KI LESZ A MOSONI FŐISPÁN?
KI LESZ A MOSONI FŐISPÁN?
Az »Angol királynő«-ben lakott az öreg Deák, s azóta az Angol királynő a nagyfejű politikusok fészke, kik még most is ott üldögélnek annál az asztalnál, ahol az öregúr prezideált. Egyebet nem is tartottak meg Deákból, mint ezt az asztalt.
Ott üldögélnek és unatkoznak a hetvenes évek óta: nem éppen azok az emberek, azok kihaltak, de az mindegy, éppen olyanok. A szabadelvű pártból mindég fejlődnek alakok, a »Deák-asztal«-hoz valók.
A Deák-asztal a mozdulatlanság szimbóluma. A szegény asztal most is azon a helyen áll, ahol Deák halála napján. S a törzstagok most is úgy ásítanak kilenc óra után, mint hetvenötben vagy nyolcvanötben.
Itt sohase történik semmi, itt senki se tud soha semmit. Mert a párt korifeusai ülnek itt, akik igen vigyáznak a szavaikra, a politika ama begombolt óvatos alakjai, akik a hallgatás kiaszott emlőin nőttek naggyá. – Az ördög hinné, hogy ezekben az emlőkben tej is van.
Susogva, halkan beszélgetnek. A horvát miniszter ugyanabból a piros virágos csészéből szürcsöli a feketéjét, amelyből Bedekovics és annak elődei. Báró Podmaniczky Frigyesnek még külön tányérjai is vannak, de nem valami tarka mintázatúak, egyszerű fehérek. Csernátony minden áldott este elmondja, mit ettek, mit csináltak a madarai egész nap. Ma tizenöt éve is ugyanerről beszélt ebben az órában azon a helyen. E madarak szinte hozzátartoznak a Deák-asztal agglegényeinek családjához. A horvát minisztereknek a három társország, Horvát-Szlavon és Dalmátország sorsa mellett még e madarak sorsa is úgyszólván a reszortjukhoz tartozik. Azelőtt Bedekovics kérdezte esténkint: »Mit csinálnak, Lajos, a madaraid?« Most Josipovich kérdezi.
Egyebekben semmit se változott a Deák-asztal.
Néha egy-egy régi adomát mondanak el, nagyon régit, amely már nem árt senkinek, amelyben semmi célzás nincs. A Bourbonok korából valót. Udvari titkok is szellőztetnek, olyasformák, hogy mit mondott egyszer Kaunitz Mária Teréziának – de hogy fölségsértés ne legyen, hozzáteszik: ha ugyan mondta.
Napi események nem tárgyaltatnak, ezekben nem volna tapintatos dolog véleményt mondani – mert az prejudikálhatna a kormánynak és az nem helyes, legfeljebb köztudomású tények jönnek néha szóba. Ha teszem azt, Bánffy Béla meghal – itten is fölemlegetik, hogy »meghalt a szegény Béla« de arra az eshetőségre gondolva, hogy hátha tetszhalott is lehet, nyomban hozzáteszik – »ha ugyan meghalt«.
Mert e komoly higgadt szájakból sohase hallasz egyebet, csak tényeket és örökkön-örökké tényeket – jó nagy sokára, mikor már ezek a tények is érettek.
– Ma elrontottam a gyomromat – panaszkodik egy-egy excellenciás úr – az orvosom állítása szerint.
S valóban tiszteletreméltó a levegő ez asztal körül. Ez alakok, akikben nincsen semmi elhamarkodás, semmi izgalom, semmi vér. Néha egy-egy kanál vagy kés meg is csörren… Ez itt a zaj. S az öreg óra ketyeg a falon, tiktak s megy lomhán, nesztelen. Ez itt a haladás.
Néha egypár fiatal képviselő is odavetődik, ezekből lesz a succrescentia. Ez nagy esemény. A Deák-asztalnál roppant elevenség, hangos beszélgetés, sőt vita is van. Az öregek hallgatnak és mosolyognak, mintha mondanák:
– Juventus, ventus. Mi az ördögnek disputáltok? Hát ér az valamit, ha valakinek igaza van?
Képzelhetni ily viszonyok mellett (melyeket túlságosan szélesen festett e sorok szerény írója, az elmondandó jelentéktelen tréfához mérve) mekkora csodálkozás volt, midőn a napokban egy idegen úr lépett az asztalhoz, bemutatta magát, valami nevet mormogván, amit senki sem értett, és leült egy üresen maradt székre.
Mindenki odanézett s azután mindenki iparkodott oda nem nézni.
Az ismeretlen úr csak azt tudván, hogy képviselők között van, a jobbra eső szomszédjához, egy miniszterhez fordult s kérdé tőle:
– Nem tudja képviselő úr, ki lesz a Moson megyei főispán?
Hallatlan! Az egész asztal összerezzent. Itt harminc esztendő óta sohasem volt arról szó, hogy mi lesz, csak arról, hogy mi volt.
A miniszter fanyarul mondá:
– Bizony, nem szolgálhatok vele.
Az idegen úr egy bifszteket rendelt időközben és a balsó szomszédjához fordult:
– Az újságok valami Daunt, valami fiatal grófocskát emlegetnek. Ki az kérem?
– Az én vagyok – felelte Daun Pálffy Vilmos gróf. – De én nem leszek.
– Úgy? – szólt az idegen úr és kezdte magát kényelmetlenül érezni. Nem is szólt többet egy szót sem egész este, gondolatokba merülve ült; csak mikor aztán felkelt az egész társaság, akkor útközben a lépcsőkön szólított meg egy egyszerű rokonszenves alakot.
– Mit gondol ön – kérdé – ád a belügyminiszter arra valamit a főispáni kinevezéseknél, hogy valaki húsz-huszonöt évet töltött a közigazgatás élén, mint alispán?
– Nem, semmit – felelte a szürke alak.
Az idegen úrnak megnyúlt a képe.
– Az elég baj, az elég baj nekem. Tessék elhinni…
– Kihez is van szerencsém?
– Én Tóth Imre, a Moson megyei alispán vagyok. És nekem kihez van szerencsém?
– Azt már, ezek után el nem árulhatom. (Az olvasónak azonban szabad gyanítani, hogy ez talán a belügyminiszter lehetett.)
De a mosoni alispán nem gyanított semmit, hanem ment, ahol szállva volt, a Hungária felé, hogy holnap újra kezdje a politikai körökben a fürkésző kérdezősködést.
Amint ment, a vestibule-ben találkozott Prileszky Tádéval.
Köszönt neki s ajkán lebegett már a kérdés: »Ki lesz a mosoni főispán?«, de csak mégse kérdezte. Pedig Prileszky megmondta volna, a saját mellére ütve.
– Hát ki lenne? Én.
S ha elhitte volna, másnap nyugodtan hazamehet, s megkíméli magát a fölösleges fáradságtól és izgalomtól. Mert nem tréfa, uraim, egész nap kérdezősködni s hallani különféle neveket, de ezek között egyszer sem a magáét.
Nem tudom, igaz-e ez a történet, de beszélik. Beszélik, de nem a »tények asztalá«-nál, ott sohasem szólnak semmit, csak egy-egy politikai adomát a Bourbonok korából.
Meglehet, nem is igaz a dolog, talán nem is létezik Tóth Imre nevű alispán, s ha létezik, talán esze ágában sincs főispánná lennie. Talán pletyka, léha fecsegés az egész?
De mert beszélik az emberek, hát mi is elbeszéltük. Csakis ezért, nem másért. Mert igazán semmi bizonyosat nem tudunk sem erről a szcénáról, sem arról a titokról, hogy ki lesz a mosoni főispán.
