A T. HÁZBÓL [okt. 20.]
A T. HÁZBÓL
[okt. 20.]
[okt. 20.]
A két koszorúval volt a Háznak dolga ma is. Tépdelték, szaggatták; a szólók nagy része a frazeológia virágindái között botorkált, a közbeszólók dévajkodtak, a jobboldal ásítozott.
A Kossuth palatinusa, Helfy, Szapáryval polemizált. Olyan ő már a pártban, mint a vén óra, örökké ketyegnie kell, mert amint egyszer megszűnik ketyegni, rögtön leakasztják a falról.
Hát ketyegett Helfy vagy félórát utána a szabadelvű párt elnöke, Podmaniczky Frigyes tartott csinos beszédet, s volt egy kis virgács is a szavai közt az éretlenkedők számára. Mély tisztelettel hallgatták az öreg honvédet, már a másodikat tegnap óta. De hol van ilyenkor jó Kőrösi Sándor, hadd öltené fel a kopott rabruháját, melyben nehéz láncon ült a várfogságban, hadd állna mostan fel mennydörgő hangjával. »Velem vitatkozzatok, ti tacskók!«
De Kőrösi nincs itt, s Károlyi Gábor vígan rikkant közbe:
Menjen vissza intendánsnak!
Az ősz dzsentleman akit a »közügyek hófehér liliomának« nevezett el valaki, csak mosolyog a vásott incselkedésre. Annál jobban feszeng, riadozik, bosszankodásában a jobb tábor, mely hosszan és szélesen terül el a jobb ajtótól le egész Bottlik Lajosig. Egy erdő emberfejekből mondaná, aki felületesen nézi meg, de az ismerős szem sok nüanszát látja.
A jobb ajtó körül van a »mágnás negyed«. Itt ül nagyobb számban a fiatal arisztokrácia s finom Eau de Russie szaga árad szét. Ah, milyen pikáns egy illatocska! A feltaláló egy szép leány levetett ingvállát szagolta meg, mely az üde friss test kipárolgását szítta be, ezt igyekezett híven visszaadni. A naturalizmus már a parfümbe is becsempészte magát…
A nagy tekintélyű statusférfiak a Deák-padot és környékét lepik el. Ezen a területen majd mindenki excellenciás.
Volt miniszterek letelepedési helye Falk körül van, valahol a középen. Ez a legalkalmasabb égalj nekik. Itt ütött tanyát Tisza Kálmán, ott üldögél Széll Kálmán sőt ott szeretne ülni Fabiny is. A patkány természetek a nemzeti párti határszélekre húzódnak. Egy ugrás és künn vannak a másik világban. A stréberek a miniszteri hátak árnyékában tenyésznek. Mennyi unalmas üres fecsegést kell végighallgatniok kereszttűzben a szegény minisztereknek. Szemben az ellenzéki szónok titáni gesztusaival a miniszteri padokat átfúró vad tekintetével, mérgezett hegyű szavaival hátul a fecsegők, akik harapófogóval húznák maguk felé a miniszter figyelmét.
Egy odaállított sztenográf körülbelül a következő megjegyzéseket fogdoshatná össze egy-egy ellenzéki beszéd alatt:
Hiszi a piszi… Ohó! Nem úgy van!… Nem érti! Oh, oh! Hallottad, kegyelmes uram? Hallatlan!… Nincs igaza!… Mi volt azelőtt ez az ember?… No, ez mégis szörnyűség. Lesz-e ma este konferencia?… Ej ha!… Hiszen ezt meg kellene kötözni… Mi ez már megint! Talán elaludt Bánffy? Stb.
S ez így megy in infinitum a miniszteri hátak mögött. Távolabb a szürkék ülnek, kik mulatságból képviselők. A legvégső padokban a penzionátusok akik már átestek mindenen s most egy befutott karrier után öreg napjaikra ide vonultak. Ezeknek legjobb az utolsó pad; verőfény oda nem süt, ott árnyék van de legalább kényelmesen lehet elnyújtózkodni.
Csak most veszem észre, hogy míg az olvasónak a szabadelvű pártot ültében mutattam be ezalatt elszalasztották Ernuszt Kelemen, sőt Szalay, sőt mondjuk, hogy a Visontai beszédét is. De ők talán sejtették azt, hogy elszalasztjuk őket, mert semmi újat se mondtak.
A legfontosabb jelenete az ülésnek azon nyilvános dialóg volt, mely Szapáry és Apponyi közt folyt le. Szapáry kijelentette, kivált Ernuszt felszólalása miatt, hogy az Apponyi által beadott javaslathoz azért nem járulhat, mert abban semmi konkrét indítvány nincsen.
– Öt perc szünet! szólott az elnök és lejött a lépcsőkön.
A ház a folyosókra vonult ki. Apponyi sietett Szapáry után:
Kérlek nehány szóra!
Reggelizni megyek! Majd aztán.
Szalay és Visontai összenéztek:
Reggelizni megy? És van étvágya hozzá? A mi szavaink után? Rosszabb ez Tiszánál is. Nem lehet ezt a nyugalmából kihozni.
Szapáry megreggelizett; mire bejött, már újra megnyílt az ülés, s Apponyi felállt, arra kérte, fogadja el az indítványát. Olyan szépen kérte, hogy az ember szinte megsajnálta, igazán szívre ható volt. Ígért módozatokat többfélét (azokból bő választék van a vegyeskereskedésben), mindent ígért, de a kőszívű ember csak nem fogadta el azt az indítványt. Mire aztán Apponyi is megrázta magát, szépen összekulcsolt nőies, szépen ápolt kezeit eleresztette lankadtan, majd felemelte hosszú karját fenyegetőleg:
Én megtettem kötelességemet a kiegyenlítés tekintetében, most már meg fogom tenni más irányban.
S volt valami borzalmas, kísérteties a hangjában. Mint kiszabadult széláram, úgy sipított ez a szó. A félénkebb mamelukok fázósan, dideregve gombolták be kabátjaikat; a rémletes szózat tovaröppent a fejek felett s lassú hullámzást keltett a sorokban.
A háború meg van üzenve!
A kormány azonban hozzá van szokva az Apponyi hadüzeneteihez. Hiszen két év óta járja a vidéki városokat és »hadat üzen« onnan. A kormányelnök rámosolygott e hadüzenetre is, mint valami régi jó ártatlan ismerősre.
S ezt látván a mamelukság, megszűnt az ijedelem. Egész nyugodtan hallgatták Horváth Gyulát, aki szellemesen s néhol maró gúnnyal, talpraesett ötletekkel, más helyen ismét lendülettel védte álláspontját s nagy hatást ért el az ellenzéki oldalon. De még intenzívebb lett volna beszédjének hatása, ha ki nem vigyorog abból a Szapáry személye elleni irritáció; Horváth Gyula táskája tele van nyilakkal de ezeknek mindenikére az van írva »Szapárynak« még arra is, amelyikkel másfelé kellene célozni.
Amily komolyan kezdődött az ülés, épp oly mulatságos volt a vége. Károlyi Gábort nem akarta a Ház kihallgatni. A jobboldal zsibongott, »Hoch«-okat kiáltozva feléje. A maga pártja se akarta hallani, mert az idő már előrehaladott volt, s étvágyát hatalmasan felköltötte Horváth Gyula a megsütött Dózsa György elmesélésével, akiből a kiéhezett székelyek annak idején ettek is.
Hoch! Hoch! Eláll! Eláll!
Károlyi savanyú képeket vágott. »A saját iskolám öl meg« dörmögé.
S szemeivel kérőn fordult a jobboldal felé mire egy pajkos mameluk megszólalt kappan vékonyan:
Halljuk, halljuk!
Nagy hahota támadt. Károlyi Gábor zavartan nézett körül. Ki beszél itt az én hangommal?
Végre az elnök jött segítségére, hirtelen felfüggesztve az ülést öt percre. Az elnökbe egyébiránt ma sem kötött bele senki. Úgy látszik, újabban valami talizmánja van.
