KATÁNGHY MENYHÉRT OTTHON
KATÁNGHY MENYHÉRT OTTHON
(Vidéki levél)
Már napok előtt elterjedt a hír városkánkban, a sánta telegrafistától hallottuk, hogy szeretve tisztelt képviselőnk sürgönyt küldött kedves neje őnagyságának: »Pénteken jövök, az állomásnál kocsi várjon. Választók előtt tartsd titokban.«
De van-e a XIX-ik század végén már titok? Mire a vonat berobogott, az indóház és a pályaudvar már fel volt lobogózva. Mi mintegy nyolcvanan, a polgármesterrel élünkön, ott várakoztunk a peronon, jelen volt Katánghyné szül. Bodrogszeghy Klára úrnő is, Menyus fiacskájával és a nagyobbik leánykával, Margit kisasszonnyal. Őnagysága, a képviselőné nyájas megszólítással tisztelte meg a város fejét, tekintetes Kovách Ambrus polgármester urat, és hosszasabban beszélgetett főtisztelendő Kozmics Antal apát-plébános úrral.
– Milyen szeretetreméltó önöktől, hogy szintén a férjemet várják.
– Gondoltuk, hogy a karácsonyi ünnepeket családja körében tölti a nagyságos úr. S az országgyűlés már a múlt héten végetért.
– Igen, de férjemnek még némi dolgai voltak; ő ugyanis a Naplóbíráló bizottság tagja. Hihetőleg ez foglalta el.
A főtisztelendő az ég felé fordította a szemeit.
– Utique, a sok munka! S aztán ilyenkor igen érdekes a főváros.
A nagyságos asszony bánatosan csüggesztette le fejét.
– Csak ne volna benne az a nagy lakásszükség! Szegény uram, abszolúte nem bír találni lakást.
– Pedig annyi tenger ház van ott! – kottyantott közbe a városi főjegyző, de legott oldalba bökte figyelmeztetésül a polgármester, s igyekezett elsimítani:
– Van ördög! Azazhogy van, van, de… Azazhogy voltaképpen alig van és…
E pillanatban fütty hangzott, nagy nyüzsgés, mozgás keletkezék a pályaudvaron, s egy-két horkantással becsusszant a vonat, mint egy nagy, tekergős kígyó.
Az egyik kupéajtó nyomban kinyílt, s harsogó éljenzés közepette kilépett belőle Katánghy Menyhért, egy sasorrú, olajbarna úr kíséretében. Kerületünk képviselője nyestprémes felöltőt viselt és elegáns utazósipkát, nyakában sárga szíjról lógott le szivartáskája.
Mi, tisztelői, a szokásos félkörbe igazodtunk a kupé előtt, s ft. Kozmics Antal a következő jeles rögtönzéssel fogadta:
»Nagyságos képviselő úr!
Valamint Anteus a földtől nyerte az ő erejét, nagyságod ereje is e földben van, amelyre e pillanatban lépni méltóztatott. Jól tudjuk mi azt, hogy a politika az exigenciák tudománya, és azt is tudjuk, hogy a legkiválóbb férfiú is marcangoló kételyeknek van kitéve. Lehet-e ez másképp most, az egyház szorongatott állapotában?
Olvastuk híres leveleiben, a páratlan hitvesi szeretet és a rendületlen hazafiság e nevezetes revelációiban, melyek hasonlítanak a Pál apostol leveleihez a belső igazságra nézve; igenis olvastuk tépelődését, hogy bölcs elhatározását ide vagy oda vesse-e a mérlegbe, s most jólesik látnunk, hogy idejön nagyságod a földhöz, melytől erejét nyerte, s lehajlik hozzá, de nem mint Midasz, hogy valamit súgjon a földnek, hanem mint Szent Vendelin, hogy valamit kérdezzen a földtől. Oh, a föld felelni fog! Isten hozta közénk, kit kitárt karokkal üdvözlünk itthon, mint egykor földijei Démoszthenészt!«
Katánghy elmosolyodott, s a most keletkező éljenzés alatt két fehérruhás leányka lépett elő, kik egy virágbokrétát nyújtottak át, mire egy-egy aranyat adott nekik, ezzel a maradandó becsű kedélyeskedéssel:
– Démoszthenész kavicsokat hordott a nyelve alatt, hogy ékesszólóbb legyen, én aranyokat hordok a zsebeimben.
Síri csönd támadt e kicsi intermezzo után, mert mindenki képviselőnk válaszát várta e nevezetes rögtönzésre. * De mekkora lett a konsternáció, midőn helyette a vele jött magas, olajbarna úr szólalt meg: »Szeretve tisztelt választóim«, de egészen a Katánghy hangján és gesztusaival. Az emberek szája tátva maradt. Soha ilyen csodát! Még maga a távol álló nagyságos asszony is azt hitte, hogy a férje beszél.
E rögtönzés teljes szövegét nem tudtam, de egy különös gondolatom támadt. Másnap (azaz ma reggel) elmentem az apátplébános úr gazdasszonyához, s a főtisztelendő úr tegnap levetett ingmandzsettáját kértem tőle. S íme, az egyiken csakugyan megtaláltam plajbásszal leírva a remek rögtönzés teljes szövegét. Itt küldöm a tisztelt szerkesztőségnek eredetiben a mandzsettát. r. l.
Ki ez? Mi ez? Edison-masina ez vagy eleven ember? Mindenki erről kérdezősködött, míg végre kiszivárgott a tömeg közé, hogy ez Bessenyei Ferenc képviselő.
– Afféle bohóca a pártnak – mondák –, aki mindenkit tud imitálni. S ha valamelyik nagyúr nem ér rá ide-oda elmenni, őt küldi maga helyett, hogy az ő hangján beszéljen. Megbecsülhetetlen egy ember! Csak az akár, hogy a különböző ábrázatokat nem tudja fölvenni. Akkor volna tökéletes.
– Halljuk az igazi Katánghyt! – kiáltá egy-két kapcáskodó hang, kik nem értették el a kellemetes meglepetést, melyet képviselőnk ez alteregójával szerzett. – Halljuk az igazi Katánghyt!
De az igazi Katánghy már ekkor észrevette szeretve tisztelt nejét, s hozzája rohanván, háromszor átölelte, aztán a Margit kisasszonyt csókolta homlokon, s szeretetteljesen hátba ütötte Menyus úrfit.
– Szent Isten, Menyus – mondá az asszony ijedten – de rosszul nézel ki, de lesoványodtál. Talán beteg voltál?
– Nem volt, hála istennek, semmi bajom.
– Valld be, hogy sokat éjjeleztél. Hiszen kék karikák vannak a szemeid alatt.
– Ah, Klári, te okos asszony vagy. Te kitaláltad, hogy éjjel is dolgoztunk. Azok az átkozott bizottságok!
– Milyen bizottságok, te Menyus?
– Hát nem olvastad, hogy megsemmisítettük a hódsági mandátumot? Az volt csak a nagy munka! Kilenc hónap alatt elvégezni egy ilyen ügyet! Ah, Klára, te nem érted az ilyeneket. Hát nincs-e valami baj itthon?
– Nincs semmi fontos, csak az, hogy a »Mameluk« orrából kiesett a lánc, és most összevissza marcangolja az embereket. Rémület van az egész házban.
A Mameluk nevet ugyanis (nehogy zavarba jöjjön a tisztelt olvasó) egy szelídített medve viseli a Katánghy-kastélyban, kit maga a képviselő úr nevelt fiatal bocsból, s orrán keresztül karikát húzva, arra egy láncot erősített. E lánc miatt, mely mindenütt utána csörgött (mert Mackó úr szabadon járt az udvaron és az ámbitusokon), nevezték el a városkában Mameluknak. A Mameluk senkit se bántott, míg a lánc az orrában volt és lenyűgözte, járt-kelt szelíden, mint a juhászkutya, a gyerekek játszottak, ingerkedtek vele, a bundáját simogatták, de a Mameluk mégsem bántotta őket. De két nap óta valahogyan kiesett a lánc a Mameluk orrából, s azóta állat, ember rémületben van. A Mameluk vérfagyasztó dolgokat csinál.
– Ej, ej – szólt Katánghy –, bosszant, hogy a Mameluk orrából kiesett a lánc. Már most mi az ördögöt csináljunk?
– Valóságos Szodoma, Gomorra van a házban. A béresek felhúzott puskával végzik dolgaikat az udvaron, a gyerekeket pedig ki sem eresztem. Le kell a fenevadat lövetni.
– Szegény Mameluk, ki hitte volna róla. Nem, mégsem lövetem le, Klára, hátha még vissza lehetne illeszteni a karikát az orrába? Hiszen voltak már ilyesmire példák a történelemben. De te nem tudod, te persze nem hallottál semmit a »púroszok«-ról?
E pillanatban bevégezte beszédét Bessenyei, megint zajos éljenfergeteg támadt, sokan kalapjaikat lengették, mire Katánghy egypárszor meghajtotta magát, azután előálltak a fogatok, a Katánghy négy almásszürkéje s a kíséret kocsijai.
Szeretve tisztelt képviselőnk maga pattant fel ruganyosan a bakra, a nagyságos asszony a vendég képviselővel a hátsó ülésen foglalt helyet, Margit kisasszony, aki, úgy hallik, már jegyben is járna Fenyvessy Ferenccel (de az ünnepélyes eljegyzés csak akkor lesz, hír szerint, mikor az intendánsi kinevezése megjelenik), szemben ült a mamájával. Menyus úrfi pedig Julcsa nevű fekete póniján a kocsi mellett lovagolt.
Az ablakok mindenütt megnyíltak, amerre az impozáns menet elhaladott, a hölgyek kendőket lobogtattak, egy kisasszony szemünk láttára kitépte virágcserepéből gyökerestől a rozmaringját és Katánghyra dobta a kocsiba. Egyszóval volt nagy lelkesedés, amit a vendégképviselő még az oktalan állatokra is kiterjesztett, útközben utánozván a kakasok hangját. Nosza, erre az egész utca kakasai elkezdtek Bessenyei úrnak felelgetni, tévedésbe ejtvén az idő felől – mert még csak délelőtt tíz óra volt.
A kastély kapujában Kristóf úr (ki csak január elsején foglalja el új hivatalát Budapesten) két mozsarat sütött el, az apró Katánghy úrfiak pedig játék trombitáikat fújva várták a »papát« a folyosón, fölfegyverzett béresek sora közt, kik a kóválygó mackóra ügyeltek.
A kocsisor egész lakásáig, sőt a kastély udvarára is kísérte, hol a nagyságos úr beinvitálta a díszes és előkelő közönséget a termekbe, s az inasok sódart és konyakot hordtak körül.
Tanulságos volt e mintegy félórai időzés is a két nemes államférfi körébe, akik közül kivált szeretve tisztelt képviselőnk igen sok dologról, ami magántársalgásban felmerült, fontos és érdemleges nyilatkozatokat tett. Kijelentéseinek javát azonban fenntartotta vízkeresztre (január 6-án), amikoron is a háromkirályok napján fog megtartatni Menyhért napja. A rövid, kedélyes déjeuner-nél természetesen csak per tangentem, triccs-traccsban lehetett érinteni az országos dolgokat.
A valutára megjegyzi, hogy semmi aggálya sincs a siker felett, mert Wekerle egy varázsló. A kilencvenegy éves Fortány egyre bólingatott hófehér fejével.
– Ő az, ő! Tudtam én, hogy eljön, hogy nem marad ott… a szigeten… ahova azok a kutya angolok elzárták.
– Miről beszél, bácsi! – kérdé a képviselő a reszkető kezű aggastyánt, ki mind kiöntögette a pálinkát a kupicából.
– Kit zártak el az angolok?
– Hát őt… a Wekerlét… a Napóleont. De előjött.
– Régen volt az, Fortány bácsi!
De az öreg, kinek fejében összefoly már a múlt a jelennel, s az eltűnt évek csak mint kurta napok szürküllenek előtte, egyre csak pislogott szemöldök nélküli apró szemeivel, hogy azt ő jobban tudja.
Mindenki mosolygott, csak Katánghy mondá komolyan:
– Ha hinni lehetne a lélekvándorlásban, valóban azt hinném magam is, hogy a Napóleon merész lelke bújt bele. Higgyétek el, urak, hogy rettenetes szerencséje van. Én az olyan szerencsével mindjárt otthagynám a miniszterséget, s meg sem állnék Monacónál idébb. Ez az udvartartás is! Mernék fogadni, hogy két év múlva ideköltözik az udvar Budára, úgy, hogy vissza se megy többé.
– No, csak az kellene még – szólt közbe a nagyságos asszony –, akkor még nehezebb lenne lakást kapni.
– Ne nyugtalankodj, Klára. Jó híreim vannak számodra. A Légrádyék háza már tető alatt van.
Flanga fiskális a Hieronymi elmeneteléről intézett kérdést.
Katánghy összeráncolta homlokát:
– Nem lehetetlen, hogy átmegy a kultuszhoz.
– És miért engedik asz urak?
Egy mély sóhaj tört ki képviselőnk széles melléből:
– Mert derekabb ember, mint kellene.
– Az úgy van – vágott közbe dr. Plachta –, a gyerekek közül is elpusztul, amelyik túlságosan jó. Tessék ezt, kérem, megvigyázni.
– Ösmertem Halason, kérem átosan, egy mészárost – jegyzé meg Bessenyei –, aki irtózott a vértől, s mikor egy bárányt le kell ölnie, mindég kilelte a hideg. Méztatnak tudni, a mészárost lelte ki a hideg, nem a bárányt. Nagyon jószívű mészáros volt.
Kristóf úr, aki egy szivardobozt hordott körül, az ellenzék magatartására volt kíváncsi, az egyházjogi reformokkal szemben.
– Az ellenzék – felelte Katánghy – igen jól tudja, hogy a fazekunkban tejföl van. S mint a pákosztos macska, szereti is a tejfölt, szeretne velünk együtt inni, de még előbb szétnéz, gondolkozik, nem lehetne-e valahogy eltörni a fazekat, mert azt még jobban szeretné.
Kozmics apátplébános felfortyant, hogy erre nem volt szükség, hogy ez a kérdés a hajánál fogva van előrántva, ez mind a Tisza Kálmán praktikája.
– Mert higgyék meg az urak – mondá ingerülten –, az öregnek még mindig nagy befolyása van. S ennek megakadályozására kellene valamit tenni nagyságtoknak.
Képviselőnk ajkai körül finom, irónikus mosoly jelent meg.
– Egyetlen módot tudok rá, ha vagy ötven-hatvan kerület összebeszélne jövőre…
– Halljuk, halljuk!
– S ha csupa okosabb embereket küldene fel Tiszánál az országgyűlésre. Tisza befolyása mindjárt megszűnnék. De a kerületek makacsok…
– Úgy van, makacsok – bizonyította a patikárius.
A konyakos palackok gyorsan kiürülvén, képviselőnk meleg baráti kézszorítással vett mindnyájunktól búcsút, csak Plachta doktort marasztá ott egy szűkebb körű értekezletre, a mackó orrláncának visszatétele tárgyában.
S doktor Plachtának tényleg volt egy ötlete. A mackó szereti a mézet – tehát mézet kell neki adni, de olyan szerben, ami őt elaltatná, a méz tehát egy dézsa spirituszba keverendő.
A dézsát aztán ki kell tenni az udvarra. A »Mameluk« messziről megszagolja a mézet, Bessenyei kidugja a fejét az ablakon, s a nőstény medve hangján hívja; a medve odajön, leissza magát, elalszik, s amikor alszik, akkor a Mameluk is jámbor lény, szépen vissza lehet tenni a karikát az orrába.
De a dolog balul ütött ki, s már uzsonna táján villámként járta be a hír kis városunk érdeklődő köreit, hogy a szegény medve ráment a pálinkás mézre, s el is aludt a szesztől, de örökre. Annyit öntött fel a garatra, hogy a szesz meggyulladott a gyomrában. Végre is szép, kellemetes halála volt szegénynek, s doktor Plachta úr is újra bővítette bokros ismereteit eggyel, hogy ha a Mameluknak, már ti. a medvének, kiesik egyszer a láncos karika az orrából, azt soha többé nem sikerül visszatenni.
Azt hallom, a Menyhért-napi lakomára százötven meghívó lett a kerületbe kibocsátva. Az egész város lázas izgatottsággal várja a nagy napot, mert mint biztos forrásból értesülünk, képviselőnk hosszas, beható nyilatkozatokat fog tenni tószt alakjában a helyzetről. Futtaki is ide váratik.
r. l.
