A T. HÁZBÓL [okt. 19.]
A T. HÁZBÓL
[okt. 19.]
[okt. 19.]
»Történetírói fejjel« elgondolva a mai ülést, szinte fel lehet kiáltani: Oh gyerekek, oh nagy gyerekek! Ti, ti, akik a haza apáinak neveztettek.
Egy lehelet s el van fújva a keresztelési kérdés, szinte észre se veszik, hogy a Csáky és Szilágyi keze rajta van már a kilincsen, s hogy Wekerle is mozog. A »fekete asszony« se olyan rémítő már. Senki sem agyarkodik többé a Gerlóczyra, se Gebhardtra. Előjött a szokott kísértet, a mi speciális nemzeti Mikulásunk, mely olyan, mint a fiumei cápa, hogy nagy unalom idején okvetlenül kibukkan: előjött az öreg Hentzi, s egyszerre felpezsdül az ásítozó tábor. Azok az urak, akik hangulatcsinálásban utaznak, megelevenednek, felgyűrik ökleiket, rázzák fejeiket és verik félre a harangokat:
Itt van az öreg Hentzi. No, csakhogy eljött. Nem hagyja ő cserben az embereit, akik belőle táplálkoznak. Itt van megint.
Csak az a megfoghatatlan, hogy miképpen jutott be a Házba.
De bejutott. Behurcolták a hajánál fogva. A budai szobor-meghívó ügyét tárgyalják. Két koszorúról van szó: egyet Lobkovitzék tesznek a honvédek szobrára, egyet Ivánkáék a Hentzi szoborra. Valaki azt mondta rá:
Hiszen jó gondolat az egész. Mintha én megcsókolnám a te feleségedet, hogy te azért megcsókold az én feleségemet.
S ez a kis csókolódzás csapja a nagy zajt. Sőt nem is ez a Háznak semmi köze hozzá, a Ház csak egy meghívót kap ehhez a szertartáshoz. A Házban csak ekörül forog a szó.
Azaz forog ott mindenről. Ünnepélyes hangulat ömlik el a tömött sorokon, mint nagy ülések idején; mind a kilenc miniszter ott ül a helyén, még Bethlen is eljött, botjára támaszkodva. Fent a magasban a nevető tigrisfej (a Bánffyé) nyugtalanul mozog ide-oda. Köröskörül a karzatok félkarikája zsúfolva van szép asszonyokkal: még Jászai Mari is eljött egy kis színészetet tanulni. Katonatisztek és jól táplált arcú delegátusok élénken tarkállanak ki, a selyemköpenykék és a csillámló tollas kalapkák közé elültetve.
Miniszterölő Eötvöst küldik elsőnek a támadási rohamba. Mély csönd terül el a Ház fölött, csak az öreg Pulszky mély lélegzetvétele hallatszik a hírlapírói karzatról. A Károlyi Gábor szemei gyűlöletes, pirosló fényt szórnak, mintha két ametiszt lenne. »Az én témám ez« gondolja magában, s mint egy ugrásra készülő leopárd, könyököl végig a padon.
Eötvös ezalatt beszél. Szépen beszél. Elméje hasonlatos ahhoz a fényhez, mely a mocsarakból gyúlik ki s mely eltéveszti azokat az utasokat, akik követik, akik azt hiszik, hogy az egy lámpásos ember. De e fény bár csalóka, mégis szép és gyönyörködtető.
A jobboldal is szívesen hallgatja Eötvöst… A fordulatokat beszédjében, a plasztikát, a humort, az ötletbőséget, a nyelvének bűbájos édességét. Hozzá hasonló szónokunk nincsen.
Föl is pendülnek a szélsők egy-egy játszi mondatnál vagy egy szép képnél; végighömpölyög a tetszésmoraj, de az Apponyi gránicnál megáll. Odát még nem tudják, mint mond majd a vezér, ki némán és bizonyos kacér szendeséggel ül törzstisztjei, Ábrányi és Horváth Gyula mellett.
Eötvös egy határozati javaslatban csucsorodik ki. Elfogadja a program egyik részét és helyesli. Azt, hogy Lobkovitzék koszorúzzák meg a honvédszobrot. A Hentzi szobrát is megkoszorúzhatják, de csak Lobkovitzék.
Zajos helyeslés viharzik fel a balon. Az elnök csendért csenget. A megfigyelő szemek két dolgot kezdenek észrevenni, hogy az ország címeréről az elnök háta mögül eltűnt a koszorú (Micsoda? Hát azt akarják elvinni Hentzinek), és a felirat a »bizalmam az ősi erényben« és hogy a szélsőbali padokon hiányzik Polónyi. Mint a futótűz kezd terjedni mindenfelé a nagy férfiú távolléte, különféle kombinációkra adván alkalmas anyagot.
Polónyi nincs itt.
Fölfedezi a dolgot Krajtsik, s tovább súgja a feljebb ülő szomszédjának a becses leletet.
Polónyi nincs itt.
A tovább ülő szomszéd (ezúttal Luppa Péter) még hátrább súgja egy paddal:
Polónyi elment. (Mert bizonyosan azért nincs itt, hogy elment.)
Lévai Antal is jó ember: szívesen közvetíti a politikai megfigyeléseket.
Polónyi megharagudott. (Mert bizonyosan azért ment el, hogy megharagudott.)
A negyedik ember mohón terjeszti a szomszédoknál.
Polónyi összetűzött a pártjával.
S így húzódik a hír feljebb-feljebb örökké módosulva, észak felé a Ház patkóján; a középnél már »Polónyi velünk van ebben a kérdésben«. A kormánytömb vége felé meg már bizonyosan ő lenne kiszemelve belügyi államtitkárnak, de…
Feláll Szapáry Gyula gróf, s újra csend lesz, csak a Károlyi közbeszólásai zavarják meg koronkint. Tárgyilagosan fejti ki a kérdést arról az oldalról, amint ez a Házban prezentálja magát s Eötvös beszédjére, ki egy fél óráig festette felháborodott hangon, hogy a honvédeket nem tekintették hadviselő félnek a császári katonák, visszavágta, hogy hiszen éppen azért lesz az a koszorú nagyjelentőségű. Negyvennégy esztendő múlva meghajolnak a közös tisztek a rebellerek szobránál.
Hiába zajgott Károlyi Gábor. Hiába ugrándozott Zichy Hermann (ismeretes név, de csak a forradalom utánról), hiába rázta fejét az eleven Hentaller magyar szívvel van az átérezve, amit Szapáry mondott, ajánlván aztán a Háznak az egyszerű »tudomásul vételt«.
Most Apponyi kelt fel, felriadó tapsok közt. Az egész Ház hullámzani kezdett.
Ama nagy megfigyelők, kik előbb észrevették Polónyi távollétét, eddig éppen nem tudták, hogyan vág be Apponyinak a gardrobjába ez a koszorúkérdés. A Horánszky arca, amit olyannak tartanak a Házban, mint a Márton lúdjának a csontjait, hogy jóslásra alkalmas, jelzi a rossz időt, esőt, havat és a jó időt, ma szokatlanul semmitmondó volt. Tehát minden a találgatásra volt fektetve.
Apponyi azonban ha néha-néha dülöng is a nyeregben, nem mindig szokott róla leesni. Most se lett semmi baja. Lefektette a kérdést maga elé és körülszimatolta.
Még arról az oldalról is belekukkantott, hogy erősíti-e a kormányt vagy gyengíti. Tapogatta a kormány pulzusát, de az érverésen nem tudott eligazodni.
Ennek folytán a közvélemény se fog tudni eligazodni, hogy mit akar ebben Apponyi, hanem az idő nem veszett kárba, mert az emberiség két nagy mondattal gazdagodott.
»A szobrok közt nincsenek reciprocitások.«
»Érzelmeket nem lehet szavazással elnémítani.«
És e két mondathoz még egy tapasztalattal is okosabbak lettünk: hogy ti. nagy beszédeket nem lehet puszta frázisokból építeni.
Ezúttal tehát Apponyi nem mondott nagy beszédet. Azt sem döntötte el, hogy a két koszorúval mi történjék. Csak az arcán látszott az a tudat, hogy az egyik legalább őt illeti meg. Egy parlamenti bizottságot javasolt, amely a dolgokat megbeszélje. S így lőn, hogy megmaradt neki a szélsőbal barátsága továbbra is és a korona se neheztelhet.
A folyosóra kitódult mamelukok fejcsóválva mondagatták egymásnak:
Megint kimászott!
Némelyek bámulták ügyességét, dicsérték taktikáját, de egy őszfejű honatya haragosan dörmögte:
Kimászni… és örökké csak kimászni és bemászni. Gyenge mulatság egy életen át…
Bent a teremben Vadnai Károly kezdett szólani:
Egy bélyegtelen folyamodvány jegyzé meg egy malíciózus nyelv a Budapesti Közlönyre.
De amint aztán beszélni kezdett okosan, nemes érvekkel, átmelegítve még az ellenzéket is, elementáris erővel hatolt át a tetszés minden rétegbe. Az öreg honvéd alakja megnőtt egy perc alatt, s apáink nyugodt, okos észjárását, vaskapcsú bölcsességét véltük hallani ebben az egy szózatban.
Frenetikus tetszészaj és tapsok követték a beszédet. De az előbbi maliciózus száj most se pihent.
Gyöngyös helyett Miskolcig szaladt. Hisz ez olyan nagy szónoknak bizonyult, hogy halálos vétek elereszteni közlöny-szerkesztőnek.
S ezzel a remarkkal a mai ülés véget ért: összes csodálatos epizódjaival egyetemben, de miután történetírói fejjel kell megírni még hozzá kell tennem, hogy Károlyi Gábort kétszer utasította az elnök rendre s hogy ez elnökbe az egész ülés alatt senki sem kötött bele. Úgy látszik, újabban valami talizmánja van.
