JÓKAI ÖTLETEI ÉS LELEMÉNYE
JÓKAI ÖTLETEI ÉS LELEMÉNYE
Egyszer volt Budapesten egy világra szóló jubileum…
Igen, egyszer volt. Először és utoljára. Író többé Magyarországon nem nőhet ekkorára. Jókai volt az utolsó példány. Be lehet fordítani a címereket.
Nagy tehetségek bizonyára születhetnek ezután is, esetleg még nagyobbak is, de ilyen csodálatos nagyra már nem nőhetnek többé, mint ahogy a virágcserép szűk földjébe beültetett kaktusz nem növekedhetik nagy fává. Kicsike talaj jut már csak az íróknak; a költés mestersége, amelytől elfordult a közérdeklődés ezer irányba. De Jókai maga nőtt egy végtelen sivatag közepén. Voltak idők, amikor minden szem rajta függött. Amikor az érdeklődés minden nedvét maga Jókai szítta fel, a dicsőség emlőit, amelyeken most már annyi ember táplálkozik, maga szopta hát persze, hogy roppant naggyá nőtt.
S még így se lett volna azzá, ami, ha nincs a hagyományos sógor-koma, aki naggyá teszi. Csakhogy ez a sógor Tallérossy Zebulon uram volt, a koma pedig Kakas Márton. Sőt valljuk meg az igazat, Prottman bácsi is segített a dologban.
De ezentúl csak mesélgetniök lehet az íróknak és az nem elég. Jókai népszerűségére szerencsésen játszottak közbe a viszonyok s talentumának gazdag forrásai. Pompás humora s roppant leleményessége. Néha egy-egy le nem nyomatott ötlete is bejárta az országot, s ez népszerűsítette leginkább. Egy kis találó szerkesztői üzenet az »Üstökös«-ben tovább keringett az olvasók figyelme előtt, mint a legköltőibb szépségektől duzzadó elbeszélés.
Ő maga nagyobb társaságokban álmodozó, mindig hallgatag ember volt, majdnem ügyetlen egy kissé, de jó ismerősök előtt gazdagon bugyogott a kedélye.
Egyszer a Révai-féle könyvkereskedésben találtam őt, amint egy íróasztalnál ült, tollal a kezében.
Mit csinálsz, Móric bácsi?
Pénzt felelte kurtán.
Taníts meg engem is, Móric bácsi.
No, azt ugyan ne tanuld meg tőlem s mutatta hamiskás mosollyal, hogy váltókat ír alá, úgy csinálja a pénzt.
Egy másik alkalomkor azt újságolta valaki a képviselőházi folyosón, hogy gróf Zichy Jenő egy szobrot ajándékozott a városnak, a Huszár Adolf utolsó művét, s dicsérte Zichy Jenőt.
A nagy dicséretekbe nem állhattam, hogy közbe ne szóljak:
No, ugyan nagy dolog is. Aránylag éppen olyan, mintha én egy britannika szivart adtam volna a városnak. Nem igaz, Móric bácsi?
Olyan fiacskám szólt Jókai elgondolkozva, de hát adtál-e már te valamikor a városnak egy britannika szivart?
Ez aztán mázsás argumentum volt. Úgy elsompolyodtam én onnan, mintha ágyúból lőttek volna ki.
Érdekes világot vet arra, hogy Jókai milyen könnyen szokott dolgozni s szinte bepillantást enged leleményes fejébe a következő eset:
A »Regény-világ« című folyóirat indult meg körülbelül tíz év előtt képekkel. Az első számban természetesen Jókaival rukkolt ki, a »Poklokon keresztül« című regény kezdődött benne.
Jókai Mórban is, bár a legtermékenyebb író a földtekén, megvan az a bohém-vér, hogy szereti a körömégés szagát. Hogy akkor szeret írni, mikor már a körmére ég a dolog. Azért is kezdi meg mind a »Pesti Hírlap«-ban, mind a »Nemzet«-ben a regényeket két-háromszáz sor kész anyaggal, hogy mintegy rákényszerítse magát a munkára. Így lett a »Poklokon keresztül« című regénnyel is, hogy nem írta meg, csak az utolsó napokban. De az illusztráció hozzá már előbb kellett, tehát magához hívatta a piktort, minthogy a szöveg még nem volt készen, élőszóval magyarázta meg neki, mit kell rajzolnia.
Rajzoljon le egy középkori várurat, aki a szent földre indul, amint búcsúzik a nejétől és a házbeliektől.
Ez volt a téma. A piktor le is rajzolta becsülettel, elvitte a kiadónak, a kiadó elküldte a kész képet Bécsbe Angererhez, a cinkográfiába.
Eközben Jókai is, sürgős lévén már a szöveg, elhozta a regény első fejezetét, melyben az van kedvesen előadva, hogy a várúrnak a felesége magtalan volt, amiért aztán a derék zászlósúr megindult zarándokútra Jeruzsálembe a szent sírhoz, hogy ott könyörögjön magának gyermeket, s érzékeny búcsút vett az ő jámbor hitvesétől.
A szöveget kiszedték, a kép kliséjét beigazították és lehúzták a kefelenyomatot.
De mekkora lett a megrökönyödés, az ijedelem, amint egyszerre ott látnak a képen, a búcsúzó úrasszony mindkét karján egy-egy mosolygó buksi gyereket, odakapaszkodva, mint amelyik termőfáról két piros alma csüng le.
A kiadó a haját tépte:
Elvesztünk! hörgé. Oh, az a szamár piktor! Oh, az a piktor! Jaj, már most mit csináljunk!
Más képet kell vágatni tanácsoltam.
Az lehetetlen. Holnap meg kell a lapnak jelennie.
Ki kell a képet dobni!
No, az meg éppen nem lehet, illusztrált folyóirat van a közönségnek ígérve.
E percben ért oda Jókai. Fogadják zordon arccal:
Nagy baj van, borzasztó baj van.
Ugyan mi? kérdi jó kedvvel.
Elmondják neki, hogy a kép és a szöveg közt egy áthidalhatatlan ellentmondás van. Már most lőttek az egész vállalatnak.
Az öregúr átnézi a szöveget, megnézi aztán a képet és ő is elkezd hümmögni, bosszankodni:
Hm, persze, persze. Ez már hiba, nagy hiba. Én vagyok az oka, nem a piktor. Engem szidjanak, ne a piktort. Elfelejtettem neki mondani, hogy miért megy a lovag a szent földre. Csak azt mondtam, hogy búcsúzik. Ej, ej, kutyaadta! De nem tesz semmit... nem tesz semmit.
A kiadók még apprehenzívusabb arcot vágtak:
Hogyan, nem tesz semmit? Hisz ez valóságos szerencsétlenség. A képviselő úr nagyon is könnyen veszi a mi bajunkat. Azt hiszem, bele kell bolondulnom. Ilyen malőr, ilyen malőr!
Csigavér szólott Jókai , egy-két tollvonás s minden helyre van hozva.
A kiadó hitetlenül rázta a fejét, mire Jókai kezébe vette az ő csodálatos kalamusát és e három sort írta be a szöveg közé, amely mai napig is bent van:
»Pedig a várúrnő olyan végtelenül szerette a gyermekeket, hogy összeszedte a béresek, gazdatisztek porontyait s reggeltől estig játszott velük, becézgette és a karjain hordozta őket.«
Ez volt a csoda hatás. Akkor egyetlen egyszer láttam kiadót, aki boldognak vallotta magát, dacára Solon mondásának, hogy halála előtt senki sem boldog.
