A TÖBBSÉG
A TÖBBSÉG
Valami misztikus homály födi a laikusok szemében. Köd ül az óriás sárkány fölött, melynek nem hét, de kétszáznál is több feje van. Ezen töpreng ezer meg ezer agy. Az újságírók, kivált az ellenzékiek, nagyító-üvegen figyelik a diagnózisát. Ha ásít, azt mondják unatkozik, bizonyosan rászánja magát valamire. Ha lomhán sütkérezik a napfénynél, ráfogják, hogy már elaggott. Ha lélegzetet vesz, felriadnak, hogy ébredezik. Ha megmozdul, ujjonganak, hogy immár lázadozik. Ha nő, gúnyolódnak vele, hogy könnyű híznia a húsos fazekak mellett. Ha fogy, összenéznek: »Ez bizony hektikában van«.
Pedig nincs semmi baja. Egészen normális életet él s egészségesebb test, mint valaha volt, dacára, hogy a szertelen kíváncsiság, mely körülötte ólálkodik, mindennap új és új szimptómákat fedez fel: lázat, végelgyengülést, de ez csak szóbeszéd, fantom. Nem a többség a beteg, hanem a kisebbség. A kisebbséget, a reménybeli örökösöket gyötri a türelmetlenségi láz, amiből a beteges képzelődés származik.
A többség nyugodt, csendes és összetart jobban, mint valaha. Valóságosan öntöttvasból van. Darabokra össze se tagolható, mert csak egy vezére van: Szapáry. Palotaforradalmak elvetett magváról, intrikákról, klubbeli cselszövényekről fecsegnek az ellenzéki lapok, hogy magukat érdekesekké tegyék. Nevetséges! Ki intrikálhatna ebben a szürke egyformaságban?
A hatalmas Tisza, kihez hogy jellemben hasonlót találjunk, Deákot kivéve, vissza kell mennünk a történelemben egészen Hunyadi Jánosig, csendesen húzza meg magát képviselőtársai közt, még csak köhögni is restell, nehogy azt is valamire magyarázzák. Ő, aki arra volna hivatva, hogy első képviselő legyen, voltaképpen a kilencedik miniszter. Tudja isten, ez tán hibája is. Nem annyira a képviselői kívánságok felé húz, mint inkább a kabinet tanácsadója, a minisztereknek segít gondolkozni, nem a képviselőknek s azt is azzal a szerénységgel, mely nem akar befolyásolni, hanem csak segíteni.
Szűkszavú, színtelen kevésnek akar látszani. Ha mond is nagy nehezen valami véleményt, olyan igénytelenül teszi, hogy egy-egy lapos, szokásos mondásnak, vagy éppenséggel diplomatikus kitörésnek látszik, s ezzel el is ámít sokakat akik még ki nem ösmerték, hogy az ő szavaiban nagy tapasztalás és valóságos patriarchai bölcsesség rejtőzik, mélyen a gyenge tekintetek elől. Megjegyzései hasonlatosak azon rézgarasokhoz, amelyekkel a múlt században a barátok kártyáztak a kolostorokban a gvardián szeme láttára; mindenik ilyen garasban belül egy körmöci arany volt elhelyezve.
Azt kérdezte miniszterelnök korában egy ízben a parlamenti folyosón egy ismerős főúr:
Zavarban vagyok a búzámmal az idén. Nem tudom eladjam-e vagy ne? Persze attól függ, lesz-e háború. Mit gondolsz, kegyelmes uram?
A hatalmas kormányelnök, aki akkoriban a Sándor utcai házból proklamálgatta Európának a monarchia külügyi magatartását, csendesen lesütötte a fejét és azt dörmögte a bajusza közt:
Hm. Én már eladtam a magamét!
Mikor az öreg Péchy Tamás interjúját közölték a lapok közvetlenül az elnökválasztás előtt, a szabadelvű pártban sokan említették fel rosszallólag:
Megfoghatatlan mondák , hogy tehetett ilyet Péchy? Egy volt elnök!
Tisza lecsitította őket szelíden.
Bismarck még nagyobb ember, mint Péchy, s még nagyobb hibába esett, mint Péchy.
Arra a kérdésre, miért ajánlotta maga után miniszterelnöknek éppen Szapáryt, így felelt Tisza kitérőleg (de ezt talán már meg is írtam valahol).
Az én kormányzásom alatt kétszer kellett őt mellőznöm, s mind a kétszer korrektül viselte magát.
Mennyi filozófia, mennyi emberismeret e néhány szóban.
Tisza nem akar semmit. Minden utógondolat nélkül ül a képviselői padokban, kétségtelen. S akik ezt a nevet viselik, mind érzik, hogy ezzel egy nagy kötelezettség jár a szituációval szemben. Hamarabb kezdhet a szabadelvű párt kötelékén lazítani Urbanovszky vagy a legbárányabb mameluk, mint sem egy Tisza. Tisza Istvánban forr bár a tettvágy, de a födőt soha szét nem veti. A fiatal sast csak röpülni tanította meg az apja, de ragadozni nem. Ami pedig Tisza grófot illeti, az meg éppen a harmóniára dolgozik. Vérében van. Igazi típusa egy főúrnak, nem amilyenek vannak, de aminőket óhajtunk. Osztozik a munkában a legerősebbekkel, de a dicsőségből, hatalomból elszalad a maga része elől a leggyengébbek közé. Mégse népszerű. Csak hasznos.
Nagy rémálom tehát ez a sokat hangoztatott Tisza-klikk. Született a Linder Gyurka elméjében s mint kacsa hízott, egyre hízott az Apponyiék udvarán. Ezenkívül pedig nincsen a pártban senki, aki az anyaméh szerepét vihetné, aki köré a raj összegyűlhetne. Még csak akadékoskodó alvezérek sincsenek. Horváth Gyula volt az utolsó bölény. Elment, odavan ő is.
Annyira egyforma a párt, hogy szinte konsternációt okozott egy pótkerületből most megválasztott képviselő, aki egy régi képviselőtársát arra kérte a klubban:
Légy szíves, mutass be a korifeusoknak!
A korifeusoknak? szólt emez csodálkozva. Hát kik azok?
Nem tudom, kérlek. Csak úgy gondoltam.
Nincs itt, barátom, más fényesség, csak a Demkó Pál óralánca.
Ami természetesen csak a vezérkedésekre értendő, mert hiszen vannak kiváló férfiaink, meg ugyanazon egy fának is másfélék a gyümölcsei. Vannak rajta nagyobb-kisebb almák. Hát itt is vannak nagyobbak, kisebbek, de mind egy fán csüngnek. Az öreg Kemény János csendes rezignációval nézi az idők folyását. Dörmög, dörmög, mert szokása, de a hibákat is bizonyos atyai szeretettel korholja. Falk Miksa csak úgy a tempó kedvéért tesz néha egy-egy bíráló megjegyzést. De amikor nagyobb hiba esik, nem sajnálja sokszor a nimbuszát is elhozni, hogy azzal, mint valami palásttal betakarja. Bokross Elek, ez a nyílt eszű okos politikus, a Szapáry bizalmas tanácsadói közt van. Széll Kálmán szakított Politika asszonysággal. Tibád megcsóválja néha a fejét, de a csóválásnál tovább nem jut el sohasem. Kőrösi Sándor szívében megnyilallik némi revolucionális elem, de csak akkor, ha a rabruhájára gondol, amelyik a szekrényében lóg, de amit már nagyon összerágtak az egerek. Hegedüs hű Szapáryhoz s Hegedüshöz hű Jókai. Darányi nem született forradalom csinálásokra. Huszár Károly bárót se tudnám elképzelni a barrikádokon. Sehogy sem bírom hát elképzelni, kik azok a »lázadozó kitűnőségek«, akiket az ellenzéki sajtó emleget. Csak tán nem gyanakszanak Podmaniczky Frigyesre?
Nincs a többségben semmi baj, tisztelt ellenzéki urak, akik egy napig a »kisebbik többség« név alatt néztétek magatokat a tükörben a többség kompakt, s meg van teljesen elégedve Szapáry gróffal. A többség hangulata sohase volt jobb, mióta én (aki újságíró létemre sokat megfordulok köztük) figyelem. S ez onnan van, mert Szapáry jobban respektálja a pártot, mint Tisza. Tisza erős volt s az erő diktátorságra csábította. Az emberek aprókká, tehetetlenekké váltak egyéniségével szemben. Úgy, hogy egyszer már Szitányi Bernát is kifakadt a klubban: »Legalább a klubszolgát választanánk mi magunk«.
Szapáry, aki azzal a nemes akarattal lépett a bíborszékbe, hogy a nemzetet a hasznos reformok terén előre vezeti kiváló minisztertársaival valóságosan a közvélemény üterén tartja örökké a tenyerét. Gondosan számba veszi, mit akar a párt, mit akar a közvélemény. S ez az ő gyengesége, ha gyengeségnek lehet nevezni. Lehet egyrészt, mert a közvéleménynek eleget tenni s nagy reformokat kivinni nem lehet egyszerre. Mert a világ, fájdalom, úgy van berendezve, hogy nem az okos emberek vannak benne többségben. Márpedig az okos emberek akaratát kell mégis körösztülvinni. Ebből áll a kormányzás mestersége.
Szapáry összes eddigi hibái erős alkotmányos érzületéből eredtek. Hibák, amik az erényekből sarjadzanak. Enged a sajtó nyomása alatt, enged a párt nyomása alatt, enged az ellenzék nyomása alatt. Egy valóságos higany ember; minden nyomást, minden áramlatot megérez. Abban a képzelődésben él, hogy gyenge, pedig egy hipochondrikus Herkules, majdnem olyan erős, mint akár Tisza volt, még a saját pártjára is ránehezedhet, mert a párt érzi, hogy az egyetlen alkalmas államférfiú a mostani viszonyok közt a kormány élén. A párt érzi, hogy a fúzió esélyei közelednek s hogy ő az utolsó kő, amiben Apponyi megbotlott.
Azazhogy még ma van nehány kő, de ha a parlamenti viszonyok nem változnak, a nyugodt tanácskozás hiánya, mint egyetlen kisegítő expedienst hozza előtérbe a fiatal parlamentarizmus megmentésére a fúziót, a rakoncátlan ellenzék egy részének bevonását. Nem tudni, elég jó-e ez az út Horánszky úréknak a Lloyd-épületben? (Cukorral nem igen lesz ez behintve.)
Ilyen viszonyok közt Szapáry ereje képezi a többség egyetlen reményét. A vezér öntudatára jut-e ennek? Nagy kérdés ez. Láthatta, hová viszik az engedékenységek. Ott van legújabban a Klapka-ügy. Mindennap engedett valamit, az ellenzékiek mindennap többet kértek, s ha még egy-két napig tovább politizálhatnak a holttesttel, még tán arra is perszvadeálták volna a miniszterelnököt, hogy a nagyobb pompa kedvéért ő is temettesse el magát Klapkával. Az engedékenység nem jó politika. Az engedő természetű ember nem tudja, hol áll meg a végén. S azok, akiknek enged, soha sincsenek megelégedve, mert örökké azt hiszik, hogy: »Hátha még engedett volna valamit!«
Ezek egyébiránt apró hibák. A nemes jóakarat és igyekezet kinyomata van rajta Szapáry minden dolgain, s el lehet mondani, hogy nincs Európában becsületesebb kormány a mienknél s szabadabb levegő, mint a mi országunkban.
Mit panaszkodnak az örökké zsörtölődő nénikék?
Nincsenek megelégedve a parlament hatalmával? Hát erősebb-e valahol a parlament, mint minálunk? Tesznek itt valamit a parlament akarata ellen? Szinte azt lehetne mondani, hogy túlontúl becézgeti a közvéleményt a kormány.
Felnyögnek az arisztokrácia térfoglalása miatt. Ugyan, ugyan uraim! Hát hol van az az arisztokrácia? Hiszen ott ül a temető előszobájában, a főrendiházban, de nincsen semmi tekintélye. (Önöknek az esze persze váltig a kaszinó uracsain jár, akik úri jukszokat csinálnak.)
Legszebben jellemezte a Szapáry-kormány tisztaságát egetlen szóval egy mameluk, akitől azt kérdezték X úrnak a mandátumáról, meg lesz-e semmisítve vagy nem?
Nem hallottál valamit a beavatottaktól?
Itt nincsenek beavatottak. A mi pártunkban mindenki egyenlő. Valaha azért voltunk egyenlők, mert egyikünk sem tudott semmit. Most azért vagyunk egyenlők, mert mindnyájan mindent tudunk, ha az igazságot eltaláljuk.
Az igazság van a Szapáry címerpajzsán. Ezzel a bekötött szemű szép istenasszonnyal lépett szövetségre. De hogy annak a pallosát kezelhesse, ahhoz erő kell. S ezt megadja neki a többség, mely rendületlenül áll mellette. Csakhogy a szép istenasszony is csak asszony, sok apró szeszélyei vannak.
S lát a kötelék dacára is szemeivel.
Látja, hogy a miniszterelnök nyugtalanul kel fel néha piros székéből a Házban s ringó, könnyed léptekkel átmegy a baloldalra. Túl az első padon, túl a másodikon s lekuporodik Polónyi mellé: suttognak, tárgyalnak nagy bizalmasan. A többség padjain lassú, óvatos suttogás kél.
Nézd csak… nézd csak!
Lassan-lassan észreveszik a többi mezőkön is. Irányi megfordul irígykedve. Apponyi szemérmetesen lesüti a szemeit.
A nap erősen süt be az üvegablakon, s aranyos sziporkái táncolni kezdenek a terem közepén.
A mamelukok szeme káprázik a vakító fényben, s amint mereven nézik a két tanácskozó alakot, egyszerre összefoly előttük, s szinte alig tudják már kitalálni: melyik közülük a miniszterelnök.
Majd csodálkozva mélabúsan kérdik egymástól:
Mi lelte ezt a mi vezérünket, hogy olyan gyengének képzeli magát?
De hát Polónyi? Az volna még az érdekes, hogy minek képzeli magát ilyenkor Polónyi?
*
Ezért mondom én, hogy Szapáry egy hipochondrikus Herkules.
Rázza meg magát, ne mutassa a gyengeség jeleit, képzelje el, hogy nagyon erős és igazán nagyon erős lesz.
