A MAI ÜLÉS jan. 12.
A MAI ÜLÉS jan. 12.
Csendes, békességes ülés volt, a régi Tisza-időkre emlékeztető – mikor még savót reggelizett az ellenzék. A »Púrosz«-ok és »Brézel«-ék (így osztályozza Atzél Béla a szabadelvű pártot), künn melegedtek a folyosón a kandallók izzó parázsánál, mely egy sodronyhálón keresztül átfinomítva ereszti langyos leheletét a köszvényes lábakra és a fagyos honatyai tagokra.
S ha megmelegedtek a Púroszok, akiknek ajkaitól nem fogy el máskor a harcias jelszó: »Adjátok ki Kalkhaszt s mi megbékülünk.« (Kalkhaszt ez idő szerint Szilágyi Dezső képviseli), csendesen vegyülnek el a teremben aluszékony társaik közé s hallgatják a parlamenti reformról megindult eszmecserét.
Holló Lajos, Eötvös Károly és Bujanovich egy húron pendültek. S ez szelíd húr volt. Tiszta választásokat akarnak (Mezei Mór ingatta fejét. Ez volt az első parlamenti akciója), nagyobb cenzust is akarnak. (Most már Neuman kezdett integetni helyeseket.) A főrendiház reformját is akarják. Beksicsnek kiderült az arca s észrevévén, hogy az Apponyi helye üres, átment a túlsó pártra és elfoglalta az ellenzéki vezér székét. Milyen gondolatai támadtak itt a nagy publicistának és nagy vadásznak – azokat olvasni fogjuk a Nemzetben, de milyen gondolata támadhatott Wekerlének, mikor bejött és szétpillantván, meglátta Apponyit, aki ma a Beksics maszkját veszi fel? (Ha jól meggondoljuk, nem is olyan ritkán van ez.)
De nem erről van most szó, hanem hogy mit akartak az ellenzékiek? Nos, sok mindent akartak még. A parlamenti tárgyalások gyorsaságát, a tanácskozás reformját. Föl lett vetve, hogy az ülések délután két órától hatig tartsanak. Nem új eszme ez; de a filoxéra közbelépése nélkül alig látszott keresztülvihetőnek. Ám ha csakugyan teljesen elpusztul a szőlő nedve, akkor nem lenne a dolog veszélyes. És in ultima analysi, ha az igazság csakugyan a borban van, akkor mindenesetre előnyösebb a délutáni tanácskozás.
Eötvös mellesleg megcsipkedte Asbóth Jánost is, aki megelégedetten, mint egy napfényben sütkérező krokodilus emésztette a népszerűtlenség kígyóit-békáit, amiket ráhajigáltak. Mert az Asbóth népszerűtlensége neki eledel és nem folyékony anyag, mint a Szilágyi népszerűtlensége, amiben az fürödni szokott. Asbóth nem fürdik. Asbóth csak emészt. Szilágyi ellenben fürdik, de nem emészt.
Pulszky Ágoston látván az Asbóth népszerűtlenségét, így szólt magában:
– Bah, már a népszerűtlenség sem ér semmit. Azt is tönkreteszik. Már arra is pályáznak. Tessék, már az Asbóth is benne van nyakig. Sikerült neki. No, ha így van, akkor énnekem ugyan nem kell.
És kivágott egy olyan beszédet, amire Holló is, Eötvös is, Bujanovics is azt az észrevételt tette:
– Nini, ez az én beszédemnek a folytatása. Éppen ezeket akartam én is elmondani, de kifelejtette.
Nagy »helyesek« potyogtak jobbról is, balról is. Madarász bólingatta fejét, mintha valami szomorúfűz lenne. Károlyi Gábor közbekiabált: »Halljuk! Halljuk!«. Ki-kitört a tetszészaj, majd beállott a síri csend.
Mindez annyira kihozta a sodrából Pulszky Ágostont, hogy elsápadt és akadozni kezdett. Valami szokatlan, idegenszerű volt ez rá nézve. Ez a levegő, ez a csend, ezek a nyugodt arcok. Izgatottan súgta hátrafelé barátainak:
– Zavarogjatok, kérlek! – de azok nem értették el a szituációt, s Pulszky éppen csak hogy ki tudott gázolni a roppant figyelemben.
Pulszky tartalmas, magvas beszéde után Hieronymi miniszter vetett fel néhány szép eszmét a parlamenti reformra nézve, amelyeket nagy tetszéssel fogadott úgyszólván az egész Ház. Ma is bebizonyította Hieronymi, hogy igazi, tartalmas államférfi, aki egy élettapasztalaton át kiforrt és a judicium vésőjével átcsiszolt nézetekkel ült bele abba a tövises piros székbe – mely a legdülékenyebb a többi kilenc testvére között.
