KOSSUTH A HÁZBAN
KOSSUTH A HÁZBAN
A folyosón vidám csapatokban beszélgettek a képviselők (bent gyönyörűen hulltak át ezalatt a parlamenti rostán a kötelező polgári házasság paragrafusai). Élvezték a tegnapi diadal morzsáit, kedvtelve nézegették az ellenzéki pártok izgatott sürgésforgását, egymást döfködték oldalba a mamelukok:
Baj van a szomszédban.
Tisza anekdotákat beszélt a régi Magyarországról. Hoitsy azt bizonyítgatta egy szélsőbali csoportnak hogy:
Mit fél tőlünk a király? Ártalmatlanok vagyunk mi és royalisták az utolsó csöpp vérig. Az a most sokat emlegetett április tizennegyedike (1849.) se volt olyan borzasztó. Az első gondunk akkor is az volt, hogy hova dugjuk el a koronát, ahelyett, hogy összetörtük volna.
Jókai Mikszáthtal évődik:
Mikor adod már férjhez Apolkát? (A Beszterce ostromában.) Úgy látom, be akarod várni, míg polgári hatóság előtt teheted.
Ily föllegtelen, zajtalan triccs-traccs közt kavarog a szivarfüst, fut az idő, csak néha jelzi a belülről kihangzó berregés, hogy új kacshoz érkeztek a képviselő urak.
E folyosói nyugalmasságban egyszerre csak fut a korridor felé Károlyi Gábor. Utána megindul szinte sebbel-lobbal Justh Gyula. Nyomában gyorsan szedegeti apró lábait Helfy Ignác. Futnak, futnak és félre löknek az útból mindenkit.
A ruganyos folyosói elmék hirtelen kitalálják, hogy nyilván Kossuth Ferenc érkezett meg.
Nehányan bemennek a terembe, ha igazán megérkezett-e.
Már akkor ott is ül az idegenek karzatán, hideg merev méltósággal, mint egy fejedelemfi, aki a soha nem látott birtokait jött megnézni, amelyek most haszonbérbe vannak parcellákban Ugronnál, Justhnál, Polónyinál, Eötvösnél. Mellette megboldogult apjának a »palatinusa« helyezkedik el, azután a pártelnök Justh, háta mögött is üres pad van, hogy a lever-re gyülekező urak foglalhassanak ott helyet. Meg is jelennek rendre a hódoló vezérek; Ugron daliás alakja meghajlik; Károlyi Gábor rokonszenves vékony arca hopmesteri allűröket vesz fel. Még Csernátony is felcihelődik egykori vezére fiához. Talán most először van a karzaton. Van valami melegség ebben a képben. Bár szokatlan, de mégse bántó. Egy játékosdi csak és mégis ünnepélyes, a szív húrjait megrezegtető.
Lent Polónyi Géza beszél kevés figyelem mellett.
Kossuth Ferenc se hallgatja, a környezetével beszélget; itt-ott egy-egy megjegyzést tesz, vagy kérdez valamit.
Csinos barna alak, nagy fehér homloka túlságosan felszalad a fejebúbjára. Szögletes, hosszúkás arca, mely egy hatalmas gömbölyű koponyából kezdődik, hideg, előkelő, márványszerű, de a fekete szemei lelkesek, villogók. Magyarosan csak a szénfekete bajusz kunkorodik fölfelé.
»Szegény fiú!« sóhajtják a nemzeti párton. (Mert akinek az apja olyan nagy volt mint az övé, az könnyen megmaradhat fiúnak még hetven éves korában is.)
»Szegény fiú! sóhajtják a kormánypárton. Ez van most a legkényesebb pozícióban valamennyink közt.«
Csak a szélsőbalon tudják, hogy nem szegény olyan nagyon; hogy olyan nagy domíniumot még senki sem örökölt az apjától Magyarországon, mint ő, csak talán Hunyadi Mátyás vagy II. Rákóczi Ferenc. Vagy három millió lelket. De ez veszélyes domínium. Okos ember sokat csinálhat belőle, hasznosat a hazájának, szolgálatokat királyának.
Nagy örökséget kapott Kossuth Ferenc, de minden attól látszik függni, hogy milyen emberek befolyása alá kerül. Van-e hozzá elég judíciuma, megválogatni, kik az ő igazi barátai.
Ha van s ha csakugyan komolyan az a szándéka, amit igen szépen fejezett ki egy laptudósító előtt: »megvalósítani mindazokat az apja elveiből, amik valósíthatók«, akkor az isten vezérelje haza minél előbb.
Polónyi beszélt, egyre beszélt, senki se hallgatta, de mégis beszélt, Szilágyi oda-odakapott fájó fejéhez, de Polónyi mégis beszélt, az elnök behunyta a szemeit, elszunnyadott, a képviselők diskuráltak, Wekerle ásított, de mindez vissza nem riasztotta Polónyit, hogy mindig ő beszéljen.
Szegény Kossuth! sóhajtják most már a szélső baloldalon is.
Kossuth azonban háttal fordulva, ügyet se látszott vetni a szónokra, csakhamar felkerekedett, otthagyta a karzatot (mire Polónyi föltekintvén, egy mondattal bevégezte beszédét). A háznagyi irodából, »bemeneti igazolványt« hozván számára Ugron, a folyosón keresztül bevonult udvarával a büfébe, hol a párt tagjaival élénken beszélgetett. Visszafelé jövet Helfy bemutatta Tisza Kálmánnak, ami látható örömet okozott neki. Tiszteletteljesen vette le fejéről cilinderét, mire Tisza is levette a maga sárga kalapját s így beszélgettek fedetlen fejjel:
Holnap visszautazom kezdé Kossuth Ferenc.
A fáradalmakat kipihenni tette hozzá Tisza.
Sok dolgom is van és arra is jó, hogy ott nyugodtan számot vessek, mielőtt itt valamire határoznám magam.
Meg kell azt gondolni vélte Tisza Kálmán.
Mert nehéz helyzetem van panaszkodék Kossuth.
Nono hagyta helyben Magyarország nagy öreg embere, meleg, barátságos pislogással, mialatt zsebében folyton kereste majd a zsebkendőjét, majd a gyufatartóját.
Aztán hosszú, barátságos kézrázással váltak meg s miután még néhány kormánypárti képviselő ismerősétől, Csernátonytól, kit megölelt, megcsókolt, Harkányi Frigyestől, Mikszáth Kálmántól stb. búcsút vett, siető léptekkel távozott a Házból, hová valószínűleg már csak mint annak a tagja tér vissza valamikor.
