szét a művészetemet.
– Nekem se árulod el?
– Neked se, Hanka.
– Ha senkinek se mondod meg, akkor aztán veled száll sírba a titok, s ezért kár lenne.
– Oh, ha egyszer fiam lenne, annak megmondanám.
Hanka csengő kacagással lógázza magát a széken.
– Ugyan honnan lenne? Hiszen feleséged sincs.
– Hát a feleségemnek is megmondanám – nyögi ki hirtelen eltökéléssel, mintha egy domíniumot akarna rá átíratni.
– Eszerint nem fogom megtudni – mondja ki véghatározat hangján a ravasz Hanka.
A szerelmes Wastl nagyot sóhajt, szemöldjeit sokat jelentőleg rántja fel a homlokára.
– Az csak tőled függ – veti oda tompán.
Hanka szégyenlősen süti le a szemeit, pirosodik az arca, mint a rák; mély és nyomasztó csöndesség terpeszkedik el egy percig, míg újra megtöri Wastl.
– Szóltál valamit, Hanka?
– Hát mit szóljak? – pattan fel a menyecske kardosan, de a haragjának titkolt öröm a fele része. – Oh, te ostoba! Talán azt mondjam, hogy feleségül megyek hozzád a kunsztjaid kedvéért?
– Nem éppen a kunsztokért, Hanka – feleli a Wastl mélabúsan és a kártyák kiesnek a kezéből, a kondignációs pipa kialszik a szájában, de ahelyett kigyúlnak a szemei és a többi meg a többi.
