A KIRÁLY CSERESZNYEFA-SZEKRÉNYE
A KIRÁLY CSERESZNYEFA-SZEKRÉNYE
»Mikor a cár atyácska valamit megkíván, mindnyájunk zsebében megcsördülnek a garasok.« Ezt az orosz közmondást nem lehet ugyan átvinni a mi országunkra, hanem azért nekünk is szerencsénk, hogy az uralkodónk alapjában nagyon takarékos ember.
Bár a hadseregtől nem sajnálja a pénzt, hű embereinek, katonatisztjeinek sokszor fizeti ki adósságait, néha nagy összegeket, mégis takarékos, kivált a saját személyi kiadásaira nézve. E tekintetben rendesen följegyzi a kiadásait s ha egyik évben többet költött, mint az előbbiekben, megkezdi a szükségeseket is megvonni magától. Azt szokta mondogatni: »Legalább én magam ne legyek népeimnek terhére.«
Számadásait egy cseresznyefa-szekrényben tartja, amely dolgozószobájában áll. Történelmileg is nevezetes lesz ez a szekrény, mert ebbe jutnak azok az akták, amelyeket nem akar elintézni. A király nem mondja meg a miniszterek fölterjesztéseire (ahol magas kitüntetésre vagy rendjelre ajánlanak a királynak nem tetsző személyeket), hogy nem akarom, s ebben nagy gyöngédség van az illető személyek iránt, hanem az előterjesztések a cseresznyefa-szekrénybe jutnak s a hangzatos műszó erre az eljárásra (bizonyosan a Pápay fabrikátuma), hogy »eltűnt a király asztaláról«. A beavatottak már tudják ezt, és nem nyújtanak be helyette új aktát és nem keresik a régit sehol. Tudják, hogy a cseresznyefa-szekrénybe tűnt el (sok ambíció temetője ez a rózsaszín bútordarab) s onnan sohasem kerül vissza többé.
De nemcsak a rendjelekről és kitüntetésekről szóló felterjesztéseket éri ez a sors (mert ezekben rigorózusabb a király, mint miniszterei), de nagyobb fajta dologgal is megtörténhetik. S nemrég nagy aggodalom mutatkozott, hogy az egyházpolitikai javaslatok is a cseresznyefa-szekrénybe jutottak.
És nemcsak a rendjelekben takarékos a király. Harmadéve, amikor gróf Tisza Lajos személye körüli miniszterrel utazott, türelmetlenül tudakozódék már ismételve egy nagyobb alföldi állomás után, ahol a program szerint deputációt kellett fogadnia:
Messze van-e még?
Még messze van, felség.
Szóljon azután, kedves gróf, ha közeledünk.
Minden bizonnyal felség.
De jóval előbb szóljon kérem, hogy még időm legyen a jobbik atillámat fölvenni.
Még élénkebb fényt vet a király takarékosságára gróf Zichy Ferencnek, mint konstantinápolyi követnek, egyik jelentése. Leírta ebben körülményesen miként fogadta az odaérkezett orosz nagykövet kollegáját, miről értekezett vele, mint ebédeltette meg, s hogyan vitte őt ebéd után az Arany szarvba sétahajózásra az Ausztria nevű állami gőzhajon…
A király idáig jutván az olvasásban, bosszúsan aláhúzta kék ceruzájával az utolsó sort, s odaírta gömbölyded betűivel a margóra:
Wer Zahlt die Kohlen?
Ez a kis széljegyzet, amelyről akkoriban sokat beszéltek mosolyogva a diplomaták, örök bizonysága lesz annak, hogy a mi jó urunk, Ferenc József, szegény ember is tudna lenni.
El sem képzelik önök, hogy milyen dicséret ez egy királyra!
