EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
A Kossuth-kérdés és a párt
Kedves feleségem, Klári!
Nem szándékoztam többé nyilvánosan írni neked, tudod, a püspök nagybácsink miatt, aki így szólt hozzám: »Vagy ne írj, vagy másképp írj, mert ha nem írsz másképp, akkor én írok másképp.«
Ami azt jelentette, hogy ha nem írok másképp a polgári házasságról, akkor ő írja meg másképp a végrendeletet.
Másképp pedig én nem írok, tehát inkább nem írok. Beszüntettem a levelezéseimet a »Pesti Hírlap«-ban, aminek megörült a kormány (mert néha nagyot karmoltam őexcellenciáikon), megörült a naplóbíráló-bizottság is, mert úgy vélték, hogy ebben az állásban mégis derogál hírlapba firkálgatni. Hiába mondtam nekik, hogy Disraeli is írt a lapokba, mire azt felelték, hogy Disraeli először nem volt naplóbíráló-bizottsági tag, másodszor Disraeli csak zsidó volt. Megörült az ellenzék (mert az ellenzék dolgai is szellőzve voltak s a szellőt azok se bírják ki), megörült a városi magisztrátus, mert ha én mindennap azt írom neked, hogy nincs lakás, elijednek Budapesttől az idegenek és sohasem lesz világvárossá s végül lebeszéltek a levelezésről összes képviselőtársaim, akik folyton kapták feleségeiktől a szemrehányó leveleket: »Látod, milyen derék férj a Katánghy, hogy ír az a feleségének minden mozzanatról, te pedig, rest kutya, egyetlen sorra se méltatsz.«
Így írtak a képviselőnék a férjeiknek. Csoda-e, ha aztán a férjek nekem estek:
Ne csinálj veszedelmes példákat, gonosz precedenseket! Hadd a világot, Menyus, a maga útján.
Hát hagyom is. Miért ne hagynám?
*
Mondom, nem írtam volna többé, édes Klárim, nyilvánosan, ha nem kapom tegnapi haragos leveledet s ha nincs benne ez a passzus:
»Szégyeld magad, Menyhért, hogy ki nem ég a szemed, hogy volt hozzá lelked Kossuth ellen szavazni a pénteki országgyűlésen. Ha már a saját ostoba fejeddel nem tudtad, mit csinálj, olvastad volna a Pesti Hírlapot, meg volt abban szépen írva, hogy mi illeti Kossuthot a maga nemzetétől. Tudod-e Menyus, hogy egy halottat loptatok meg stb.«
Ejnye, mordízom adta, te asszony! Hát velem mersz te így diskurálni? Nekem akarsz te leckét adni a komoly, becsületes politikából, meg a pártomnak? Hát elment a te eszed? Komolyan mondom, gyanakszom, hogy valami szélsőbali udvarlód van, aki elficamította az eszedet a saját formájára.
Nekem mersz te szemrehányásokat tenni, aki Kossuthot jobban szeretem, mint akármelyik alakját a históriának és aki nyilván vallom, hogy amelyik nemzet nem becsüli meg a nagy embereit, annak nem is születnek többé nagy emberei. Azt szokták mondani a sovány földre: »nem szereti a búzát«. De ez azt is jelenti, sőt inkább jelenti azt, hogy a búza se szereti az ilyen földet.
És hidd meg nekem, Klári, hogy mikor a történelmet olvasom, nem nehéz az én szívem se a sajói, se a mohácsi csata leírásánál (elgondolom magamban, hogy azok az elesett vitézek már azóta úgyis meghaltak volna): a Kont és társai vesztét sem siratom, legfeljebb az jut eszembe, hogy akkor egyszerűbb volt a párttaktika, mert az akkori békétlen elemek nem mentek át alkalmatlankodni a »Vadászkürt«-be, hanem szépen átadattak a budai hóhérnak, s újra egyöntetűség lett a pártban. A sok vesztett csata, a sok levert forradalom mind nem fáj már s nem kergetnek arcomba szégyent, szívembe keserűséget, mert semmi az, csak annyit bizonyítanak, hogy a nemzet gyengébb volt, mint az ellenség.
De mikor a Rákóczi Ferenc proskribálását olvasom, szeretnék harapni, rúgni, ölni, mert ez azt bizonyítja, hogy a nemzet komisz volt.
Pedig az a »semmi«, ami már nem fáj, holtakból rakott hegyek, vértől dagadó folyamok és az a másik, ami fáj, csak egy jegyzőkönyv, egy kis papír, szennyes papír.
Hát ne hidd azt, Klári, hogy én mameluk létemre kicsibe vettem volna, miképpen temessük el Kossuth Lajost.
*
Ejh, mit tudtok ti, hosszúhajú asszonyok a politikához!
Emlékszel-e, mikor még fiatal házaskorunkban együtt éltünk a szegény, boldogult édesanyámmal, akire te azt mondtad, hogy »gonosz anyós« s aki téged »rossz feleségnek« mondott. Mennyi viszály, mennyi gyűlölet volt köztetek, míg végre is szegény mama elhurcolkodott a háztól a negyedik faluba, de akkor se lehettetek békében, mert folytonosan gorombaságokat üzengetett neked elcsapott szakácsnéktól, utasoktól, vándorló drótos tótoktól.
Te azt kivántad, hogy szakítsak vele, ő pedig arra dolgozott, hogy elhidegítsen tőled.
Én ellenálltam, én így szóltam:
Ugyan ne okoskodj, Klári, hogy szakíthatnék én az anyámmal?
A szegény mamának pedig váltig azt hajtottam:
Hogyne ragaszkodnám a törvényes hitvesemhez?
Én egyformán szerettelek benneteket, de hiába magyarázgattam, ti sohasem akartátok elérteni, hányszor vetetted fel a kérdést: »Vagy én, vagy az anyád, válassz köztünk!«
Hát arra emlékszel-e, amikor aztán meghalt a szegény mama és te közömbösen fogadtad a halálát, ami engem nagyon bántott.
Nem szép tőled mondtam , hogy nem sírsz. Sírj azonnal!
Te pedig csípődre raktad a kezeidet és kifakadtál:
No, már azt szeretném én látni, hogy valaki nekem a sírást megrendelje.
De kérlek, hisz édesanyám volt.
Sirasd te, nekem ellenségem volt.
Hiszen nem volt igazad, egypár könnyet csak mégis ejthettél volna érte, már csak a híréért is, hogy a háznép lássa, hogy a világ ne szóljon, hogy az én nagy szomorúságomat enyhítsed, de hogyha mégsem tetted, ha mégsem akartad, hát én bizony nem kényszeríthettelek, mert igazán sokat tűrtél a szegény öregemtől, amíg élt.
*
De nem másért említem az istenben boldogultat (Jó, hogy eszembe jut, csináltasd meg kérlek, a faragóval, a kitördelt sorompót a kripta körül) csak arra való nézve, miféle méltányossággal szavazhattam volna én meg, hogy a király is tartozik hozzájárulni a szentesítéssel a közrészvéthez? (Pedig mind a két ellenzéki javaslat az ő aláírását igényli.)
Te kívánod ezt tőlem, aki neked se bírtam megparancsolni akkor a sírást. Holott én urad vagyok s oltár előtt fogadtál hűséget, engedelmességet.
Hát még a király!… A király mégiscsak más. Ej, ej, Klári, mit gondolsz te a király felől? De persze, te még eleven királyt nem is láttál.
Ha okos volnál, belátnád, hogy mindent megadtunk Kossuthnak, ami magunknak volt, csak azt nem szavaztuk meg neki, amink nem volt.
Azt mondta Busbach, ez a derék, okos ember és volt honvéd, a konferencián: »Győzzük le magunkat.«
Okosan mondta, tudtam, hogy igaza van, de én mégis így szóltam Kristófnak, aki ez este egy vendéglőben várt.
Szép dolog, nemes dolog az önlegyőzés, de én mégis megvárom előbb, hogy őfelsége győzze le magát.
Mikor aztán őfelsége nem tette, újólag feleltem Kristófnak, aki kérdezte, hogy mi lesz:
Hát az lesz, hogy legyőzzük magunkat és nem lesz törvény Kossuthról.
De hát mi lenne, ha nem győznétek le magatokat?
Hát akkor is csak az lenne, hogy nem volna törvény Kossuthról.
Erre aztán a kurucvérű Kristóf is belenyugodott, hogy isten neki, győzzük le hát magunkat.
Hiszen ott van a péterfalvai malmunk, amit három patak hajt, ha csak az egyikben nincsen is víz, mindjárt nem mozdul a malomkerék, de hát mikor csak az egyikben van víz, az okos ember fejvakarva fordul vissza a zsákjaival. (Pedig igazán csak az egyikben van, mert a főrendiház patakját egy bárány is ki tudná inni.)
Nincs, nincs igazad, Klára, semmiben nincs igazad. Te úgy fogsz fel bennünket, mintha megtagadtuk volna Kossuthtól a kegyeletet. De ez nem igaz. Ha ott vagy a Házban, bizony repesett volna szíved a Wekerle beszédje hallatára. Milyen meleg volt, mint a verőfény, milyen szép és megható. A büszkeség és a méltóság fényes zománca csillámlott minden szaván, amikor mondta, hogy a kegyelet külső nyilvánulásaiban lehet közöttünk különbség a Kossuth ravatalánál, de a benső érzésekben nem.
Szegény apám, aki két évig ült vasban azért, mert a Kossuth arcképét találták nála, ha most feltámadna; tudom, álmélkodnék, hogy a korona első minisztere ilyesmit mondhat a magyar parlamentben, tudom, nem azt mondaná, amit te nekem, hogy hitvány vagyok, hanem azt kérdené: »Miféle mese ez, Menyus?«
Hiába rázod a fejedet, nagy dolog ez. A parlament állva, fekete ruhában hallgatja meg a haza legédesebb fiának, de a király törhetlen ellenségének bejelentett halálát; koszorút küld, követséget meneszt, fájdalmát, bánatát szomorú szavakban üzeni; de nektek mégsem elég, mert a király hozzájárulása hiányzik.
Hát azt mi hol vegyük?
Hát kellett-e ez Kossuthnak, számíthatott-e ő arra? Nem anélkül akart-e ő naggyá lenni az életben?
Nem, Klári, te ravasz vagy, te farizeus vagy. Te Kossuthistának játszod magad a férjed előtt, pedig te voltaképpen hiperlojális vagy. Te nem azt óhajtod a szívedben, hogy Kossuth Lajos nagyobbodjék, te azért szeretted volna ezeket a törvényeket, hogy Ferenc József nagyobbodjék. Asszony, te ártani akartál Kossuthnak. Te kisebbre akartad szoríttatni a nép szívében a király által.
*
Hallgass, Klári, hallgass! Hogy ez így van, hogy a király koszorúja hiányozni fog erről a nagy ravatalról, melynél az egész ország áll, annak talán mégis inkább Kossuth az oka, mint a mi pártunk.
Hiszen emlékezhetsz, a király szíve se fösvény. Hallottad a legendák sorozatát. Mikor a király, száz Caesar ivadéka vizitbe ment egy magyar kisnemeshez, tekintetes Deák Ferenc úrhoz az »Angol királyné«-ba, mikor a királyné ebédre híjja az öreget sajátkezű levélben, bizalmasan, ahogy fejedelmek szoktak fejedelmet; és azután, azután, mikor ott térdepel ugyanez a királyné a ravatalánál… Rege van erről, írás, kép beszél erről. Nézd meg azt a képet, Klára, ott van a pipázó szobámban felakasztva, és akkor mondd meg, hogy nem érdemli-e meg ez a király, nem tartozunk-e kímélni az ő érzelmeit is, mikor a magunkét nyilvánítjuk Kossuth íránt?
Még azt is írod, hogy miért nem vettem mintául legalább Jellineket, aki tartózkodott a szavazástól?
Hát azért, mert én jónak tartom a kiegyezést s végre is egy képviselőtől, a naplóbiráló bizottság két országgyűlésen át tagjától elvárhatja az ország, ha valaki, ő vegye komolyan a circumstantiákat.
Mi hasznunk abból, ha egy-egy párttag például a szemcsés köthártyalob tárgyalásánál vallja magát a kiegyezési alap fenntartó oszlopának, de mikor a kiegyezési épületet veszély fenyegeti, akkor szépen elfut, ahelyett, hogy a vállával támasztaná.
Szinte látlak, milyen gúnyosan nevetsz most, de nem tehetek róla, én már olyan vagyok, én szívesebben bocsátok meg annak, aki ellenünk szavazott, mert az csak alulról kímélte magát, mint annak, aki a szavazástól tartózkodott, mert az felülről is, alulról is kímélte magát.
Ne példálózz hát nekem Jellinekkel. Ámbátor Jellineket se merem megítélni, mert Jellinek átolvasta a világ összes könyveit, hát meglehet, hogy az van bennök »Timere bonum est«, sokkal jobban szeretném megcsipkedni pártunkban a megfordított Jellinekeket, akik felülről őrzik elkopástul a személyüket. A megfordított Jellinekek éppen a párt korifeusai közt vannak, excellenciás urak és leendő excellenciás urak, akik rendre kivonják magukat a funkciók alól a temetési szertartáson.
Végre még egyet, asszony. Jól jegyezd meg, amit mondok. A pártra ne fenekedj, mert a párt megszavazott volna mindent, amit a kormány előterjeszt. A kormányra meg éppen nem haragudhatsz, mert a kormány még jobb, mint a párt, az szívesen terjesztett volna elő többet is.
De lehetetlen volt, Klári, becsületemre mondom, lehetetlen volt. Elégedjetek meg azzal, ami történt.
Hiszen így is annyi történt, hogy nem volt még ilyen temetés ebben az országban, mióta magyarok lakják.
Mire levelemet megkapod, már akkorra útban van hazafelé Kossuth Lajos; jön, jön dübörögve, lengő zászlókkal, képviselőktől, küldöttségektől kísérve, virágtalan országokon át (mert a virágok mind vele jönnek), a fekete város felé, ahol egy egész nemzet teszi testét fönséges pompával a sírba, hogy megnövelje vele ennek a földnek az értékét.
De már szinte elérzékenyedtem. Isten veled.
Katánghy Menyhért
Ui. Egyébiránt jól jártunk, Klári, hogy még mindig nem találtam lakást, mert most, ahogy engem itt szeretnek, már minden ablakunk be volna törve.
K. M.
