A MAI ÜLÉS [dec. 17.]
A MAI ÜLÉS
[dec. 17.]
[dec. 17.]
Zichy Jenő gr. hasznos ember, apró hiúságait meg lehet bocsátani. Mert végre is csak jót tesz és sokszor mond okosat. Mai felszólalása oda irányult, hogy nem mindent a kormánytól kell várni, hanem a társadalomtól is.
Utána Vajay István beszélt, aki itt káplánra játssza magát, pedig itt képviselő, az egyetemen pedig képviselőre játssza magát, pedig ott csak joghallgató. Valóban kényelmes dolog egyszerre tanulni a törvényeket mint diák és ugyanazon időben hozni azokat mint képviselő.
De Vajay leleményes fej sőt még azonfelül a papi kötelmeit is elvégzi, amennyiben ahányszor csak alkalma van, kilép az ultramontánizmus zászlajával, ha ugyan zászlónak lehet nevezni egy lengő kapcát. A Ház természetesen kacag, a pártja is kacag. De ez nem zsenírozza Vajayt, aki egy reverendás Csatárrá kezdi magát kinőni.
Ma is összeboronált hetet-havat, még a nagyváradi asszonygyűlést is előhozva, Tisza Kálmánnéra célozgatván, akit per »Tisza mama« emlegetett.
Egy Vajay-féle beszéd már teljesen ismeretes a Házban. Annak egy bizonyos kinyomkodott karaktere van. Vajay fecseg-locsog, Károlyi Gábor és az öreg Madarász pedig ministrál neki sűrű, sokszor jóízű közbeszólásokkal. A kormánypárt pedig hallgatja, mint valami maskarad szerepet az Orfeumban.
A Tiszáné-féle célzások után mind Károlyi Gábor, mind a vén Madarász egyszerre elhallgattak. Konsternáció látszott az arcukon, amit mindenki észrevett, csak maga Vajay István nem. És ez természetes is, mindig a harcoló veszi észre legkésőbb, hogy meg van sebesítve.
Aztán Busbach beszélt, aki sohase szól hiába, mindig vet valami értékes anyagot a vitába, hol többet, hol kevesebbet de ő sohase áll fel üres kézzel. Tartalmas felszólalása ezúttal egy lendületes nyilatkozatra adott alkalmat Apponyinak. Busbach szemrehányó hangulatában volt, sok mindent odamondogatott a nemzeti pártnak, többi közt felpanaszolta a Szilágyi üldözését is. (Ez most a divatos téma.)
És mert divatos a téma, gyorsan szivárgott ki a folyosóra is, ahol eszmetársulás útján, a künn üldögélő báró Kemény János a következő jóízű történetet mesélte:
