A SZAVAZÁS
A SZAVAZÁS
Az előcsarnokban és büfében, hol valóságos füstfelhők kavarogtak s hol, ha az ember meg talált botlani, grófokba és megyés-püspökökbe esett, élénk zsibongás volt. Odabent Szilágyi kezdett beszélni délután, forró, fülledt levegőben, melyet alig lehetett kiállani. Kívül az eredményről beszélt és kérdezősködött mindenki.
Plusz vagy mínusz? kérdék egy-egy beavatottól.
Nem lehet tudni. Vagy kis plusz, vagy kis mínusz. Három-négy differencia lesz vagy ide, vagy oda.
Ez volt az általános nézet. Az antiliberálisok jobban voltak értesülve, mint a mieink. Ők nekünk számították ezt a kicsi többséget, mi őnekik. Csak a mindenben bennfentes Pulszky Ágost súgta meg a hitfeleinek nagy titokzatosan, hogy három többségünk lesz.
A Guszti mindent tud gondolták magukban , de mindent rosszul.
Bizonytalanság nehezedett a kedélyekre s érdek, feszültség ült ki minden arcon. Türelmetlenül várták a döntő percet.
Meddig beszél még Szilágyi?
Szilágyi addig beszél mondták , míg a temesvári vonat beérkezik.
Hm. Mi köze a Szilágyi érveinek a temesvári vonathoz?
Azon jön Ormos Zsiga. És most nem lehet mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat.
És mikor érkezik meg a temesvári vonat?
Valamivel egy óra után!
Nagy hasú püspökök jöttek ki koronkint kivörösödött ábrázattal, pihegve a melegtől, mint tömött libák, s aggodalmasan suttogták:
Quo modo valemus?
Homines pisci.
Bent a foyerban, a büfében, tarkabarka hullámzásban még egyszer összejöttek, mint a színpadokon a darab végén az előző felvonások szereplő-személyei is. Ott ült egy borozó asztalnál a falu rossza, Polónyi; herceg Esterházy Pálnak, ki úgy nézett ki, mint egy elfáradt anyaszúnyog, ott udvaroltak a púroszok, Beöthy Ákos ujjait petyegetve magyarázta egy-egy csoportnak, hogy mi történnék ilyenkor Angliában, László Miska sopánkodva jegyzé meg egyszer-másszor:
Kár, hogy a báró Párizsban van!
Gróf Pongrácz Károly bajusza fonnyadtan csüngött alá, mint két lehajló szomorúfűzfaág. A hervadás borongó lehelete érinté meg az ellenzéki arcokat. Némán, csendesen jártak-keltek. Az ember azt hitte volna róluk, hogy csak árnyak, ha nem tudta volna, hogy az árnyak nem szoktak sherryt inni.
Végre orkánszerű moraj jelenté, hogy a temesvári vonat megérkezett, azazhogy Szilágyi befejezte beszédét, amit még jobban megerősített az, hogy a nagy szónok maga is kijött izzadtságtól csapadékos üstökével, hogy magát lehűtse.
Egyszerre tízen is megrohanták az alsóház tagjai közül:
Mi lesz? Hogy leszünk?
Nem vagyok én leveli béka, hogy jósolni tudjak.
A szokásos öt percnyi szünet után most már megkezdődött a szavazás. A külső termek elnéptelenedtek. Ütött a döntő óra. Mindenki berohant, aki csak befért a karzatokra. Ember ember hátán ült ott, a főrendek lajstromát tartva kezében a szavazatokat jegyezni; a méltóságos főrendek, a főtisztelendő püspökök, a miniszterek is azt tették. Mindenki előtt lajstrom és ceruza. Csak Szlávy József ült nyugodtan, látszólag közömbösen bíbor székében, fekete tokos kardját pongyolán eleresztve.
A Ház képe a szokott régi volt. Egy-két mákszínű generális ruha mosolyogva vált ki a sötét kabátok közül. A két első sorban ott ült a papság barettjeikkel, mint piros búbú harkálysereg. A lila selyem-capuák, meg a bíborbársonyosak jelezték a latin és a keleti egyházakat. A selyem capuához nem jár csak holmi százezer forintocska évi jövedelem, de a bársony capuához még egy-egy szép szakáll is dukál. Elől a két bíbornok ült s ha megmozdult a kis rókaképű, de galamblelkű Vaszary fejedelmi megkülönböztetéssel elhelyezett székén, bíbor selyem-palástja suhogását végig lehetett hallani a teremben, olyan nagy csönd támadt.
S e kriptai csöndben kezdte olvasni lassan, csöndesen a neveket gróf Bánffy György jegyző.
Nem, nem, nem. Csupa nem. Harmincöt püspök szavazott le nemmel egymásután. Kísértetiesen hangzott egyre »nem«, »nem«. Csak egyetlen püspök hiányzott a károlyvárosi Grujics Mihály meg a becsületes Petrovics Geraszim, mert most már ő is szavazott volna, ha…
De ’iszen derék ember Linder György. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy 35 »vor« után bukkant ki a láthatáron az első kálvinista hang, a Szász Károlyé, de olyan erőteljes »igen«-ben, hogy az ember előre láthatta, hogy még sok kisebb igen lesz alatta.
Most már az igen-ek kezdtek csepegni, de csak nagyon vékonyan, gyarlón, úgy, hogy mikor az összes egyházak bevégződtek, szőröstül, bőröstül, püspököstül, felügyelőstül, kilenc szavazatunk volt harmincöt ellen.
A jó Prónay Dezső nem jött el, sem pedig pán Baltik irdemes pispek. Bántotta is Matuska Pétert a képviselői karzaton:
Ej, a rossz Baltik, megint nem eljötte. Pedig igírt. De a Dezső, a Prónay bizonyosan megint eresztette a fülibe egy bolhát és otthon maradt.
Most következtek az ország-zászlósok. Khuen-Héderváry »igen«-je élénk tetszést keltett. »Hm, a bán nem haragszik.« A zászlósurakból csak négy szavazat jutott abból is a Csáky Albiné az egyik. Orczy és Széchenyi Gyula szavaztak velünk azonkívül. A többiek távol maradtak. Volt tehát 13 szavazatunk 35 ellen.
Jövének azután a Themis papjai, Magyarország főbírái, három »igen«, a Szabó Miklósé, a Csordáé és Vértesié. Tizenhetediknek beérkezett a fiumei kormányzó, Batthyány. Még mindig nincs meg a fele se. Most a hercegekre került a sor. Ötből csak egy volt jelen: Pálffy Miklós.
Nem kiáltá harsányan.
Egy negyed óra óta ez volt az első nem.
Utána Windisch-Grtz Lajos nevét olvasták.
Beteg! mondá egy hang s a megelégedés moraja zúgott a teremben.
Most a grófok jöttek, s rapid kezdtek emelkedni az ellenzéki voksok. A grófok rossz materia. A Bolzák, Degenfeldek egy kicsit kedvezőbbé tették a helyzetet, már-már újra fogyni kezdett a távolság a számok közt, mikor az öt Dessewffy lenyomta a két Czirákyval. Szépen megoszlottak az Esterházyak, királyi szó megkötötte kerekét a Festeticséknek, de nagy nyomaték levének a mi serpenyőnkön a friss törzsből sarjadt Jankovichok, valóságos pánik szállta meg a liberális tábort, mikor az öt Wenckheim beleereszté a maga öt fullánkját a javaslatba.
Vége! suttogtak a képviselői karzaton. Annyi már a többségük, hogy nem igen bírjuk többé behozni.
A vérmes Rosenberg, nagy mestere a kombinációknak, még mindig nem adta fel a reményt.
Két többségre mégis fogadok.
Hisz két többség is elég jegyzé meg megelégedetten dörzsölgetve a kezeit Urányi. Éppen jó lesz, ha úgy lesz.
De hirtelen lehűtötte kedvét Horváth Gyula:
Nono, mégiscsak jobb szeretem én azokat a régi nyugodalmas ötven-hatvan többségeket.
Az izgatottság nőttön nőtt. Az érdeklődés a tetőfokra hágott. Minden szem a felolvasott nevek tulajdonosai felé szegződött. S egyszer csak azt lehetett várni, hogy a Munkácsy képén is hátrafelé fordul az a meggörbült hátú tót, megnézni a csodát, hogy az egérszaporaságú Zichyek hogy szavaznak le, számszerint tizenöten, a nemzeti akarat ellen.
Ekkor állt legrosszabbul a helyzet. Negyven felé járt az ellenzéki többség.
De a Zichyekkel, hála istennek, elfogytak a grófok végképpen.
Csak ez volt a vígasztaló. Bajban az emberek a szalmaszálhoz is kapkodnak: a bárókban kezdtek bízni. Oh, a bárók! Ezek a kedves, jó bárók. Hiszen ezek mégis közelebb állnak hozzánk, mert csak bárók. S valóban az utolsó bárónál, ifjabb Wodianer Albertnél, ez lett az arány:
»77 liberális 107 antiliberális«.
A bárók tehát mégis megettek vagy tíz oligarchát váljék egészségükre.
Mintha darvak szállnának csattogó szárnyakkal, rebbenés, suhogás zúg a levegőben, úgy zizzent, ropogott, mikor a nyomatott névlajstromon egyszerre fordított négyszáz ember a következő lapra. Olyan szép volt, olyan pompás mulatság volt, az a négyszáz papír, amint összezörrent…
Hát most már csakugyan szebb vidék következett. El, el veletek nagyurak, latifundiumok hatalmas, gőgös tulajdonosai. Más emberrétegbe jutunk; a megválasztott és kinevezett főrendi tagok közé. Ez már a Tisza Kálmán ültetvénye.
Egy kicsit vegyes társaság ugyan, van ott minden. A Noé bárkája se volt tarkább. Az egyik urat még a »bölcsője« hozta ide (ámbár az már nem volt olyan aranyozott, mint az előbbieké), a másikat a Tisza Kálmán szeme kereste ki.
A kocka fordulni kezdett. Az »igenek« gyorsan, sűrűn hullottak, mint a szapora nyári eső. Be-beesett ugyan hébe-hóba némely »nem« is a szavazatok közé, mint mikor a tejbe egy-egy légy is belepottyan, s bosszankodó morgás támadt némely névnél, mint teszem azt Luczenbachernél, aki nem liferál szavazatot, csak fát. Ah, kedves Luczenbacher úr, ön talán azt hiszi, hogy az ördögök az ön fájával fognak fűteni a liberálisok katlanja alá a pokolban…
De nem tesz semmit. A történelem megbocsátja ezt Luczenbacher Pálnak s a végzet annyira kedvezett a liberálisoknak, hogy dr. Korányi Frigyeshez érve, egyenlő számban állt a két párt egymással.
Az öröm hullámzása tört ki az izgatottan számító liberális főrendek és képviselők közt.
Kuun Géza gróf! kiáltá a jegyző.
Igen szólt Kuun Géza.
A lázasan számító, lekonyult fejek felütődtek papírjaikról s száz hang mondá s vándorolt fülből-fülbe:
Egy többség!
Némelyek kirohantak a karzatokról s kikiálták az előszobákban, a folyosókon várakozó, be nem fért embereknek:
Egy többség!
Az egy többség leröpült a folyosókról az utcákra s mint távoli méhdöngés jött meg rá a válasz, a Múzeum előtti tömegek éljenharsogása.
Jött Lechner, Lévay Henrik, Ludvigh, Lukács Antal s nőttön-nőtt a többség biztatóan, erőteljesen, már-már éljenbe akart kitörni a liberálisokkal telt képviselői karzat, mikor megint egy rossz rétegre akadt a felolvasó Bánffy.
Nyáry Jenő nemmel szavazott.
No, semmi az! Kezdték leszámítani a kicsi többségből az egy szavazatot.
Odescalchi Arthur! olvasta a névsort odább.
Nem.
Ormos Zsigmond!
Nincs itt!
(Ejnye, hát a temesvári vonat mégsem érkezett meg.)
Pallavicini Ede őrgróf!
Nem.
Pálffy Béla gróf.
Nem.
Lassú suttogás támadt.
A zéruson vagyunk.
De a jegyző csak tovább olvasta és már nagyon a vége felé.
Pongrácz Ágoston gróf!
Egy kedves mosolyú, kékszemű öregúr felelte:
Nem.
A borzongás futott végig a liberális gerinceken.
Újra kisebbségben vagyunk.
De ez volt aztán az utolsó ijedelem, még vagy tíz-tizenkét úr szavazott le különböző változatokban, míg végre Wass Albert grófnál mi jutottunk két többséghez.
Utána Zichy Antal gróf is igennel szavazott. Három többségünk volt, de még három név hátra; még elromolhatik.
Az embereknek elállt a lélegzete.
Zichy Gábor gróf!
Nem! hangzott bágyadtan, elhalón.
Még mindig meg lehet bukni!
De mintha kő esett volna le a szívekről a következő, utolsó előtti szavazatnál, mely »igen« volt.
Most már biztosan győztünk.
Végre elhangzott a Zuber József »igen«-je is. A legutolsó szavazóé.
Négy szavazat! Négy szavazat! kiálták hangosan. A grófok az ujjaikon mutogatták a páholyokban ülő hölgyeknek, a négyes számot, akik erre sírásra fakadának, s törülgették vala könnyhullajtott szép orcáikat hófehér keszkenőkkel.
De az asszony-sírás sem rontotta a jelenet szépségét; a főrendek felugráltak székeikről, mindenki a mediumra furakodott. Érsekek, püspökök körülvették a mosolygó Wekerlét és a mogorva Szilágyit, a képviselő karzat pedig elfelejtkezvén arról, hogy nincsen odahaza, hatalmas éljenzésbe gurult.
