II. Az ülés lefolyása
II. Az ülés lefolyása
De Pantocsek nem jött be, megérezte, hogy nem így lesz. Hanem bejött az ellenzék nagy számban. A karzatokon tenger nép tolongott. Vihart váró sirályok ültek a folyosókon.
Az ülést pont tízkor megnyitotta az elnök, ez se történt már nagyon régen.
A Fejérváry széke még üres volt. A bal lábbal kelt ellenzék rögtön észrevette s durva, érdes kiáltások keletkezének:
– Vezessék be a vádlottat!
…Bizony senki sem gondolta még akkor, hogy mielőtt a kakasok kukorikolnának, ugyanezek a hangok éljenezni fogják Fejérváryt.
Pedig ha már Pantocsek híres lett, egy csoda se lehetetlen.
Kisvártatva bejött a miniszter, s Josipovich olvasni kezdte a jegyzőkönyvet. Nem írt olyan szonátát Beethoven, amit annyi figyelemmel szürcsölnének be emberi fülek, mint most ezt a jámbor protokollumot, a Josipovich előadásában. Mélységes kriptai csend honolt, de az utolsó passzusnál: »a Ház a választ tudomásul vette«, kitört a zaj.
– Nem igaz! – kiáltá húsz hang is.
– Mi voltunk többségben – szólt közbe Ugron.
– Tessék Pantocsektól megkérdezni – felelték jobbról.
– Pantocsek itt se volt! – fortyant fel Károlyi Gábor.
Az elnök csendesen, bárányszelíd hangon kérdé a szokott formalitással:
– Nincs-e valakinek észrevétele a jegyzőkönyv ellen?
De volt bizony; egyszerre felállt Horváth Ádám, s a fekete táblák villámgyorsan megtelnek nevekkel. Szónokok hosszú sora jött.
Oh, istenben üdvözült Csanády Sándor, aki évtizedekig egyedül hallgattad a jegyzőkönyveket, mint Mikes Kelemen a tenger csendes mormogását, hogy nem adta meg neked a gondviselés ezt a napot megérni!
Horváth Ádám elmondta a tegnapi incidens lefolyását, említette, hogy több képviselő »ellenpróbá«-t kért felkiáltás útján, de Bánffy mohón, hirtelen föltette a kérdést…
– Meg a sapkát – szólt közbe valami selyma.
Kéri tehát kideríttetni, hogy a többség megvolt-e a tudomásulvétel mellett vagy sem?
A jobbpárton nyugtalanul mozogtak:
– Hiszen az nem lehetséges!
Horváth Ádám szavai után Bánffy magyarázta meg eljárását a házszabályokból, megjegyezve, hogy az »ellenpróba« kiáltásokat nem hallotta, a név szerinti szavazás kérésével pedig elkéstek. Kéri hitelesíttetni a jegyzőkönyvet.
– Nem lehet! – zajlott fel az ellenzék.
Majd a szelíd Bolgár pattant fel s maró gúnnyal szólott az elnökről, mondván, hogy néha a halkabb hangokat is meghallja.
Utána Rohonczy rántotta ki jó hírű pengéjét Bánffy mellett, hogy ha az elnök azt mondja: »nem hallotta«, föltétlenül el kell hinni, szent akkor, hogy nem hallotta.
– Siket embert nem kell alkalmazni – mordult fel Győrffy Piusz.
Puskaporszagú volt a levegő. Apró tüzecskék, rakéták sisteregtek itt is, ott is, néha egy-egy golyóbis is süvített. Rohonczy csupa közbeszólások közt terjeszkedett ki a tegnapi esetre, mondván, mennyire sajnálja, hogy jelen nem volt.
Károlyi Gábor összecsapta a tenyerét.
– Látod fiam, hát akkor miért beszélsz?
Zajos derültség támadt s ez volt az első sugár az epés, mogorva hangulatban. Rohonczy ügyesen, bizonyos lovagias hangon tartotta a leckét s ez neki jól is illik – de amint át akart térni Horváth Ádámnak tegnapi kifejezésére a közös katonatiszti kardbojtról, felhasadtak az orkánnal telített zsákok a szélsőbalon.
– Mit akar? Mit avatkozik abba?
Horváth Ádám felugrott indulatosan:
– Önnek nincs joga engem leckéztetni.
– Most a jegyzőkönyv hitelesítéséről beszélünk – szólt Ugron Gábor, ökleivel az ártatlan padot verve.
Ezt maga Rohonczy is belátta és leült, hogy majd később mondja el, amit akar, a napirend előtt.
A nagy káoszba Wekerle próbál világosságot önteni, ő ugyan a jegyzőkönyv hitelesítését javasolja, mert az megfelel a tényeknek, de ha van valami kifogás ellene, kéri azt a maga formájában terjeszteni a Ház elé.
– Milyen formában? Melyik az a forma? – riadt fel az ellenzék.
– Hja, azt az indítványozó találja ki – felelte a miniszter pompás humorával.
Szónok szónok után kelt. A dél is elmúlt, de még mindig a formát keresték, szólt Helfy egy Bánffy ellen irányított allúzióval a fagyott fülek ideges ezredesére (akiről Wekerle tegnap beszélt). Perczel Dezső az immár meg nem állapítható többséget próbálta valószínűvé tenni. Polónyi vízióit adta elő. Három kormánypárti képviselőt látott, úgymond ülni a tegnapi felállásnál. (Ezen három képviselő útközben Olayig tizenegyre szaporodott.) Eötvös új szavazást kívánt. Beszéltek még Dániel Ernő, Pulszky Ágost, de csak gróf Zichy Jenő találta ki, mi a teendő, hogy fel kell olvasni a névsort, s minden gentleman mondja meg, itt volt-e tegnap és hogy hova szavazott?
Ez igen mulatságos dolog lenne (gyönyörű anyag egy karcolatra), de a Háznak nem tetszett. Egy kis bibije is volt az indítványnak – az, hogy azok a képviselők, akik ma nem voltak jelen az ülésen, de tegnap jelen voltak, nemigen adhattak volna kimerítő feleletet. De jó volt azért a körülményekhez képest. Hiszen semmi sem lehet éppen egészen tökéletes.
Aztán mi tagadás benne, Zichyben finomított irónia van: ha Issekutzról megkísérlették meghatározni, hogy tegnap beszéljen, miért ne lehetne elhatározni a Házról is, hogy tegnap szavazzon? Helyes és lélekemelő. Mutatja a magyar alsóház hatalmát. Az angol parlament mindent tehet, csak a fiúból leányt nem csinálhat. A magyar parlament még többet tehet, mert az a mai napból tegnapi napot csinálhat.
A Bánffy homlokáról a verejték csurgott. Nem bírta tovább. Átadta a helyét Andrássy Tivadarnak s nagyot fújt:
– Jaj, de kutya nehéz munka ez a jegyzőkönyv-hitelesítés!
De Andrássy kedves, szelíd IV-ik Henrik korabeli arca se bírta lekérlelni az ellenzék fúriáit. Az ellenzék a XVI. Lajos korát tükröztette vissza. Új és új szónokok csörtettek elő, ki lándzsával, ki röpke nyíllal, egyik-másik doronggal.
Istenem, istenem, mi lesz ebből?
Bezzeg jó, ha itthon van az öreg Tisza. De hogy is tud az elmenni ilyenkor! Bizony, akik most azt kívánják, hogy bár menne haza Gesztre, beh elhoznák szívesen. Jó az öreg a háznál. Olyan, mint egy nagy cápa. Elszigonyozzák hetekig, évekig a portyázó ellenzékiek és azalatt nem bántanak mást. De ha az öregúr csakugyan el találna menni, az apróbb halakból mindennap megesznek kettőt-hármat… Neki pedig végre is nem történik semmi baja. Talán sürgönyözni kellene érte, hogy siessen.
Károlyi Gábor pertu polemizált Rohonczyval, Horváth Gyula még Wekerlén is csípett egyet – de ki győzné elszámlálni az összes beszédeket (tessék őket elolvasni az országgyűlési rovatban), míg végre a jegyzőkönyv-hitelesítési vita egy kis magzatot kölyközött – a kérdés-feltevési vitát. Szerencsére, ez se tartott nagyon sokáig; háromnegyed egyre megkezdődött a szavazás, negyvennyolc többséggel hitelesítve lett a jegyzőkönyv.
Bánffynak (ki időközben újra elfoglalta ostromlott trónját) ragyogott az arca, a miniszterek elégedetten dörzsölgették a kezeiket.
Milyen boldogság! Hogy hiteles jegyzőkönyveink ismét megszaporodtak egy példánnyal.
Már a szavazás alatt híre terjedt, hogy Horváth Ádám tegnapi »súlyos« kifejezését a tiszti kardbojtról kicsiszolja, de Rohonczy tán nem hallotta, s felszólalt a napirend előtt – még háromnegyed kettőkor is a napirend előtt voltunk – csodálatos, hogyan fut az idő! Rohonczy felszólalását, ki Horváth Ádám kifejezését rosszallta, valóságos ellentmondási fergeteg fogadta.
– Eláll! Eláll! Nem önre tartozik.
Az izgatott lármában csak szaggatottan beszélhetett, hogy a kifejezés dehonesztáló a hadseregre, s hogy Horváthnak előbb le kellett volna mondania a tiszti rangról s csak azután nyilatkozni így.
Már-már tetőfokára ért az ingerültség. Kecskemét követe méltatlankodva kiáltá:
– Előbb engem engedjen szólni!
Az atmoszféra izzó lett. Félni lehetett, hogy explodálni fog, midőn ruganyosan felpattant Fejérváry és így szólt:
– A Rohonczy képviselő úr felszólalása fölösleges volt, mert Horváth Ádám már előbb bejelentette, hogy szavait meg akarja magyarázni.
– Úgy van! Ez a helyes! – kiáltá száz torok egyszerre az ellenzékről.
S mikor Fejérváry leült, egy lelkes éljen csattant ki a szélbalon, mely meg-megújulva átharapózott a nemzeti pártra is.
A tigrisek hozzá rohantak és a kezeit szorongatták. Ha Thaly itt van, a nyakába borul…
A jobboldal pedig csak nézte, nézte némán (mert a jobboldal hasonlatos a Lánchíd nyelv nélküli oroszlánjaihoz), gyámoltalanul ezt a csodát.
Némelyek vállat vontak, mint a Mátyás király lustái: »Mit törődjünk vele!«
Mások így szóltak: Az ördög érti!
Egyik mameluk mosolyogva jegyzé meg:
– A honvédelmi vita megrövidült. Ezzel az egy nappal öt napot nyert Fejérváry.
– Szerencsés ember – szólott irigyen egy miniszter –, lyukas hídon talált aranyat.
Azután felállt Horváth Ádám és úgy tett a tegnapi kifejezéssel, mint mikor az ember egy csúf vimerliből az arcán kinyomkodja a mérges nedvet…
Egy kicsit fájt is neki, de érezte, hogy úgy kell tenni.
Az egész Ház »helyeselt«, csak a nagykőrösi követ széles arcán szaladgált egy gúnyos mosoly.
Valahára ez is megvolt – most már át lehetett volna menni a napirendre, de az óramutató a kettesen járt és végre is elég volt mára… Hiszen hitelesítve van a jegyzőkönyv.
