A JÁNOS
A JÁNOS
Életkép
Nem valami idegen öreg princ, akit e kép ábrázol, se nem egzotikus fejedelem, pedig az is lehetne a kinézésére, cifra ruhájára nézve, de nem is valami katonai méltóság, hanem ez egyszerűen a János, az öreg János, Vas vármegye utolsó lovas szolgája.
Ejnye, de bolond dolog ez! Hát hogy kerül ide az újságba János, nem lévén sem nevezetes vitéz, aki sok embert lekaszabolt az ütközetekben, sem nagy állású hivatalnok, sem pedig elhírhedt haramia, akinek a fizimiskáját érdemes mutogatni a többi halandóknak.
Nem csinált ő egyéb dolgot életében, mint hogy reggelenként szépen megpucoválta a tekintetes alispán úr, vagy a méltóságos főispán úr csizmáit (már aszerint, amelyiket éppen szolgálta), elvitte a stafétás levelet, ahová küldték, ráírta a vármegye betűit diktandó egy-egy mogyorófa pálcával azokra, akik a deresre jutottak s üres idejében bodzafapuskákat faragott az alispánok apró gyerekeinek.
Ilyen puskákból lövöldözött valaha Széll Kálmán, Radó Kálmán; mind a kettőét a János faragta; mert mind a két híres Vas megyei Kálmánnak alispán volt az apja, s János nem adta az alispánnál alább.
De mikor Széll Kálmán gyerek volt, akkor már a mi Jánosunk (igaz, becsületes nevén Ozoly János) megette a kenyere javát, jóval túl járt a félszázadon.
János 1829-ben lépett a megye szolgálatába s azóta soha sem merült fel ellene panasz; becsületesen, hűségesen töltötte be azt a csekély pályát, melyet a gondviselés elébe szabott, mintha mondaná: »Ide állj, János, és maradj itt örökkön-örökké, János.«
Meg is maradt s csak most, közel a »hetvenedik kakukszó természetben való foganatosításánál« (mert most vége felé már kúriai stílusba szokta magát János kifejezni) kezdett panaszkodni a méltóságos főispán úr (Radó Kálmán) előtt:
Nem bírom már a lépcsőket, méltóságos uram. Az ördög vigye ezeket a lépcsőket…
Addig-addig duruzsolt, dohogott a lépcsők ellen, hogy Vas vármegye híres főispánja, aki túlteszi magát a konvencionális sablonokon, nemcsak nyugalmaztatta teljes fizetéssel természetbeli lakással a megyeház földszintjén, hanem az arcképét is lefesttette a megye számára.
Eddig csak főispánokat, minisztereket, nádorokat festettek le a nemes vármegyék, annál feltűnőbb volt Radó főispán eljárása, aki az egyszerű hajdú vonásainak megörökítésére vállalkozott, dokumentálván ezzel, hogy bármely kicsi pozíción is érdem becsülettel megállani egy félszázadig.
Mikor a képet leleplezték, Radó összehívatta a vármegye cselédségét s egy buzdító beszéddel fakasztá őket könnyekre, mondván:
Lássátok fiaim, ez egy öreg szolga arcképe, aki híven szolgálta a vármegyét s most idők végeztéig ott lesz letéve a vármegye levéltárában; lássák az unokák unokái, hogy a becsületes szolga éppen oly becsületre méltó, mint egy becsületes herceg, gróf, vagy hadvezér.
Az öreg Ozoly, aki jelen volt, zokogott, mint a gyermek, és csak egyre azt hajtotta:
Minek volt az? Minek az nekem már? Akkor festetett volna le a méltóságos úr, mikor még nyalka legény voltam, mikor még szeretőm volt, aki gyönyörködött volna benne.
Hja, a dicsőség későn érkezik! Megvan az a bolond szokása.
De, hogy egyáltalában megérkezett, az a hatalmas főispán érdeme volt, aki csodákat művelt megyéjében az efféle ötletekkel. Képzelhető, hogy ilyen főispán alatt öröm szolgálni és a szigorúságát is jobban el lehet szívlelni annak, akinek szívéből megfakad a jóság ilyen gazdag érben az alacsonyak iránt. Az ilyenekben van a kormányzás varázslatos titka.
Ozoly bácsit azonban nemcsak az a kitüntetés érte hosszú pályáján, mely 1829-től datálódik (akkor lépett megyei szolgálatba herceg Batthyány Fülöp örökös főispán alatt). Ötven éves szolgálata után ezüst érdemkeresztet kapott a királytól; mindig viseli a mellén. De még a keresztnél is jobban megörvendeztette Wekerle miniszterelnök, kinek, mikor két éve múlt a három királyok járása volt Vasországban, megfordulván a soktornyú Szombathelyen, bemutatta Radó a vén huszárt, elmondván pár szóval ékesen: ki lenne, mi lenne a János bácsi.
Hát uramfia, mi történt? Csak hallgatta, csak hallgatta a nagy miniszterelnök, a király vicéje, s ím egyszer csak odanyújtotta a fehér kezét, melyen rajta vagyon az ország karbunkulus gyűrűje, és megrázta vele magyar emberséggel a János bátyóét s amint rázta, rázta, hát csak átrázódott valahogy belőle egy ropogós tíz forintos banknóta.
No, már sok egy embernek, túlságosan sok, ami Jánossal megtörtént. De érzi is őkelme s ugyancsak peckesen hordaná a derekát, ha másrészt az öregség nem nyomná görbére.
Ott üldögél és köhécsel most is a vármegyeház kapuja alatt s nézi az időket csendes flegmával szortyogtatva a makrát.
Sok mindenfélét élt át, sok mindenféléről tud beszélni. Ott volt már a Ferdinandus király koronázásán is Ebergényi Bence s Niczky János követ uraimékkal. Az volt még csak a nagy parádé!
Bolondos idők jártak azóta, míg ő öröklétig ugyanazon kapu alatt pipázik. Harmincnyolc új vicispán jött s ment ki rajta azóta, a főispánokból meg kerekszámban tizenöt. Azok közt van a Radó komája, Ernuszt Kelemen is. (Bizony, ő is jó úr volt.) Sőt most már kiment örökre a kapun Radó is, az Ernuszt komája, Vicispánok, főispánok jönnek, mennek, mint a hetek. De János, az mindig ott volt, most is ott van és várja a tizenhetedik főispánt.
De ha csak az emberek változtak volna! Semmi se a régi már őkívüle!
Először eltűnt a kaloda a megyeház gyepes udvaráról, ahol oly félelmetesen fönségesen vette ki magát.
Azután a ló tűnt el alóla, a szépséges pej paripa a címeres nyeregtakaróval. Mivelhogy hát a posta meg a drót kezdte a leveleket hordani a lovas huszár helyett.
Utána ment a deres is. Hej, a deres! Gyenge anélkül a vármegye. Csak ezzel volt az szép!
Az erdő nevelte a zsiványt; de az erdő meg is javította; benne teremvén a mogyorófa pálcák.
Csak úgy teng-leng már a vármegye régi nagy hatalma; sírva látja János a pusztulását, mint amikor a meglőtt medvének apránként csepeg el a vére. Mindenféle bolond törvények jöttek, amelyeket az írnok urak leírnak kétfelé hajtogatott papírosokra és másutt nincsen semmi látszatjuk. Bezzeg mikor még ő írta fel a törvényt azokkal a mogyorófa pálcákkal… de csitt, mert a tekintetes alispán, Tóni úr meg találja hallani és ráförmed:
Ej,már megint arról a gyalázatos korszakról mesél kend? No, van is mivel dicsekedni, János!
