AZ UTOLSÓ ÜLÉS
AZ UTOLSÓ ÜLÉS
Még egyszer összegyűltek kezet fogni, végbúcsút mondani. Még egyszer megtelt a terem, mint nagy parlamenti csaták idején. Megteltek a bíboros székek. Minden miniszter jelen van (Wekerle Sándort kivéve). Ott ült lenge fehér hajával Tisza Kálmán, ki az utolsó, általa választatott országgyűlést látta eltűnni a szárnyas ajtókban.
Sok-sok zsibongó fiatalember, kik csak egy kicsit mennek el. Sok-sok öregúr, ki itt élte le élete javát e teremben s többé sohase fog ide visszatérni.
Péchy Tamás még egyszer fölül az arany kopjára tűzött zöld mennyezet alá, kék kövekkel kirakott aranyos kardja megcsörren, a csöngettyű búsan csilingel a kezében.
Josipovics Géza feláll s felolvassa halk, tompa hangon a király üzenetét a feloszlatásra vonatkozólag.
Minden szó síri hangon csendül.
Vége van! sóhajt fel Kubinyi György. Megint vagyunk csak tekintetes urak.
De Irányi még »nagyságos«. Még egyszer elfújja a nótáját. Valóságos rozsdás kulcs az öreg. Minden országgyűlést vele nyitunk, vele zárunk. Siratja pediglen az öregúr a kúriai bíráskodásról szóló javaslatot, hogy nincs meg, s magas piedesztálról (mintha egy felhőn ülne a villámok között) kötelességévé teszi a kormánynak, hogy őrködjék a választások tisztasága fölött. Aztán egy ünnepélyes pózzal lekuporodik.
Mint a színházban a darab végén, még egyszer előjönnek az ismeretes alakok. Persze, hogy Károlyi Gábor nélkül nem lehet ezt az országgyűlést befejezni. Valaha egy tigris jelképezte az ellenzéket. Ezen az országgyűlésen egy kappan. Károlyi Gábornak okvetlenül elő kellett jönnie még egyszer.
A Kossuth-kép miatt haragszik, melyet a főispán nem engedett Székesfehérvárott a városházán felfüggeszteni. Pedig kétszeresen becses a kép. Mert először ő ajándékozta és másodszor, mert a Kossuthé. Ezért interpellálja a belügyminisztert.
Szapáry Gyula röviden, ügyesen megy át a Kossuth-kérdésen másodszor is, s a Ház zajos helyesléssel veszi a választ tudomásul.
Most feláll az elnök. Máskor ülve szokott beszélni. Arany csatos mentéje áthajlik a bal vállára. Ünnepélyes elátyakozott hangon mondja el búcsúbeszédét, röviden összegezve az országgyűlés működését, hogy aztán toasztszerű jó kívánatokban csucsoródjék ki a beszéde. A Ház éljenez, Irányi fölemelkedik, megdicséri az elnököt, a tanácskozások részrehajlatlan vezetéséért (a szélsőbal éljenez) s kijelenti, hogy az ellenzék azt óhajtaná, hogy a jövő országgyűlésen is Péchyt ültesse a többség az elnöki székbe.
Más elnök lesz! kiáltja egy ellenzéki hang.
Más ellenzék lesz feleli vissza egy kormánypárti hang.
Wahrmann is elröpíti az ő rendes szójátékát:
Legyenek nyugodtan! Meg fogjuk bokros érdemeit jutalmazni.
De már erre az Irányi féle felszólalásra a többi ellenzéki vezérek is szükségesnek látták még egyszer megjelenni a dicsőséges deszkákon.
Apponyi Albert meleg szavakkal emlékszik meg az elnök rokonszenves alakjáról és kiváló tulajdonairól. Természetesen Ugron Gábor is. (Hadd bosszankodjék a kormánypárt.)
Több vezér nem lévén, már bevégződött volna az 1887-iki országgyűlés, ha Gajárinak eszébe nem jön, hogy hiszen az öregúr voltaképpen a miénk, valóságos tulajdonunk, mi választottuk, a mi klubbunkban whistezett, köztünk öregedett meg (pedig nagyon), nyilván minket szeretett, mert amazoknak fogta a pártját, egyszóval hozzánk tartozik hát ő is helyezett egy koszorút az elnök fejére, hanem annak a virágai közt a figyelmes szem egy picike szúrós gombostűhegyet is láthatott megcsillanni.
S ezzel lepergett az utolsó homokszem is. Az elnök reszketeg hangon mondá:
A jelen országgyűlés utolsó ülését bezárom.
