MOROGNAK A TANÜGYI BÁCSIK
MOROGNAK A TANÜGYI BÁCSIK
A Holló Lajos t. képviselőtársam lapjában, melyet én mindennap el szoktam olvasni lefekvés előtt, egy támadásfélét olvastam ama »Társalgási leckék« ellen, melyeket én írtam a nemzetiségi népiskolák tanulói számára, s melyeket a kultuszminiszter is ajánlott azoknak.
Vártam egy ilyen támadást. Mert azt hallottam, hogy darázsfészekbe nyúlni és tanügyi dolgot írni nem lehet, mert a darazsak és az úgynevezett »tanügyi bácsik« csípni szoktak. A darazsak nyilván csak unalomból és megszokásból teszik, de a tanügyi bácsik nem szeretik, ha úgynevezett laikus ember valamit ír a gyerekeknek. A gyerekeknek írni az ő szakmájuk, írni más nem tud, csak a tanügyi bácsik. Az anyák voltaképpen talán azért is szülik a gyerekeiket, hogy a tanügyi bácsik írhassanak nekik.
De minthogy nem szeretek unalmas polémiát írni, amit más nem ért, csak a két tintagolyóbist váltó úr, megmagyarázom a tisztelt olvasónak, mi a »tanügyi bácsi«.
A tanügyi bácsi többnyire egy komoly képű úr, őszülő szakállal és fekete nyakkendővel. A fekete nyakkendő hozzátartozik a szerepköréhez. A tanügyi bácsi már fiatalon savanyú képet vág, és a gyerekek által bácsinak tituláltatja magát. A tanügyi bácsi kapucínerezik és a pedagógiáról beszél, pertu van a Wodianer F. fiaival és sógorsági viszonyban a kultuszminisztérium valamelyik tisztviselőjével. Amelyik nagyon kiváló, az még ezenkívül olvasta a Pestalozzi életrajzát is.
Ilyen tanügyi bácsik írják vagyis ollózzák és fércelik Magyarországon a tankönyveket, Azok ők a tanügynél a szegény tanítókkal szemben, amik az armádiánál a liferánsok: a szellemi élelmet szállítják – de olyan is az. A szegény katonák éheznek, a liferánsok meggazdagodnak.
A tankönyvek ezen gyártása többnyire csoportoknál van, néha csupán egyes családoknál, mint ahogy a francia hóhérság a Sanson családnál volt. Mondanom sem kell, hogy a tanügyi bácsik rossz tankönyveket csinálnak. Nincsenek eszméik, nincsen alkalmazkodási képességük, a zsenialitás hozzáférne a gyermek eszéhez, nincs újítási szellem bennük vagy egyszerűsítési lelemény (hiszen ha volna, nem lennének tanügyi bácsik), hanem ehelyett tudják a könyvgyártás módját. A magyar tankönyv többnyire úgy támad, hogy a tanügyi bácsi elővesz egy német tankönyvet, mely jól van megcsinálva, s hogy újnak látszassék, lefordítja s átrakosgatja a tartalmát – amivel aztán a jó német tankönyvből rossz magyar tankönyv lesz.
Így megy ez már sok esztendő óta. Végre támadt egy vakmerő miniszter, aki nemcsak az asszonyokat meri emancipálni, hanem a tanügyi bácsik ellenére merészkedett engem is megkérni, hogy a száz mondatot megírjam. Tudtam, hogy ebből baj lesz, én is megkeserülöm, a miniszter is – mert tanügyi bácsikhoz még eleven miniszter nem mert nyúlni. A régi török szultánoknak is mindig azt tanácsolta a főuleima, mikor a trónra léptek: »Mindent tehetsz uram, csak a janicsárokhoz ne nyúlj – Bektas kertjének virágaihoz«.
Hozzájok nyúlt, s én a száz mondatot megírtam, s íme csend és csend. Hónapok sora múlt el, és mégis csend van. Hát mi ez? Hát senki se haragszik, senki se csíp? Pedig idegesen vártam a támadást, de semmi. Mi az ördög történt a tanügyi bácsikkal? Csak talán nem haltak ki?
Nem, nem: itt van hála istennek, sokáig késett, de kibukkant az első és támad. Isten hozta tanügyi bácsi! Vártam már. Így legalább átesünk rajta.
Hát igen, azt kell hinnem, hogy egy ilyen tanügyi bácsi támad (persze, névtelen a Magyarország e közleménye), s ha nem tanügyi bácsi a támadó, hanem újságíró kolléga, akkor bizonyosan valami tanügyi bácsi inspirálta. És ha tanügyi bácsi a támadó, akkor ugyan hiábavaló ez a felelet, mert a tanügyi bácsit nem lehet kapacitálni.
De miután lehetséges, hogy csak tanügyi bácsi által inspirált hírlapíró írta a támadást a száz mondat ellen, felelem neki a következőket:
Tisztelt uram és kartársam! Mindenekelőtt kár volt felülnie azon regéknek, melyek a honorárium kérdésében burjánoztak ki a tanügyi bácsik fejében, jeléül annak, hogy voltaképpen ez bántja őket. Az a honorárium, melyet munkámért a kormány fizetett, alatta áll annak, amit a kiadók szoktak fizetni bármely kéziratomért. Egyébiránt az efféle pletykákra nem reflektálok, csak az érdemleges kifogásokra teszek néhány megjegyzést. Az ön kifogása az, hogy ezek a mondatok nem szólnak a gyermekszívhez.
Hát nem is akarok én semmit a szívével; ezek a mondatok úgy vannak kontemplálva, hogy azokat idegen ajkú parasztgyerek iskolázása közben megtanulja, s midőn az életbe kilép mint munkakereső vagy vándorló, el tudjon velök, magyarok közé érve, igazodni, és ha a tanulók fele elfelejti is addig, egy részéről remélni lehet, hogy a száz mondatnyi nyelvtőkéjét apránkint az érintkezésben kibővíti, s egyszer csak azon veszi észre magát, hogy tud magyarul.
Nem a tanítók számára van hát ez írva, még kevésbé a gyermekek kedélyvilágának (hadd írjanak ilyet a kedélytelen tanügyi bácsik), hanem egy indirekt, erősen praktikus eszköz akar lenni a magyarosításra, csakhogy ezt persze a tanügyi sablonokba begöngyölgetett eszű tanügyi bácsiknak nehéz megérteni.
A másik lényeges kifogása a cikkírónak az, hogy e mondatok sem szerkezetre, sem zamatra nem elég magyarosak, s azért el sem hiszi, hogy én írtam.
Köszönöm szíves nagyrabecsülését, ön nagyon kegyes – de én írtam a mondatokat, s meg vagyok azokkal elégedve. Azt, hogy nem tökéletes magyarságúak, igen jól tudom, éppen ez az egyik legnagyobb előnyük, s ezt a miniszterhez írt indokolásban ki is fejtettem, mert a magyarizmusokat, édes nyelvünk sajátos szépségeit, ornamentikáját, zamatját jó volna, ha a magyar professzorok tudnák (még az egyetemieket se véve ki), nemhogy román és tót gyerekekkel kóstoltassam – egy, az öntanulásra becsalogató eszközről lévén szó, ebben úgy kellett a nyelvet eleibök vinnem, hogy összerakásában és a fogalmak kifejezési formájában világosabb, könnyebb és az övékhez hasonlatosabb legyen.
Mert ugye, ha teszem azt, a sváb ember éhes voltát akarja jelezni magyarul, legszebben, legmagyarosabban így mondhatná:
– Ehetném.
Igen, de ez neki sehogy sem megy a fejébe. És mert ő ezt így mondja: »Ich bin hungrig«, zavarba jön e szittya mondatnál. Hol van itt az »ich«? Hova lett a »bin«? És mi abból a borzasztó szóból a »hungrig«?
Hát talán csak mégis a legokosabb, amit neki írunk, ahhoz az ő észjárását és elmebeli kényelmét vesszük mértékül (a tanügyi bácsikat vigye el az ördög), s fejezzük ki így:
– Éhes vagyok. (Még tán jobb volna magyartalanabbá tenni: »Én éhes vagyok«.)
Vagy egy másik példát vegyünk. Az idegen azt kérdi a folyamnál a mondatokban:
– Át lehet-e menni ezen folyamon lábbal, kocsival?
Hát persze, hogy ez magyartalan, de könnyű, mert amint ott áll tanácstalanul a folyónál, melynek mélységét nem ösmeri, hídját merre van nem tudja, az általa ösmert legközönségesebb szavakból kellett számára összerakni a legszükségesebb kérdést, s elkerülni a magyarosabb szólásmódot:
»Sekély-e a víz?« »Át lehet-e lábolni?«
Ne kívánjuk tőle, hogy a nyelv rejtett szépségeibe (ahová a tanügyi bácsik sem bírnak bekukkantani) mintegy beleugorjék, ott kezdje, ahol a nyelv nagy művészei végzik, mert ha kívánjuk se teszi meg. Hogy e fogalom: valamin keresztül hatolni lábbal, egyetlen »átlábolni« szóval legyen kifejezve, az igen szép és tömör dolog – de én nem megyek annyira, hogy első intrádára Arany Jánosokat akarjak nevelni a román vagy tót gyerekekből. Bőven megelégszem, ha egy kicsit nekierednek a magyar nyelvnek – s szívesen teszem azt nekik hozzáférhetővé ahelyett, hogy elriasszam őket a magyarizmusokkal.
Legyen hát megnyugodva, tisztelt tanügyi bácsi, éppen azért jó az a száz mondat, mert ő rossznak találja.
Ha más oldalról támadja vala e jóakaratú kísérletünket, ha azt igyekszik bizonyítani, hogy nem éppen ez a száz mondat a legszükségesebb mondat, s elsorolta volna a legszükségesebbeket – itt tág mezeje nyílt volna helyes bírálatra, mert e tekintetben bizonyára nem olyan ez a füzet, hogy jobb ne lehetne; végre is egy ember csak egy ember, s az emberi életviszonyok milliárd változataiból nem egykönnyen halássza ki azt a száz legszükségesebb szituációt, melyben a szegény képzeletbeli rumuny embert megszólaltassa; de erről nem szól a cikk, és az természetes is, mert a tanügyi bácsi soha, még tévedésből se találja el, hova üssön. Hiszen azért tanügyi bácsi.
