ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 14.]
ORSZÁGGYŰLÉS
[dec. 14.]
[dec. 14.]
A Ház két óriása mérte ma össze a lándzsáját, de szépen, gyöngéden, lovag módra: vigyázott mindenik, hogy a másikon sebet ne üssön.
De a vezérek mérkőzése előtt (mert Apponyi nem beszél előbb délnél, míg a karzat szép hölgyei mind össze nem gyűlnek) is ki kellett húzni az időt, s ez időt húzó izgoncok (ad captam: hólyaghúzó izgonc) Molnár Józsiás és Hortoványi József valának.
Hortoványi József egy kopasz szeladon benyomását teszi. Független lélek, aki egyetlen nyájhoz sem tartozik de szíve a papok… akarom mondani, Apponyiékhoz húz. A költségvetést nem fogadja el. (Általános ijedség a szabadelvű párton.)
Utána Molnár Józsiás állott fel. De bizony kár volt fölállni. Mert az efféle politikai diskurzust otthon, Kézdivásárhelyen a kukoricafosztogatóban ülve szokás tartani, a komáék és a sógorék előtt, akik helybehagyón ingatják a fejeiket. A Házban nem nagyon tetszett.
Annál jobban lebilincselte a figyelmet az Apponyi Albert szónoklata, ki szintén nem fogadta el a költségvetést, amit már előre lehetett tudni, de éppen ennek indoklására volt a Ház kíváncsi. Apponyi nem bírálta a költségvetést mint ilyet, hanem a kormány politikáját nagyban és egészében, melyben, úgymond, a múlt tapasztalatainál fogva bizalmatlan. Sok szép gyújtó része volt mai szónoklatának, melyet pártja zajosan megtapsolt, voltak azonban érvelésének gyenge részei is, péládul az, hogy a kormányban és programjában azért nem mer bízni, mert nem tudja, milyen kormány jön utána. (Persze, ha bizonyosan tudná, hogy az Apponyi-kormány jön, az neki sokkal kényelmesebb lenne.) Wekerle személyének most is odadobott egy kis rezedaszegfűt de már nem hozott akkora vőlegényi bokrétát udvarlásul, mint az indemnity-vitánál.
A több mint egy óráig tartó beszéd után, melyben újra kibontotta a nemzeti párt zászlóját, irányát, célját, törekvéseit, »öt perc« szünetet követelt a baloldal amit meg is adott a Bánffy távollétében két nap óta elnöklő Bokross Elek.
Szünet után Wekerle miniszterelnök ecsetelte polemikus modorban az ország pénzügyi politikáját, olyan eleven modorban, világosan, tömören és népszerűen, amint csak ő teheti, ki tárgyát öt ujjában úgy bírja. A Ház csendesen, úgyszólván pietással csüggött a fiatal vezér ajkain, ki máris a nemzet hálájára tette magát érdemessé, csak a szerencsétlen Józsiás szólt közbe nagy jámborul egyszer, amire aztán Wekerle szeretetreméltóan paskolta el a jámbor Józsiást.
Csak mikor a miniszterelnök beszéde második részében áttért a politikai helyzetre, csak ekkor vette észre a Ház, hogy a beszéd első fele voltaképpen a száraz része volt a második rész, mely rögtönzés, jobbadán az Apponyi imént elmondott beszédére, olyan debatternek mutatta be Wekerlét, minő még magyar miniszterelnöki székben nem ült. A legkényesebb kérdések közt, amelyeket úgyszólván csapdául állított eléje Apponyi egy nemes gondolkozású államférfiú magas fölényével és méltóságos lépteivel haladt el. Inkább elrúgta a tőrt az útból, mintsem átlépte volna, vagy elsiklanék mellette. A párt lelkesedése ki-kitört viharosan. De az ellenzéken is megrázó hatást tett a mai rögtönzése. »Ez aztán igazán miniszterelnöknek született.«
»Hát a fúzió?« Kérdezgették egymástól, tűnődve a két beszéd után.
Biz arra még aludni kell egyet gondolták magukban a fúzió barátai.
És meglehet, hogy ez az alvás még tíz esztendeig is eltarthat.
Ki tudja?
