A MAI ÜLÉS jan. 15.
A MAI ÜLÉS jan. 15.
Zúzmarás szakállakkal és bajuszokkal, piros orrokkal és fülekkel gyűlnek reggelenkint a képviselők – s ott ülnek, melegszenek egész két óráig délután. Nehéz eljönni, de hazamenni is nehéz. Ilyen kemény tél csak északon szokott lenni.
Tisza Kálmán szemben ül a folyosón lobogó, pattogó zsarátnokokkal, ritkán megy be a terembe, de azért pontosan van értesülve; mindig tudja, ki beszél és mit. A miniszterek nagy prémes bundákban szállingóznak, mintha Tobolszkból jönnének.
A jobboldal apródonkint érkezik – de az ellenzék serényebb. Az ostrom mégis lanyha. Ha kezdődik is valami aprólékos roham, nyomban visszaveri Wekerle vagy Hieronymi. Szilágyi nemigen jár be: az ördög fürdőzzék ilyenkor.
Az államtitkárok is csak nagy néha kukkantanak be. Ritkaság belőlük kettőt látni. S ha mégis találkoznak néha ketten, jelentőségteljesen kacsintanak egymásra.
– Miért megy el Láng? – kérdezi Berzeviczytől Teleszky.
Berzeviczy vállat von.
– Ezen tűnődöl?
– Ezen. És te?
– Én meg azon, hogy mi mért maradunk?
Teleszky vállat von. S hallgatagon, csendesen surrannak odább.
Az arisztokrácia még alszik ilyenkor. Atzél Béla is csak délfelé mutatkozik, mire a jobboldal megszűnik kompakt lenni; délig mindig kompakt.
S amint lassan-lassan jönnek a különböző társadalmi rétegek a folyosóra, aszerint dominálnak a témák, délelőtt egyházpolitikai vita, délután vadászkalandok, két óra felé az ülés kritikája.
Legjobb két óra felé jönni, mert akkor meghalljuk, hogy Ernuszt Kelemen kezdte a vitát. Az utolsó Kelemen a XIX-ik században. Okos, derék ember a régi klasszikus világból; csinosan beszélt a hazafiságról.
Az is szóba kerül, hogy Prileszky Tádét majdnem elvesztettük.
– Lehetetlen! Mi történt vele?
– Egy szíp beszédet mondta – dicsekszenek a tótok. – De olyan szépet, hogy az ellenzék híni kezdte: »Jöjjön át ide!«
– És nem ment el?
– Nem bizony; mert a Taddusnak nemcsak eszméi vannak, hanem esze is nem hiányozza – ő adta csak egy cukros kitarcétlit az ellenzéknek, de nem hallgat a szirénhangokra és megmarad, ami volt, a jó öreg Taddusnak, azzzal a jelmondattal: »beszélni könnyű, mozdulni nehéz«.
Beszélik, de máris nehéz volt konstatálni (mikor e sorok írója a karzatra jutott), hogy a víg Kemény Pál is gesztikulált valamit Prileszky és Hieronymi között. Hieronymi beszéde teljesen elfeledtette a t. előtte szólókat; tiszteletteljes csendben, néhol általános helyeslések közt cáfolta az ellenzék érveit, védvén két fiatal államtitkárát (akik közül az egyik még csak egynapos). Úgy tűnt fel, mint Nagy Kristóf a gyerekekkel karján. A főispánokról sem sajnált egy-két jó szót elejteni, de Károlyi közbezördült:
– Diszkvalifikált emberek!
Az elnöki tribünön gróf Andrássy Tivadar ült, aki ma igen jól megállta a helyét, pedig a vita hovatovább egyre felhősebbre tornyosodott. Kivált az ülés végén, az interpelláció-válaszoknál kezdett egy csöppet mérgesedni.
A múzeumi rendetlenségekről megadta Csáky a tárgyilagos választ Várady Károlynak (nem volt valami kellemes dolog, inkább mélyen elszomorító). Várady további vizsgálatot kíván és (de már ezt meg sem merem írni a Pesti Hírlap olvasóinak) hogy tiltsák el Pulszkynak a vezércikkírást.
A kormánypárti képviselők körülvették Beksicset és szemrehányást tettek neki:
– Ez a te intrikád, Guszti! Te monopóliumot akarsz, Guszti!
A Ház tudomásul vette a Csáky válaszát; és egyelőre Pulszky még írhat! Jó lesz azonban sietni a prenumerálással a Pesti Hírlapra – mert nem lehetetlen, hogy azért Csáky mégis »tanulmányozni fogja a kérdést« s egyszer csak mégis be találja nyújtani az egy paragrafusos javaslatot:
»Pulszky Ferencnek írni nem szabad.«
Különben Várady okos dolgokat is pengetett. Különösen találó volt az a megjegyzése, mellyel a múzeum által megvásárolt Vörös-féle gyűjteményben levő Kossuth-iratokról szólva pirított rá a kormányra: hogy a Kossuth Lajostól származó leveleket azért vásárolta meg a múzeum, mert el akarta dugni a nemzet elől…
Ezen botrányos kegyetlenség Kossuthtal szemben valóságos borzadályt gerjesztett. Az elmék megtermékenyültek s egyszerre szembeszökő lett azon vérlázító működés, amit a múzeum évtizedek óta folytat. A Deák-ereklyéket is eldugta, sőt a nemzeti múlt összes emlékeit elvonja a nemzet millióinak sóvárgó tekintete elől…
A Ház ingerült lett. Szerencse, hogy az öreg Pulszky nincs ma a karzaton. Kemény Pál szemeibe könnyek szöktek. Hogyne, hogyne! Mikor a Kossuth leveleit nem átallják a Nemzeti Múzeumba eldugni.
De Váradyval mégiscsak végzett Csáky – ám hátravolt még a feketeleves, Vajay, akire azt mondta Gajári:
– Olyan hangja van, mint Szigeti Imrének.
Ami azonban azért sem áll, mert Vajay képviselő úrnak két hangja van. Vajay hasbeszélő, s amint beszélt, úgy rémlett, mintha egy másik ember felelgetne neki valahonnan a mélyből. Behunyt szemmel hallgatva, két ember látszik párbeszédet folytatni. Egyik se valami különösen okos ember a kettő közül. Az egyik kérdez, a másik felel, mikor az egyik belekezd egy mondatba, a másik folytatja és olyan bolondságban hegyezi ki (definit in piscem), hogy az egész Ház derültségben tör ki.
E két ember közül az egyik a Polónyi táborához tartozik, a másik a Zichy Nándoréhoz – de Ugronnal is szimpatíroznak.
Vajay Szivákot és Ivánkovicsot üldözi, meg az elkeresztelési rendeletet. E háromról szól az interpellációja.
Csáky természetesen védelem alá veszi mind a hármat; mert helyükön vannak. Vajay dühbe jön:
– A miniszter olyanokat keres, akik seftelnek a hitelvekkel.
Óriási vihar támad: »Vonja vissza!« Andrássy megrázza a csengettyűt.
– Rendreutasítom a szónokot!
A szónok ég felé fordítja a szemeit, mint egy mártír. S újra elkezd a miniszter ellen pattogni, hogy a Dessewffy püspök levelét, melyben az Ivánkovicsot ajánlotta, rosszul értelmezte, mert igaz, hogy a sorokban ajánlat volt (s ezt bánatos, lágy hangon fuvolázza I. Vajay), de a sorok közt kellett volna olvasni – teszi hozzá mély basszus hangon II. Vajay.
Nagy hahota támad. Az ember sokat tanul a Házban. Hogy a püspök leveleit miképpen kell olvasni. Hiába ez is egy stúdium.
De Vajaynak még nem elég ennyi »derültség«, azzal a kérelemmel fordul a Házhoz:
– Ne tekintsék kérem a katolikusokat páriáknak!
Mire ellenállhatatlan erővel zúdul fel a kacaj, csak Polónyi és Ugron fészkelődnek ingerülten:
– Csak a katolikusok nevessenek!
És nevetnek a katolikusok is, szinte a könnyeik is csurognak.
Régen volt ilyen mulatságos szombati nap a t. Házban. Szinte kár, hogy már leül Vajay, hogy vége az ülésnek és az összes nevető páriák, medvebőr és mindenféle bőrbundáikba takarózva, elszélednek a közeli hotelekbe ebédelni.
