[ELŐSZÓ AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA AZ 1896-OS ÉVRE C. KÖTETHEZ]
[ELŐSZÓ AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA AZ 1896-OS ÉVRE C. KÖTETHEZ]
Előszó az előszóhoz
Az íróságot sokan valami különös, extravagáns mesterségnek tartják, a poeta nascitur közmondásnál fogva is, pedig voltaképpen az író csak annyiban különbözik a nem íróktól, hogy több elmondani való története van – de egy-két története minden embernek lehet. Mennyivel jobban elüt a laikus a mestertől, például a csizmadiaságban. A mester annyi csizmát tud varrni, amennyihez bőre van, a laikus pedig egyetlenegy csizmát se tud varrni.
Mondom, csekély a különbség írók és nem írók között. Hiszen minden ember szíve érez leírni méltó dolgokat, legalább egyszer életében, s minden szem fedez föl eredeti színeket a látott dolgokban, csak nem tudja róluk, hogy eredetiek. Igen, úgy kell annak lennie, hogy mindenkinek van egy jó története, amit érdemes volna meghallgatni, még tán a rossz íróknak is van egy brilliáns témájuk – de azt soha meg nem írják.
Megösmerkedel valakivel, s lassankint előbújnak a fehér asztalnál, pipafüst mellett, az ő sajátos történetei – és ha azután száz esztendeig ismered is, mindig e történeteket hallod tőle. A történeteitől sohase szabadul meg senki – össze vannak azok valahogy nőve az agyvelejével. Deáknak voltak ilyen történetei és bizonyosan vannak Demkó Pálnak is. Ha a kiadók rámennek Jókaira kéziratot kérni, hogy így-úgy, ha kicsiny lesz is, ha csak száz sor lesz is, az öregúr nekik szegez ilyenkor egy történetet arról az emberről, aki zsebórát ment csináltatni. Az órás egy heti időt kért, annyi munkája lesz rajta. Hát akkor csináljon egy picinyt, mint a gombom, szólott az ember, de az aztán holnap legyen kész. Az órás persze azt felelte, hogy a kicsiny órához még több idő kell. Az öregúr, akinek fejéből millió történet rajzott ki, ezt az egy ócska históriát úgy tartja kéznél, mint valami megszokott, elválhatatlan szerszámot. Király a király, mégis bizonyosan csak egy penicilust tart a zsebében.
Vannak aztán kivételek. Albrecht főherceg például nem vitte föl történetekig, hanem két kedvenc tósztja neki is volt. Báró Harkányi Frigyes adomái közt szintén van egy legkedvencebb, mely nélkül egy látogatóját sem ereszti el.
Visi Imre és Láng Lajosnak kettőjüknek volt egy történetük. Visi elmondta félig és hozzátette: »A többit Láng tudja«. Láng örömest beszélte a reá eső részt, de elhagyván az elejét, el nem mulasztá megjegyezni: »Az elején azonban Visi volt ott«.
Az egész történetet sohase hallhattuk, nem lévén jelen vagy Visi, vagy Láng – de egy konstatálva lett, hogy mindenik csak azt szerette belőle elmondani, ami ővele történt –, mert csak annak van különösebb ingere. Amit az ember kigondol, az mégiscsak mostohagyerek (a Fantázia anyától), amit másoktól hall, az csak adoptált poronty, de ami magával az emberrel történik, az egy édes kölyök, azt öröm produkálni…
Ezek után senki sem veheti rossz néven, ha bevallom, hogy nekem is van egy ilyen saját történetem, ami velem esett, amit szeretek elbeszélni író pajtásaimnak. Úgyis már nyolcszor írtam e rovatban az olvasókhoz az írókról, illő most a kilencedik alkalommal, hogy az olvasókról meséljek az íróknak.
A szittya-vér
(A tulajdonképpeni előszó)
A képviselők kétségen kívül gentleman emberek. Külsőleg, a szalmájukra nézve, majd mind jól fest, a magra nézve… no ott lehetne kifogást tenni, de (az ördög akar párbajt) nem teszek semmi kifogást, inkább ráhagyom, hogy többnyire okos emberek.
Különösen jó és derék ember volt köztük Zalay István. Tipegő járású, lassú beszédű, lassú mozdulatú, tömzsi úr. A szíve puha volt, mint egy galamb szíve, a jelleme hófehér volt, mint egy galamb tolla (ti. egy fehér galambé). Szerette az öreget mindenki, bizonyosan még Hentaller barátom is, dacára, hogy egy könyvet írván (mintegy nyolc év előtt) a mamelukokról, Zalayról is megeresztett benne egy árnyképet – melyben származására valló göndör fürteire és hajlott orrára tett félremagyarázhatlan célzásokat. Egyéb rosszat a szegény Pistáról nem is igen lehetett mondani.
Hanem iszen elég volt az; a képviselők összesúgtak elképedve a folyosón.
– Olvastad, mit ír Hentaller Zalayról?
– Hogyne? Dehát igaz lehet-e?
Legtöbben vállat vontak.
– Ki tudja? Ma már senkiről se biztos az ember.
– Borzasztó, ha igaz.
– A haja csakugyan göndör.
– Az orra csakugyan hajlott.
A politika se ront meg mindenkit. Vannak itt is jó lelkek, akik védelmére keltek.
– Ejh, lehetetlen ennyire csalódni egy emberben!
Honnan, honnan nem, maga Zalay is megszimatolhatott valamit, s azt kérdezte tőlem este a vacsoránál.
– Olvastad a Hentaller könyvét?
– Olvastam.
– Ugye én is benne vagyok?
– Igen.
– Ugye engem is leránt?
– Körülbelül.
– Mit ír rólam?
Eszembe jutott a göndör fürtökre való hivatkozás, restelltem elrontani az estéjét.
– Nem emlékszem.
– Látom az arcodon, hogy tudod – szólt idegesen, tekintetét élesen rámszögezve.
Zavarba jöttem, látta, hogy csakugyan tudok valamit, kért, mondjam meg, de én most már állhatatosan megmaradtam a hallgatásnál. Ez még csak ingerelte. Elkomorodott, lehorgasztotta a fejét: rettenetes lehet a cikk, gondolta, hogy nem akarom elmondani.
Végre rimánkodásra fogta a dolgot, nem fog tudni aludni egész éjjel, ha meg nem tudja. A pajtások is közbeléptek, hogy ne kínozzam, mert a bizonytalanság halálos méreg. Pista négy pezsgőt ajánlott föl a kompániának, ha beszélek – a kompánia tehát követelte, hogy beszéljek.
De az én lelkem csak nem vitt rá. Kevély, rátartó embernek ösmertem, tudtam, hogy végtelen dühbe hozza a fátyol lerántása a család eredetéről. Amilyen vérmes ember, még a guta is megütheti, kivált ha igaz a dolog (én igaznak sejtettem). Nem, egy szót se szólok, ha nyársba húznak se.
Nem is szóltam, úgy váltunk el éjfélkor.
– Nem vagy jó emberem – mondá, majd kisvártatva hozzátette elérzékenyülve: – Mit vétettem én az embereknek? Tudod valami bűnömet?
– Nem.
– És mégis bántanak! – sóhajtott fel.
Másnap reggel a Ház folyosóján láttam viszont. Ott üldögélt szegény öreg Pistánk, a maga borászati emberei: gróf Andrássy Manó és Vadnay Károly között, szomorúan, mint egy beteg medve.
Újra megfogott, újra vallatni kezdett.
– Nem mondod meg?
– Nem.
– Látod, egész éjjel be nem hunytam a szememet, úgy bántott, de úgy bántott (hangja tompa volt és fátyolozott), étvágyam sincs, a szivar se esik jól. Olyan bolond, érzékeny szívem van… és te mégsem mondod meg…
Már szinte levett a lábamról, haboztam, vergődtem, megmondjam, ne mondjam – de csak jobb mégis kitérni, ha lehet (lutheránus embernek pedig mindig lehet – külön esze van az ilyenhez).
– Hát mért nem veszed meg a könyvet?
Fölcsillant erre a szeme, mintha hirtelen valami csodálatos világosságot gyújtott volna föl a fejében ez a mondat.
– Az igaz – felelte bizonyos megnyugvással. – No, már ez igaz… Hiszen persze… És hogy az a könyv?…
– Egy forint.
– Bizonyosan tudod, hogy egy forint?
– Bizonyosan.
– És hol lehet megkapni?
– Minden könyvkereskedésben.
– Mindenikben? Megállj csak! Azt mondod mindenikben. – Hát jól van, Kálmán. – De meg ne csalj, Kálmán.
Meg voltam győződve, hogy rossz napja lesz. Megveszi a könyvet (nem szeretnék annak a könyvnek lenni, mert azt bizonyosan a földhöz paskolja), s egész nap fúl-dúl – jó lesz ma az öreget kikerülni.
Nem mentem hát a rendes vacsorázó tanyára, ahelyett benéztem este a színházba, s képzelhetik csodálkozásomat, amint őt is ott látom előttem ülni egyik jól öltözött választójával. Éppen egy Shakespeare-darabot adtak, nem emlékszem már melyiket, gondolom a Szentivánéji álmot.
– Sületlenség – mondá Zalay félhangosan.
– Hogy mondhatsz kérlek olyat – reagált a választó odabökve a színlap közepébe, ahol a szerző neve szokott lenni. – Nem látod, hogy a Shakespeare alkotása.
– Mit bánom én? Mégse szép.
– De Shakespeare…
– Az mindegy – pattant föl Pista. – A patkányt maga az úristen teremtette, mégse szép.
Fölkacagtam erre az argumentumra. Rám ösmert a nevetésemről, megfordult.
– Ej ni, hát itt vagy?
– Itt.
Felhőbe borult a homloka, s megráncosodék, a nyaka téglavörös lett. Keleties lomhasággal fölemelkedett helyéről, átült a mellettem levő üres zsöllyébe, s átfogta gyöngéden, hízelkedőn a nyakamat.
– Ha istent ösmersz, mondd meg már, mi van abban a könyvben rólam.
Ránéztem csodálkozva. Ekkora flegmáról és könyviszonyról nem volt fogalmam.
– Mit? Te még most sem olvastad, te még most sem vetted meg a könyvet?
– Nem – hörögte szomorúan, tompa hangon.
– Hát miért nem vetted meg?
– Nem tudom – felelte megzavarodva, bizonyos fatalizmussal. – Csak nem vettem meg.
– No, én tudom – mondám megkönnyebbült lélekkel – és most már közlöm is veled a cikk tartalmát, mert látom, hogy nem igaz. Úgy vagy föltüntetve, kedves Pistám, mintha zsidó származású volnál, de…
Nyugtalanul mozdult meg székén, a rémület tükröződék nagy diószín szemkarikáin.
– De, föl se vedd, kérlek alássan, hiszen bebizonyítottad a könyv meg nem vételével, hogy ereidben valódi szittya-vér foly.
*
Eddig az én történetem, a szittya-vérről, melynek kétségkívül sok hibája van, éles is, lassú is, sós is; a kékje túlságosan kék, mint egy ököllel ütött folt, a pirosa túlságosan vörös, mint egy kakastaréj, hamar fölforr, hamar lehűl – de mégiscsak a mi vérünk, száz elágazású piciny erekben, magyar érzésű szívet hajtó, mégis csak a mi édes vérünk, jobb, mint a másé; szomorú tudni róla, hogy azóta is fogy, egyre fogy, csatáink sincsenek már, mégis fogy…
A könyvek pedig mégse fogynak.
