ORSZÁGGYŰLÉS
ORSZÁGGYŰLÉS
I.
Voltaképpen nem is olyan ez a nap, mintha temetés napja volna. Az utcán nem őgyelgett gyászoló közönség; csak a délelőtti publikumból verődött össze valami a Sándor utcában, hogy lássa, milyen egy halni-menő kabinet?
Bíz azon nem látszott meg, hogy halni indul. A kapu előtt egymás-után állottak meg a bérkocsik s csak ugyanazok a szürke nadrágos alakok szállottak ki belőlük, mint annak előtte. A miniszterek csak abban különböztek a többiektől, hogy fekete nadrág volt rajtuk, még a legnagyobb halotton: Szilágyi Dezsőn is, aki máskülönben egyáltalán nem barátja semmi ünnepiességnek.
Bent a Házban azonban nagy volt a publikum. A karzat mint egy nagy halotti koszorú övezte körül a termet; csakhogy abban is igen sok volt a virág. (Apponyi gr. ma beszélni fog.)
A miniszterek ott ültek kiterítve a középen. Valamennyinek jó délelőtti ábrázata volt; szinte meg sem látszott, hogy már meg vannak halva. Legelől Wekerle Sándor, szokása ellen kissé hanyag pózban, mintha már elkezdette volna a pihenést. Hajában mintha ma erősebben meglátszott volna az ezüst. Ezt az utolsó két esztendő alatt szerezte; az egyetlen, amit miniszterelnöksége nehéz idejében megtakarított. Utána Hieronymi, aki szilárdul el van tökélve, hogy tárcát az új kabinetben nem vállal. Azután Lukács Béla, megszokott hidegségével és Szilágyi Dezső a nagy igazságügy-miniszter, akinek arcán a munka fakó nyomai maradtak vissza. És a többi. Fejérváry b. honvédelmi miniszter hiányzott csak a sor végéről; de arról ugyis tudja mindenki, hogy az megint ott lesz. Az ő halála csak tetszhalál.
A padsorokban a szabadelvű párt tömött többsége szinte föltűnt. Szemben vele a szélsőbalnak jó, ha fele ott volt. Ellenben a nemzeti párt és a púroszok csoportja, amennyire már tellett, népes volt.
Az ülésen Bánffy Dezső b. elnökölt s meg kell vallani, hogy ritka szelídséggel. Legyen meg ma a legteljesebb szólásszabadság, aminthogy volt is.
Az ülés elejét egy kis mentelmi perpatvar foglalta el; olyan, mint mikor a hangszereket stimmelik össze. Mindenki próbálgatta a hangját s a karzatok türelmetlenül várták, hogy kezdetét vegye: a történelem. Valójában azonban senki sem vette túlzásig tragikusan a dolgot, mert hiszen a terem levegőjében volt, hogy itt nem elvek, nem pártok s nem is államférfiak buknak, hanem közülök csak azok, akik miniszterek voltak és lehetnek megint. Hanem, hogy ezek a miniszterek nem közönséges miniszterek, azt mindenki érezte.
Wekerle Sándor miniszterelnök úr kíván szólani! Ez volt az elnöklő Bánffy b. sztereotíp felhívása s Wekerle fölemelkedett székében. Egyszerre olyan csönd lett, hogy szinte Ugron Gábor gondolkozását is meg lehetett hallani, amint elméje szövőszékén az ötleteket szövi, talán székely daróccá inkább, mint puha szmirnai szőnyeggé.
Wekerle miniszterelnök rövid és korrekt nyilatkozatba foglalta össze, amit már ismerünk. Alig beszélt két percig; de ez is elég volt, hogy az ellenzéket megmozdítsa.
Csak ennyi! suttogták meglepetve s az ellenzéki elmék azonnal körültapogatták a beszédet, hogy hol lehessen belekapaszkodni. Pedig már előre ki volt gondolva, hogy hol kezdjék ki a lemondó nyilatkozatot.
Justh Gyula volt az első. Beszédét több helyütt zavarták a maga emberei. A lényege az volt, hogy az 1848-as és függetlenségi párt a meglevő egyházpolitikai törvények végrehajtását sürgetni fogja, a hátralevő kettőt pedig követeli, de Wekerle nyilatkozatát nem tartja parlamentárisnak, mivel a király bizalmatlanságának indokait nem mondotta el.
Utána Eötvös Károly következett, aki »elvbarátai« nevében beszélt. A szélsőbalon az Ugronisták és Polónyisták gúnyosan szaggatták meg a higgadt beszédet s Eötvös hideg nyugalmával csak lépésről-lépésre tudott továbbhaladni a közbeszólások hínárjában. Elvbarátai közül Károlyi gr. szedegette el a vastagabb indákat a lábai alól. Eötvös egyébként férfias bátorsággal fejezte ki elismerését a kormány iránt, ami saját oldalán sokkal több gúnyt zúdított ellene, mint amennyi elismerést a szabadelvű oldalról.
Utána Ugron Gábor tartott egy metsző, fordulatokkal, ötletekkel és hasonlatokkal teljes beszédet, mely a kormány politikájának teljes elítélése volt. Ugron a darócba félig kész tulipán és szekfűmintákat hímzett, s mikor egy-egy sikerült, láthatólag örült neki. A Wekerle-kabinet kormányzását egy helyütt szédelgésnek nevezte, de az éppen oly hatás nélkül maradt, mint az a hasonlat, amellyel a szabadelvű pártot szamárbőrhöz hasonlította, amelyet ha más vesz magára, annak is sikerülni fog minden. Egyszóval »csevegést« tartott és nem politikai beszédet. A klerikálisok tapsai közt végezte.
Apponyi Albert gr.!
A karzaton egyszerre megsuhant a sok tollas kalap, mintha szélcsapás érte volna. A nagy halotti koszorú virágai inogni kezdtek s a látcsövek a fölemelkedő grófra irányozódtak.
Apponyi gr. azonban keveset beszélt. Rövidre fogta mondanivalóját; kijelentette, hogy Wekerle nyilatkozatát ő is imparlamentárisnak tartja, rosszallja és helyteleníti. Azzal kocsiba ült és ment föl a budavári királyi palotába a korona színe elé, hogy ott tanácsot adjon.
De még ezzel nem volt minden befejezve. Most látszott csak, hogy mennyi frakciója van a Háznak. Fölállott Szapáry Gyula gróf, a púroszok vezére, hogy bukása után először tegyen nyilatkozatot.
A volt miniszterelnök beszélt legrövidebben, de legnyomatékosabban. A hatvanhetes alapon álló pártok fúzióját tartja kívánatosnak, egyebekben pedig nincs semmi mondanivalója.
A fúzió, a fúzió… sziszegett végig a termen a jelszó s az emberek se nem mosolyogtak, se nem örültek neki. Mintha csak valami mélyen rejtegetett titkot ejtett volna ki valaki, amiről nem szokás beszélni.
A halotti beszédeket maga a főhalott fejezte be. Wekerle még egyszer szólott. Kellemes hangja még egyszer végigcsengett a teremben; az ellenvetéseket még egyszer meggyömöszölte s befejezte minden pátosz és fölhevülés nélkül. Pedig ez volt az utolsó miniszterelnöki beszéde.
A szabadelvű párt zajosan megéljenezte, megtapsolta; ebben kezdődött és ebben végződött a Wekerle-kabinet.
II.
Azalatt odaát a Múzeumban néhány múmia elszabadult a régiségtárból (éppen az volt ma nyitva) és beült a főrendiház vörös padjaiba.
Egyszerre csak robogás, ajtónyitogatás támadt. Megjelent a lemondó kormány s Wekerle látva a közönséget hamarjában elmondta ugyanazt, amit előbb a képviselőházban. A múmiák integettek:
Tudjuk, tudjuk; II. Rhamzesz idejében is történt már ilyemi.
És azzal vége is volt az ülésnek. Mire a karzatok megteltek közönséggel, a kabinet tagjai már kocsira szállottak s a múmiák visszasétáltak a régiségtárba.
És a Wekerle-kabinetnek ezek miatt kellett meghalnia!
