ELEGYES ÜLÉS
ELEGYES ÜLÉS
Elegyes-e vagy együttes, nem érdemes rajta disputálni. Annyi bizonyos, hogy szokatlan látvány s meg is telik a karzat körös-körül kíváncsi asszonyokkal, megnézni a csodát, mikor a macskák együtt tartanak ülést az egerekkel.
Ah, micsoda zsibongás tölti el a folyosót! Hogy rajzanak, tolonganak az emberek, mint egy vásárban. Jó volna most a Hatvani professzor szobája, amely mindég bővült, mikor egy-egy új ember érkezett. De Perczel Béni is régen volt ilyen víg a népesedésnek miatta. S milyen tarka most a szokott egyhangú kép. Lila szín taláros püspökök csoszognak széles talpú csizmákban, itt-ott kibukkan az ember gomolyból egy-egy patriarcha szakállú keleti püspök bársony sapkájával a feje búbján. Különben is tele van idegenekkel az egész korridor, folyosó, büfé és minden úgy, hogy a képviselők szinte elvesznek a sok nagyméltóságú és méltóságos főrend között, hogy szinte megörülnek, ha egymásra bukkannak.
A hangulat természetesen nyugodt. Nem lesz harc. Nem az egyházpolitikáról van szó. Csak egy koronaőrt kell választani arra a rövid időre, ami még, Szalay Imre szerint, a koronára vár. Azontúl a koronák is az antikvárius boltokba fognak kerülni.
De most még koronaőr kell s a kormánypárti wippek minden híveknek a markába nyomják a szavazó cédulát, melyen csak egy név áll a négyből: »Báró Radvánszky Béla.«
Az ellenpárt se forral valami gonosz terveket. Ők báró Kemény Jánost akarják, egyik legkedvesebb emberét a szabadelvű pártnak, ki ott ül a folyosón csendesen, de mégis nyugtalanul, szinte izgatottan, mert nem igen szereti, ha ő vele történik valami.
Némelyek oda jönnek az öregúrhoz s dévajkodnak vele:
Mit adsz, ha rád szavazok?
Egy konyakot fizetek, ha nem szavazol rám.
Erre aztán tízen is jelentkeznek, hogy nem szavaznak rá egy-egy konyakért. De az öregúr csak egynek hajlandó fizetni. E közben egyre hoznak rémhíreket.
Az egész ellenzék rád szavaz.
Hm morogja az öreg röstelkedve , mitől szerettek meg olyan nagyon?
Új hírnök jön:
Az erdélyiek mind rád szavaznak.
János báró fölpattan:
Mit vétettem az erdélyieknek?
Megint hírnök érkezik:
A papok is rád szavaznak, kegyelmes úr.
János báró megcsóválja a fejét:
Canis mater, Canis mater!
A rémület fogja el. Ez mégis kellemetlen. Hátha mégis meg találok lenni? S önkéntelen kifakad ajkán a panaszszó:
Meg van akkor az egész életem lőve.
Ej mit vigasztalja Horváth Gyula. Könnyű hivatal az. Nyáron, majd elviszed a koronát Kamarásra…
De már kezdődik az ülés. Egy kard csördül meg a folyosón. Mindenki odanéz. Az elnökök jönnek egymás mellett, kardosan, mentésen. A kis Szlávy vidáman tipeg, kalpagját a hóna alatt hozva. Kipp-kopp, kipp-kopp, hangzik a talpa alatt. A két elnökhöz két háznagy is kell, ott van hát gróf Szapáry István is a vörös zsinóron lógó kardjával. A két elnök után jönnek a két Ház jegyzői, jegyzők háta mögött jönnek a két Ház livrés cselédjei.
A szárnyas ajtókat kinyitják, a két elnök fölül az elnöki emelvényre, amely csak egy elnöknek való, de vézna emberek, hát elférnek. Szlávy ül jobboldalt, baloldalról Bánffy.
A padok is megtelnek egy perc alatt, össze-vissza, nem pártok szerint. A Rosenberg Gyula helyén az intelligens arcú Lönhart püspök ül. Jókai helyén fehér ruhában a jászói apát könyököl. A kiszorított mamelukok a szélsőbalra mennek maguknak új, nyugodtabb tanyát keresni s a legcsodálatosabb összevisszaságban látható Hegedüs Sándor Károlyi Gábor mellett, Matuska Péter Molnár Józsiával szincerizálva. Csak az Apponyiak pártjára nem ül senki. Még szorultságból sem.
Míg ez az elhelyezkedés történik, lassan, zsibongással, zajjal, csoszogással, valakinek hirtelen eszébe jut:
Jaj, a prímásnak nincsen széke!
Nosza rohannak a szolgák. Külön asztalt és széket a prímásnak, a mediumra. Hiszen csak nem ülhet ott, ahol más halandók.
Hát csakhamar találtak is valahol egy ócska asztalt meg egy fakó, molyette piros bársony-széket, amin még Péchy Tamás üldögélt valaha mint miniszter, s hozták nagy dörömbözéssel a tanácsterembe. Néhány képviselő dühös lett, amint megpillantotta a piros posztót:
Micsoda dolog az? Vigyék vissza! Ebben a házban mindenki egyenlő.
De a miniszterelnök intett a szolgáknak, hogy tegyék le (ez volt az első engedménye, amit a klerikalisoknak tett s azt hiszem, az utolsó is) s a szolgák szívesen letették, mert könnyebb volt letenni, mint visszavinni.
A szék tehát és a külön asztal ott állt, de prímás nem volt hozzá.
A csengettyű megszólalt e percben (csengettyű csak egy volt), Szlávy rázta s ő nyilvánította megnyitottnak az ülést. Azután Bánffy Dezső szólott, mondván, hogy a mai ülés tárgya koronaőr-választás lévén, elrendeli, hogy az érkezett királyi leiratot olvassa föl gróf Esterházy jegyző.
A leiratot? De hol van a kegyelmes leirat?
Bánffy ránézett Szlávyra: »Nálad van.«
Szlávy izgatottan nézte az iratait: »Nálad lesz, itt nincs.«
A rémület ült ki a Bánffy szürke szemeibe, homloka elvörösödött. A királyi leirat nem volt sehol.
A méltóságos és tisztelt Ház elkezdett mosolyogni. Egy szerb rítusú püspök a hasát fogta:
A királyi leirat elveszett.
Keresték lázasan, izgatottan, minden darab papírt széthányva, a Ház derültsége nőttön-nőtt, míg végre előkerült a leirat a padlóról, ahova véletlenül lecsúszott.
Viharos éljenzés támadt, mikor a jelöltek közt a báró Kemény János nevét említette a jegyző. Egyebekben simán, csöndesen folyt le a szavazás a jelöltekre, a főrendiházzal kezdődve. A szavazó Wekerle viharos éljenzésben részesült, úgyszintén Kemény János is másodszor, mikor Radvánszky föliratú céduláját bedobta az urnába.
A szavazás megejtése után, fölkerekedett a két elnök, s maguk előtt vitetvén a szavazó urnát, mely egy gyermekkoporsóhoz hasonlít, igazi temetési menetben vonultak végig a folyosón az elnöki termekbe, a szavazatokat megolvasni.
Egypár perc múlva visszaérkezének s Bánffy kihirdette az eredményt.
Radvánszky Béla hatvanhat szavazattöbbséggel koronaőrré lett. Nagy kő esett le ezzel a Kemény János »fejedelem« szívéről és a két törvényalkotó Ház is abban a megkönnyebbülésben oszlott szét, hogy a szent korona sorsa miatt nem kell búsulni. Nyugodtan alhatik már király őfelsége.
