AZ ALELNÖKSÉG
AZ ALELNÖKSÉG
Nagy, magas, erős ember volt Bokross, arányos testtel, domború, tiszta homlokkal, mely fölött már ritkult a haj. Hosszúkás, hideg, szinte vértelen arcát barna kerekbe nyírott szakáll körözte; kékes szemeiben értelem és bizonyos fokú szelídség honolt. Olyan ártatlan tekintete volt, mint egy őzikéé. De ez az ártatlan tekintet, inkább csak látszott annak. Bokross ama hagyományos erdélyi politikusok közé tartozott, akik ötven gramm ravaszságból állanak – s a másik ötven grammot egyéb kívánatos és kiváló tulajdonok képezik.
Szerencse kísérte életében; egyszerű ügyvédi állásból emelkedett magasra, a parlament alelnöki székébe, s csak egy hajszál híja volt, hogy nem az elnökibe.
Hogy mi volt ez a végzetes hajszál? Ugyanaz-e, amelyen most felesett és alábukott? Vagy talán csak azért nem lett elnökké, mert harmadéve, mint a szabadelvű párt szónoka az újévi beszédbe belesült s most már kicsinynek látszott a nagy piedesztálra.
Annyi bizonyos, hogy a szerencse útján ez volt az első kő, mely elébe tévedt. Csak egy kis kavics, de mégis az volt az első.
Ez a felsülés volt-e oka, vagy más fontosabb körülmény, nem tudjuk. De tény, hogy az új országgyűlésen az irányadó körök, miután már két évig nevelték Bokrosst az elnökségbe, új elnököt kezdtek keresni. Próbálták Radó Kálmánt, de e jeles államférfiú nem vállalta; próbálták Tisza grófot, az hallani sem akart róla, míg végre megtalálták Bánffy Dezsőt.
Bokross tekintélyére ártalmasan hatott ez a mellőzés, a képviselői körökben suttogni kezdtek egyet-mást, felelevenítve régi dolgokat. Ő érezte ezt, lehangolt lett, s azóta láthatólag rossz kedvvel vett részt a pártélet porondján, ahol oly otthonos volt azelőtt s hol nagy tehetséggel, hideg boncoló ítéleténél fogva kiváló szerepet vitt – bár befolyását nem mindig az igaz ügy mérlegére vetette. – Az úgynevezett »vakondok-politika« iskolájához tartozott s az elvekért való küzdelem iránt nem nagy érzéket tanúsított.
Ezután háttal fordult hozzá a szerencse. Mindenféle kellemetlenségek érték. Ellenségei megmaradtak, barátokat szerezni többé nem tudott. A lefelé guruló ember benyomását kezdte tenni. Azután jött a Montbach-ügy; ennek hátterében nehány agilis, erős ellenfele állt, kik túlzott harcot indítottak meg. Ekkor történt ellene a bűnügyi följelentés.
S itt kezdődik az ő nagy hibája, mely végzetessé lett.
Ha Bokross mindjárt e bűnügyi följelentéskor leteszi alelnöki méltóságát, talán nincs ma előttünk ez a megdöbbentően szomorú történet, hogy egy liften kell a másvilágra mennie.
Minden a maga útján folyt volna le, a láthatár eltisztul vala csendesen, s a kellemetlen nyomokon kívül, úgy lehet, semmi rombolás nem történik.
Mert végre is Bokross Elek múltjában nem voltak bűnök, csak legfeljebb hibák és inkorrektségek. Ezt a véget ő nem érdemelte.
Hanem a végzet az volt, hogy nem mondott le az elnökségről. Az a hideg, okos, számító ember nem gondolta el, nem számította ki, hogy mi fejlődhetik ebből? Megfoghatatlan, hogy még ő sem ösmerte a világot.
A világ berzenkedni kezdett. Mit, nem mond le az elnökségről? Ez nem járja! Mint a Ház alelnöke hurcoltatja magát a vizsgálóbíró elé. Ez már sok! Ezt már nem lehet eltűrni. Ha ártatlan, ha nem ártatlan, mondjon le. Ha ártatlan, még inkább. Elég erkölcsi testület ahhoz a Ház, hogy annak idején megadja neki a szatiszfakciót.
Ezek a nézetek ütötték fel magukat Bokross legtartósabb várában, a szabadelvű pártban is, mindig élénkebben, erősebben, úgy, hogy végre a minisztertanácsban is megbeszélés tárgya lett Bokrossnak eltávolítása az alelnöki székből.
Dübörögve közeledett a Nemezis.
Az erős, ruganyos férfiú, mikor erről értesült e napokban, egyszerre látott összeomlani mindent, mindent.
Érezte, hogy ez a vég. Ha így kell megválnia az alelnökségtől, szégyenletesen, megmaradhat-e többi díszes állásain a bankoknál és egyebütt, ahonnan kenyerét szerezte?
A felelet bizonyára csak az lehetett, hogy »nem«.
Az alelnökség, mit ő erős vértnek hitt, a megölője lett – mert megtartotta akkor is, mikor oly nehéz lett a vállán, hogy nem bírt vele.
Nem, nem; neki sohasem kellett volna magasabbra mennie, mint amennyi szellemi és erkölcsi ereje volt s le kellett volna ráznia minden terhet, mihelyt ő gyenge lett ahhoz. A stréberség katasztrófája ez az eset. Tanulság mindenkire.
Tegnapelőtt többeknek panaszkodott képviselőtársai közül, hogy állásáról lemondatják. Keserűen beszélt, de higgadtságát, okoskodó elméjét, még e panaszok közé is magával hozta.
– Majd megindokolom én lemondásomat – így szólt –, szépen fogom megindokolni.
A kaszinóból is mozgalomnak híre érkezett, hogy kitörlik a tagok közül.
Minden jött, minden ellene tört.
Menekülnie kellett. De hová?
Íme megadta rá a szomorú feleletet, de higgadtságát, okoskodó elméjét még e felelethez is magával vitte…
